A Bukás - Hitler Utolsó Napjai

A filmek, ha történelemről van szó, eléggé megbízhatatlanokká válnak, az eladhatóság kedvéért rendszerint át kell rendezni a történet hangsúlyait, és még ennél is durvább áldozatokra is sor kerülhet a filmben. Az ilyen fazonírozott történelmi filmek gyakran nem érik el a például a Spektrumon látható, azonos témájú ismeretterjesztő film színvonalát. Ilyen volt a Viharzóna az Andrea Gail hajó tragédiájáról, vagy a Csodálatos Elme a Nobel-díjas Nash professzor életéről, és akkor a Nagy Sándort, a Pearl Harbort még csak viccből sem említettük. Az olyan filmek, mint a 13 Nap - Az Idegháború (amely az ismeretterjesztő verzió színvonalát is elérte), vagy a fantasztikus Alagút, ritka kivételeknek számítanak. A Bukás korántsem olyan jó film, mint az Alagút, de amiatt, hogy gyakorlatilag egy dokumentumfilm, rekonstrukció-szintű történelmi hitelességre törekszik, könnyűszerrel felverekedte magát a jobbfajta történelmi filmek élvonalába.

A film Hitler egyik titkárnője, Traudl Junge visszaemlékezése alapján jött létre, helyesebben a könyvből, amely a visszaemlékezés alapján íródott. Az elején látjuk, ahogyan Junge kisasszony munkát kap Hitlertől, ez még a háború legeleje, a következő jelenetben viszont már a háború legutolsó napjait látjuk. Egy szó, mint száz, a film címe különösen nagy pontossággal írja le azt, amiről a film szól: Hitler utolsó napjait. Junge kisasszony közvetlen közelről figyelhette meg az utolsó napok történéseit (is), olyan helyről tudósított, ahova kamerák nem jutottak be. Junge kisasszony szerepében a legeslegkedvencebb német színésznőnk, Alexandra Maria Lara látható, aki a csodálatos Alagútban kedvenc német férfiszínészünk, Heino Ferch húgát alakította.

Alexandra Maria Lara egyébként különösen profin alakította frau Junge szerepét, nyilvánvaló, hogy bármelyik német színésznő is hasonlóan jól el tudta volna játszani, de van valami, amiről úgy hisszük, csak Alexandra Maria Larától kaphattuk meg. Ez a valami nem más, mint az, ahogyan elpirul, néha még rosszul is lesz, lesüti gyönyörű szemeit, és halálosan zavarba jön. Ez az ő szerepe, a kívülálló, egyszerű titkárnő, a fiatal lány, aki időnként csak néz maga elé, és annyira zavarban van, esetenként annyira fél, hogy szinte remeg. Alexandra Maria Lara annyira profi alakítást nyújtott, hogy azt érezzük, ez a lány tényleg ott volt. Ezt a lányos zavart már rögtön az elején előadja nekünk, amikor Hitler próbagépelés céljából diktál neki pár sort. A lány először itt jön borzasztóan zavarba, leblokkol, írni sem tud, később, amikor ilyesmi történik, már pontosan tudjuk, min megy keresztül.

Az, hogy ez a film egy merész vállalkozás, először akkor derül ki, amikor meglátjuk Hitlert. Addig fel sem merül bennünk, hogy "vajon milyen érzés lehet?", de amikor meglátjuk, önkéntelenül is nevetni támad kedvünk. Félreértés ne essék, senki nem akarja lebecsülni történelmi "jelentőségét", tényleg csak és kizárólag arról van szó, hogy az ember gyakorlatilag elneveti magát, amikor megpillantja. Mentségként persze felhozhatjuk azt is, hogy egy Charlie Chaplin-filmet juttat az eszünkbe, valójában azonban sokkal komolyabb dologról van szó, ami gyakorlatilag a film lényegét érinti.

Hitler annyira távol, illetve annyira sajátságos helyen tartózkodik a fejünkben, hogy egyszerűen nem vagyunk felkészülve arra, hogy megpillantsuk őt "élőben". Gondoljunk csak bele, a legtöbb filmben Hitlert csak archív felvételekről vágják be, illetve, ha van valami szerepe az adott filmben, az maximum egy-két mondatra koncentrálódik, és általában valami statiszta alakítja. Másrészt Hitler egy közhely, az idétlen Chaplin-bajuszos, ordítozós kisember. Amikor a zseniális Vaczak Szállót nézzük, és a németekre terelődik a szó (a Németek c. részben), John Cleese-nek egyetlen mozdulatába kerül, hogy Hitlert imitálja, mutatóujját a szája fölé helyezi, egy kis bajuszt imitálva, belekezd egy "Deutschland" kezdetű nótába, s hozzá díszlépésben menetel, és mi máris nevetünk. Anélkül, hogy különösebben mélyre ásnánk, mindössze arra akarunk rávilágítani, hogy általában nem vagyunk felkészülve arra, hogy megpillantsuk Hitlert - még egy történelmi filmben sem, ezért adódik az ösztönös kitérő reakció, a nevetés.

