Az Élet Egy Csoda

A film első harmada egy "umca-umca" történet, egy hatalmas kavalkád, épp, hogy nem Jancsó- stílusban. Eltúlzott gesztusok, szimbolikus karakterek, kicsit álom-, illetve meseszerű történetfoszlányok. Persze, mindez, tudjuk jól, attól válik ilyen "művészivé", hogy nem a megszokott módon vették fel. Akárhogyan is, ha választanunk kell, hogy vajon egy történelmi filmet látunk, vagy egy fantáziát abból a korból, feltétlenül ez utóbbira voksolunk.

Adva van tehát egy művészfilm, amely valóság-elemekkel dolgozik ugyan, de meglehetősen oldott formában. A másik jellemző tulajdonsága az, hogy maximálisan fel van pörgetve. Először ilyet Kamondi Zoltán Az Alkimista és a Szűz című filmjében fedeztünk fel, hogy a művészfilm, mint olyan nem hogy nem jelent egyet a "lassú" filmekkel (de jók is tudnak lenni), de akár a végsőkig fel is lehet pörgetni őket, nos, itt is éppen ez történik. A film első harmada egy valóságos kavalkád, umca-umca aláfestéssel, és biztos, hogy mindez értékelhető, mert szatíra, meg művészfilm, meg minden, de ha csak ennyit tudna ez a film, nem lennénk elégedettek vele.

A következő fázis az, hogy kitör a háború, és éppen ez az a rész, amelyben a film a legjobb formáját mutathatja. Ha most valaki ösztönösen arra gondolna, hogy a háború drámáját nagyon durván kiaknázva lehengerlő pusztulásképeket vágnak a fejünkhöz, tengernyi szenvedéssel, az téved. A filmnek ez a teljesen elkülönülő második része legkevésbé szól csak a háborúról, legalábbis közvetlen formában. Amit ehelyett látunk, az egy végtelenül fura barátkozás-történet, illetve, minek is szépítenénk.: egy szerelmi háromszög.

A főhősnek elfogták a fiát a bosnyákok, de az ő (szerb) társai hallották ezt, és hoztak neki egy foglyot ajándékba, hogy legyen cserealapja a fiát visszaszerezni. A film innentől arról szól, hogy hogyan szeret bele a középkorú férfi egy fiatalabb nőbe - miközben a felesége távol van, mert lekopott egy cigányzenésszel. Ha belegondolunk, meglehetősen durva, amit látunk, hiszen mindig ronda, legeslegjobb esetben szomorú dolog, amikor egy férfi lecseréli élete társát egy fiatalabbra. De ez van, ráadásul a cigányzenész is mentésget kínál, és ha más szemmel nézzük, egy határozottan szép szerelmi történetet láthatunk. A szerelmespár állati szinten él, a nő kezdetben a férfi tulajdona, mégis van ebben valami bibliai szépség. Köztük a vonzalom teljesen megfoghatatlan, egyszer, még békeidőben egy mocskos kórházban futólag már találkoztak, úgy hozta a sors, hogy ketten együtt ráestek egy gurulós hordágyra, és tök sokat gurultak rajta együtt, mosolyogtak, nevettek, meg minden. Ahogy egymással kommunikálnak, az is roppant izgalmas, olyan mintha nem is igazi nyelvet beszélnének, hanem egyfajta metakommunikáció szintjén cserélnének érzelmeket, ez a fura kommunikáció néha tényleg kicsit eléri a zseniális Picasso Kalandjai, vagy a Kis Kakukk első kétharmadának a szintjét. Ez a történet nagyon szép és igazán jó nézni is.

A film leglabilisabb, legnehezebben védhető komponense, az álom-, illetve művészfilm-szerűsége mutatja leginkább, Kusturica mennyire profin ura a helyzetnek (kábé, mint Jancsóék az Isten Hátrafelé Megy c. remek filmben). Számos művészfilm lazán elvérzett már azon, hogy egyszercsak, hogy úgy mondjuk, elröppentek. Az I Love Budapest így vágta haza egyetlen elröppent jelenettel a végén mindazt, amit a nézők egészen odáig láttak. A remeknek mondható Luna Papa is végül az elröppenés mellett dönt (egyébként hamarabb, mint Incze Ildikó filmje), és ez teljesen lehangolja a nézőit, mert komolytalanná válik mindaz, amit addig láttunk. Az Élet Egy Csoda esetében is van egy igazi, klasszikus elröppenés, de még csak fel sem merül, hogy ez a filmnek valamit is ártson, annyira helyén van az egész. Ez a jelenet pont ugyanannyira álomszerű, mint bármelyik másik jelenet a filmből, és fordítva, közben pedig ez is ugyanúgy valóságos, mint az összes többi, ami tényleg nem kis dobás. Minden film úgy működik, hogy ez elején megteremti a saját nyelvét, amin aztán lemeséli saját magát. Sok film megspórolja ezt, és a nézők filmnézési szokásaira támaszkodva pergeti le a történetet, de az ilyen filmeknél nem fordulhat elő olyasmi, hogy két szereplő egyszercsak elrepül. Hiába láttunk (volna) esetleg másoknál már ilyesmit, az nem jogosít fel minket arra, hogy a saját filmünkben elröpítsük a szereplőinket. Incze Ágnes nagyon elrontotta, és a Luna Papa sem vált azzá a meghatározó filmélménnyé, amivé válhatott volna, de Az Élet Egy Csoda egy kivételes film, melyben Kusturica megteremtette és bevezette (ahogy kell) filmje saját nyelvét, és ezen gátak nélkül áramoltathatta a történetet az első pillanattól az utolsóig.

Már csak azon kell izgulnunk, hogy vajon olyan filmre ültünk-e be, amely rendezője azt élvezi, ha a végén mindent elronthat, mondván, háború volt, az pedig tragikus dolog. Szerencsére azonban, úgy tűnik, Kusturica még próbaközönséget is bevetett, csakhogy a film végét a lehető legszerencsésebbre keverje ki. Hálistennek sikerült neki, hiszen a moziból egy nemcsak kellemes, de határozottan tartalmas élménnyel távozunk.