Terminál

A film - Spielbergre jellemző módon - egy picivel jobban hajlik a meseszerűség felé, mint azt várnánk. Ennek megfelelően Tom Hanks nem orosz, hanem egy fiktív ország állampolgára, aki ugye most hazátlanná válik, az odaát kitört puccs és a nem legitim kormány miatt. Maga ez a jogi csűrés-csavarás is eléggé meseszerűvé teszi a filmet. De hát nem gond, hiszen imádjuk a Tom Hanks-es filmeket, meseszerűséggel együtt is, sőt.

A film azonban meglehetősen hamar elkezd valami nagyon fura fordulatot venni. Nehéz megmondani, mi azzal a baj, ahogyan Tom Hanks megpróbálja magát feltalálni az új élethelyzetben, sőt, új életkörnyezetben - a reptéren -, de valami nem stimmel, az biztos. Először is Tom Hanks nem csupán ott reked egy reptéren, de egyben van szerencséje felkelteni egy ügybuzgó reptéri főnök érdeklődését is (Stanley Tucci), aki elhatározza, hogy pokollá teszi Tom Hanks életét, csak hogy az végre lekopjon a reptérről. Így válik Tom Hanks a jófej menekültté, kvázi kitoloncolt bevándorlóvá, hontalanná, nem kívánatos személlyé, Stanley Tucci pedig a rosszfej bürokratává, aki vele szemben fellép.

Az első benyomásunk az, hogy ez nem is igazi film, hanem olyasmi, mint a Mr. Bean -sorozat egyik epizódja, amiket a tévében látni. Legjobb esetben is azt kell rá mondani, hogy burleszk, ami alaposan a kedvünket szegi mozinézés közben, hiszen ez azt jelenti, hogy felületes poénokat fogunk látni, és semmi sem lesz igazán valóságos.

Akik eddig azon aggódtak, hogy vajon Zeta-Jones és Tom Hanks között lesz-e akkora vibráció, mint Meg Ryan-nal volt annak idején, vagy legutóbb a zseniális Számkivetettben Helen Hunt-val, azok máris abbahagyhatják az aggódást, mert a film kikiáltotta a burleszk uralmat, és innentől a romantikának is lőttek. Mellesleg szólva Zeta-Jones szerepe tényleg alapvetően mondvacsinált, mintha tényleg csak azért tették volna be ez a jelentéktelen "érzelmi szálat", hogy a nézőket a mozikba csalogassák.

Később kicsit felengedünk, miután alkalmazkodtunk az új viszonyokhoz (a burleszkhez). Innentől kicsit sikerül ráhangolódnunk arra, hogy azt élvezzük, ami mégmaradt, a vicces, vagy legalább is vicc-közeli jeleneteket, amiben például Tom Hanks angolul tanul, úgy, hogy vesz egy prospektust "oroszul", egyet meg angolul, és összehasonlítja a szavakat. A filmből hamar egy Idétlen Időkig kerekedik ki, mármint annak egy nagyon halvány másolata. Itt is az van, hogy valaki újra és újra ugyanazt a napot csinálja meg, egyre többet és többet tanulva az addigiakból, egyre mélyebben és mélyebben belerágva magát a helyi viszonyokba. Kiveri a biztosítékot a váróteremben, hogy jobban alhasson, kényelemes fekhelyet barkácsol magának a kényelmetlen széksorokból, satöbbi.

Tényleg igazi Mr. Bean-es történet, amely tévében még el is menne, itt, a nagy vásznon azonban már többet várnánk. Szeretnénk érzelmeket, hiszen úgy reklámozták a filmet, hogy Hanks és Zeta-Jones, és nem úgy, hogy Hanks ott lakik egy reptéren, ahol Zeta-Jones is időnként megfordul. Egyébként úgy tűnik, az "érzelmi szálat" nemcsak a forgatókönyv hanyagolta el végzetesen, de a szereposztó is, mert főszereplőink közt semmiféle vibráció nem figyelhető meg. A szereposztó egyébként a szeniális Debra Zane (MIB, Traffic, K-Pax) volt, szóval elképzelhető, hogy a szereposztás lényege itt nem az volt, hogy két ember között vibráció legyen, hanem az, hogy a két színész által nyújtott kombináció miatt milliók váltsanak mozijegyet. A lenge és gyökértelen Zeta-Jones-karakter egyébként még illik is a színésznőhöz.

Az érzelmek hiányán kívül roppant lehangoló, hogy tulajdonképpen nincs is igazi történet. Mindaz, amit látunk, egy állapot, Tom Hanks hontalan, hazátlan, és meseszerűen csövezik, de közben semmi sem történik. Lesz munkája, mert tud vakolni, építeni, egyre több és több dolgot tud csinálni, egyre jobban belakja magát, de mindez a nézőt gyakorlatilag teljesen hidegen hagyja, mi ehelyett egy történetet szeretnénk, illetve szerettünk volna.

A filmről végül azért távozunk csalódottan, mert még azok az apró szálak sem vezettek sehova, amelyekről azt hittük, hogy rejtenek valamit. Tom Hanks küldetése, hogy apja emléke miatt látogatást tegyen New York-ban, és autogramot kérjen egy híres szaxofonostól, ugyancsak szürkén és semmitmondóan zajlik le, egy leheletnyit sem dob a filmen. A szerelmi szál említést sem érdemel, de még ezt is kibírnánk, ha legalább a felállított új rend, a burleszk alapján normálisan futná ki magát a film, és legalább a bürokrata és a bevándorló harcából kisülne valami, de végül ez is elmarad, szóval tényleg el kell gondolkodnunk azon, hogy egyáltalán mit is láttunk Terminálként.

Az egész valami másodosztályú színdarabra emlékeztet, amely után a büfében mindenki arról beszél, mennyire nagy dolog, ahogyan a menekült státuszt sikerül megfognia rendezőnek, ahogyan a kisember jóságát sikerül kidomborítani, hazafelé azonban, ha bárkit megkérdeznek a darabról, csak legyint, és azt mondja, eléggé gyenge volt.