A színészet (egyik) lényege azonban az, hogy nem a színész pislog, hanem a néző, aki hiába várja, hogy a színész abbahagyja a játékot, és jót nevessenek az egészen. A nagyszerű Bruno Ganz is remekül állja a nézők tekintetét Hitler szerepében. A legelső pillanattól, amikor mi még a vigyorgással vagyunk elfoglalva, a legvégéig maximális intenzitással jeleníti meg Hitlert, és nyilvánvalósan azt a vibrációt is, ami Hitlerből áradhatott. Színészként bármikor megtehette volna, hogy akárcsak egyetlen másodpercre is valamit belemanipuláljon a szerepébe, hogy egy-egy pillanatra valami olyan mozdulatot, érzést, reakciót vagy akár csak sugárzást is adjon a karakterének, ami nem egészen odaillő, de nem tette meg. Például bármelyik másodpercben nézhetett volna akár úgy is, mint egy szánni való öregember, vagy mondjuk, mint egy őrült zseni, akinek a maga helyén igaza van, vagy esetleg mint egy elárult, elbukott nagy hadvezér és uralkodó - aki iránt az ember ösztönös tiszteletet érez. A színészek úgy vannak a tulajdonságokkal, mint bankok a pénzzel, folyamatosan forgatják, bármikor kölcsönvesznek innen-onnan, és persze ez így is van jól, de egy kevésbé remek alakítás esetén biztos, hogy előfordulhatott volna, hogy az adott pillanatban nem Hitlert látjuk, hanem csak egy leképezését, egy vonzatát, egyetlen rétegét, mondjuk az udvarias férfit. Bruno Ganz azonban, akit A Fehér Városban c. film óta kedvelünk nagyon, a másodperc tört részére sem lazította fel a szerepét, eszméletlen, Al Pacino-t idéző intenzitással uralta a karakterét, és így elérte, hogy soha egyetlen pillanatra se lássunk kevesebbet, mint az egész embert.

A film tehát minden módon arra törekszik, hogy szinte nyers és valós formájában mutassa meg, mi történt akkor, azokban a napokban, mit láthatna ma egy időutazó, ha odacsöppenne. A film közben mégsem dokumentumfilm-szerű, hiszen roppant erős dramaturgiája van, ráadásul mindaz, amit látunk, ugyancsak filmszerű. A valóságosságát körülbelül úgy tudjuk felfogni, mint amikor egy eredeti festmény előtt állunk, első pillanatban még semmi, aztán valami, amit megszoktunk, elmarad, majd hoppá, várjunk csak, mi ez az érzés! Itt az történik, hogy megy-megy a kamera, frau Junge a bunkerban, ahol a film zöme játszódik, Hitler szobája felé igyekszik, keresztül a betonfolyosókon. Az egyik vasajtó előtt két katona beszélget, és meglepően komoly hatást gyakorolnak ránk. Miért állnak pont ott, éppen úgy, ahogy? Ahogyan az ember bármikor képes észrevenni az emberi tevékenység nyomát, például bemegyünk egy szobába, és ösztönösen érezzük, hogy valaki járt ott, ugyanígy az is nagy hatást tud ránk gyakorolni, ha eredeti felvételt látunk, vagy valamit, ami majdnem ugyanannyira eredeti. Nos, pont ilyen ez a film. Nagy drámák, különös történelmi adalékok, új fordulatok - nincsenek, helyettük nem kapunk mást, csak a hűvös történelmi realitást, és ez egy eléggé komoly teljesítmény, a 150 perc pedig valósággal elröppen, mintha csak egyetlen pillanatra ütünk volna be a moziba.

Amit idáig elmondtunk, kétségkívül igaz, de a film igazi jelentőségét, ha úgy tetszik, csak akkor érthetjük meg, ha elkezdünk más szemmel gondolkodni, nevezetesen német szemmel. Nekünk arról fogalmunk sincs, milyen érzés lehet a Második Világháború terhét cipelnie a német kultúrának, gondoljuk bele az aprócska ténybe, hogy hány ezer olyan film készült, amiben a németek a fő ellenség, a gyűlöletes, mocskos német hadsereg, az elvetemült náci tömeggyilkosok csapata. Mármost világra jön egy gyerek, tegyük fel 1980-ban, vagy 70-ben, vagy 60-ban vagy akár 1939-ben, Németországban, és anélkül, hogy egyetlen rossz szót is szólt volna, anélkül, hogy egyetlen emberiség-ellenes, vagy akárcsak simán gonosz gondolat átsuhant volna a fején, automatikusan bekerült a német csapatba. Aztán, amikor moziba ment, vagy bekapcsolta a tévét, az ellenség, a nácik az ő anyanyelvén beszéltek. Senki nem azt mondta ilyenkor, hogy a nácik, vagy a náci Németország, vagy a hitleri Németország, hanem "csak" azt, hogy a németek. Persze, ez az örökség évről évre halványul, de azért biztos, hogy nem lehet kellemes a német kultúrába születni. Mi, magyarok is pontosan ugyanazt csináltuk, amit a nácik, ugyanazt, és velük együtt, aztán közben mégis a többiekkel együtt élvezhettük a sok amerikai háborús filmet, és a kommunizmus lágy ölén ringatózva még a saját gyártású A Tizedes És a Többieken is remekül szórakozhattunk. A német trauma nyilvánvalóan egy nagy és komplex téma, de a felszíne és a körvonalai még így, futólag érintve is tiszták és világosak.

E film jelentősége éppen az, hogy végre, egyszer s mindenkorra eltemeti a halottakat, egy német film (nem amerikai!), amelyben a náci hadsereg nemcsak vereséget szenved, de megsemmisül, egy német film, amelyben Hitler elbukik, összeomlik, és megsemmisül. Hihetetlen, hogy észre sem vettük, mekkora hiány van ebből a filmből a piacon. Elkészült tehát a német film a bukásról, a megsemmisülésről, de ez még nem minden. Ez a német film abszolút, 100%-ig német szemmel ábrázolja az eseményeket, az amerikaiak, szovjetek csak az arctalan ellenség szerepében jelennek meg. Még egyszer, utoljára felvállalták a német nézőpontot, és egyben oda is láncolták ahhoz az időhöz. Ez volt, ezt így láttuk, mi, németek, akkor - ami remek lezárása lehet ennek az egész tragikus korszaknak.

További vitathatatlan pozitívum, hogy a német embereket, berlini lakosokat csodálatosan ábrázolja. Erre ezidáig nem igazán kerülhetett sor, hiszen amikor egy filmben "csak" arról van szó, hogy mit érez a világ, amikor Berlint elfoglalták, amikor befejeződött a Második Világháború, akkor senki nem ér rá a berliniek lelkivilágával foglalkozni. Normál esetben pszichológiailag úgy vagyunk vele (egy film nézése során), hogy akármit is kapnak a németek, megérdemlik. Most azonban, ebben a filmben olyan dolgokat látunk, és olyan módon, ahogyan még soha. Belülről látjuk, korabeli német szemmel, hogy mi történt, és hogyan, látjuk azt is, hogy a lakosság szenvedő, kihasznált szereplője a történetnek. Látjuk a kisgyerekeket, akik életüket adják Hitlerért az utcai harcokban, eközben pedig szem- és fültanúi vagyunk annak, ahogy Hitler és társai beszélnek a német népről, hogy megérdemlik a sorsukat, maguknak csinálták, ők akarták (amit a német vezetés rájuk erőszakolt), így ha most elnyisszantják a nyakukat, hát C'est la vie.

Ennek a filmnek pont az az erénye, hogy végre lehetővé teszi az árnyalt megközelítést, végre a németek nem mosódnak össze, mint az 5000 darab amerikai, francia vagy éppen hongkongi háborús filmben, hanem látjuk, rétegekre, személyekre, helyzetekre lebontva, hogy kik, és hogyan élték meg azokat az időket. Látjuk a katonai rendészeket és magánzó csoportokat, amint nagyapákat vesznek üldözőbe az utcákon, és sorra felakasztják őket azért, mert nem vonultak be harcolni. Látjuk a kisfiút, aki két tankot is kilőtt, akit Hitler személyesen is kitüntet, (amely felvételt az utókor is ismeri), aztán látjuk, amint az ugyancsak kitüntetett kislány ott áll, és várja, hogy bajtársa kivégezze, mert elhatározták, hogy a végsőkig harcolnak, és ez a végsőkig már elérkezett.

Aztán látjuk a kisfiút, aki végül kizökken a háborúsdiból és hazamegy nagyapjához, aki rokkant, és aki megpróbálta hazacipelni az utcai harcokból a gyerekeket, és akit, miután a németek már kapituláltak, a garázda német polgárőrök önhatalmúlag kivégeztek, a nagymamával együtt.

Mindezt a film csodálatos módon nem mentségként, és nem is egyfajta "másik oldalként" mutatja, hanem csupán ugyanarról ad pontosabb, érthetőbb, átélhetőbb képet, amit már elvileg mindenki ismer. A kiutat végül a kisfiú jelenti szimbolikus módon, végül ő az, aki az adott pillanatban kézen fogja Junge kisasszonyt, és kivezeti a magukat megadó katonák - a leendő hadifoglyok - közül, szerez maguknak egy biciklit is, és így kerekeznek át az új életbe.

Úgy tűnik, Hitlert és Németországot a filmművészet egész rendesen konzerválta, ami a legtöbb ország számára kényelmes, könnyen kezelhető nézőpont volt. Most, végre, Hitler megsemmisül a filmvásznon, és elválik attól a Németországtól, amihez nemcsak ő maga ragaszkodott görcsösen, de amihez a filmipar is jó tartósan hozzáláncolta. Így végül a film nemcsak jó, nemcsak olyan, amit mindenképp érdemes megnézni, de egészen bátran még azt elmondhatjuk róla, hogy egy minden tekintetben felszabadító történelmi film.