A Richard Nixon-merénylet
nem kisebb feladatra vállalkoztak, mint hogy rekonstruálják, hogy szerintük mi minden történhetett az ominózus nap előtt, hogy az események miféle láncolata vezethetett ahhoz a véres és brutális eseményhez, mely során több ember életét vesztette.
Adva van egy néhány soros újsághír, egy néhány perc alatt lezajlott szörnyű dráma, amelyből annak idején nem lett még vezető hír sem. Ez az a portál, az a kapu, amin keresztül a forgatókönyvírók beléptek Samuel J. Bicke világába - ahol a film játszódik.
Egy kisember, egy porszem, vagy ahogy saját magát tekintette, egy homokszem, akinek a szó szerint szánalmas tragédiája belülről nézve egy gigászi küzdelem, romantikus szembeszegülés a tornyosuló viharfelhőkkel, majd a tomboló viharral, amelyek az életére törnek. A film bebocsát minket Samuel J. Bicke világába, és így kettős látással szemlélhetjük az eseményeket, egyidejűleg láthatjuk ugyanazt belülről, és kívülről is, és ez már önmagában egy elképesztő dráma.
A film egy hihetetlenül pontos, plasztikus pszichológiai, szociográfiai tanulmány arról, amit úgy írhatnánk le, hogy "összeomlás". Amikor Mike Douglas az Összeomlásban elkezdett géppisztollyal hadonászni, mert nem kapta meg a hamburgerét, az nem volt valami átgondolt történet, de abszolút szólt 
valamiről. A Taxisofőr ugyanezt kicsit komolyabban mutatta be, gyakorlatilag azóta is etalonnak tekinthető módon. Travis Bickle (Robert De Niro) klasszikus utat jár be, ahogyan napról napra, cselekvésről cselekvésre, fokozatosan a társadalom perifériájára sodródik. Láthatjuk, végignézhetjük, mi történik egy kisemberrel, akit a társadalom ignorál, és magára hagy. Egyszercsak ott találja magát egy választási ünnepségen, kabátja alatt fegyverekkel, készen arra, hogy jól "visszabeszéljen" a társadalomnak, és egyúttal annak a "fickónak" is, akit a gyönyörű lány (Cybill Shepherd) nála nyilván jobban kedvel, hiszen az ő kampánystábjában dolgozik. A másodperc tört része alatt dől el, hogy Travis mégsem lő rá a politikusra, és így végül pozitív hős lesz, mert ehelyett majd egy jó cél érdekében rendez lövöldözést.
A Sean Penn által (ugyancsak remekül) alakított Samuel J. Bicke a döntő pillanatban nem áll el az eredeti tervétől, s így mindazt a szörnyűséget, amit De Niro 
karaktere annak idején nem követett el, ő most a szemünk láttára végbeviszi. Őnála a fokozatos sodródás, a rögeszme kialakulása, a felkészülés periódusa, majd a magvalósítás egy egyenes vonalat alkotva kérlelhetetlenül követik egymást.
Alapvetően fogas kérdés, hogy vajon miért tartjuk azt a filmet gyönyörűnek? Egyrészt briliáns, hiszen elképesztő felbontásban mutatja meg, mi történhetett Samuel J. Bicke-vel, hogyan nézhettek ki a napjai, az összes apró részlet, életének ezer és egy motívuma, melyek mind a tragédia felé sodorták. Másrészt, ugyanekkor elképesztő erejű empátiájával a film azt is lehetővé teszi, hogy megértsük ezt az embert. Természetesen nem olyan értelemben, hogy "ja, megértjük, amit tett", hanem inkább úgy, hogy ha látjuk egy szörnyű baleset helyszínét, megértjük, hogy például a vonat hogyan szaladhatott bele a buszba, mert látjuk mindkettő pályáját. A filmnek ez az empatikus töltete, amely lehetővé teszi, hogy ennek az embernek az életét átéljük (ne feledjük, ez a filmek dolga), elképesztő élményt nyújt. Az emberben, miközben megnézi ezt a filmet, érdekes módon az fogalmazódik meg (akármilyen hülyén hangzik is), hogy ez a Samuel J. Bicke jó ember volt, és hogy bárcsak valahogy sikerült volna valakinek eltérítenie őt erről a szörnyű pályáról.
A film
azért is gyönyörű, mert egészen egyszerűen gyönyörűen van fényképezve, és itt ne csillogó felhőkarcolókra gondoljunk, ne is látványos légifelvételekre, szép színes őszi tájakra, hanem mondjuk egy mosdókagylón heverő összegyűrt fogkrémes tubusra a reggeli napsütésben, mielőtt Sean Penn leborotválja a bajuszát. Gondoljunk arra a mesébe illően harmonikus jelenetre, amikor rövid szunyókálás után Sean Penn felébred a reptéren, az ugyancsak gyönyörű napsütésben. Ez nemcsak szép kép, de egy nagyon intenzív történet is, amit végül a kamera szabadít fel, a remek színészi játék és a profi rendezés kínálta vizuális alapanyagból.
Nehéz lenne más szót találni, de tényleg, külön pikantériát kölcsönöz a filmnek, hogy Sean Penn játssza a főszerepet. Ő, aki utálja Kis Bush-t, sőt, valóságos aktivista, nem is kérdés, hogy mennyire utálja Nixon-t. Így, ha úgy tetszik, azt is mondhatnánk, hogy Sean Penn itt most majdnem saját magát alakította - ami persze vicc, de majdnem annyira komoly is,
hiszen a színészek azzá válnak, akit alakítanak. Lényeg, hogy ez különös plusz töltést ad a filmnek, mégpedig pozitívat. Azt, hogy Bicke terve a merényletre az volt, hogy egy eltérített utasszállító repülővel becsapódik a Fehér Házba, már nem is említjük. Mellesleg ilyen módon az amerikaiak visszavették a gépeltérítős terrortámadás ötletét az al-Kaidától, hiszen a film nyomán a WTC elleni támadás a Nixon-merénylet tervének másolata "csupán".
A film nagyon is szépen festi le a harmóniát (ahogy manapság mondják, lelki békét, peace of mind) kereső ember tragikus útját. Beethoven-t hallhat, a lemezjátszóból áradó zene beragyogja poros kis odúját, ő pedig levelet ír Leonard Bernstein-nek, mint maestro-nak, akiről úgy gondolja, hogy talán megértheti mindazt, amit tesz, és elmondhatja a világnak, hogy ő nem is volt egy rossz ember. Látjuk, hogy kezdetektől van valami "hézag" közte, és a munkája közt, még ha éppen sikeresen végzi is a bútoreladást. Látjuk, hogyan nő ez a kezdeti hézag ordító, tátongó szakadékká, s hogyan zuhan ki Bicke a társadalomból, ellenállás nélkül, mint egy darab kő. Együttérzünk vele, amikor bemegy a Fekete Párducok nevű szervezethez, akiknek egyetért a törekvéseivel azzal kapcsolatban, hogy a kisembert nem tisztelik, nem nézik semmibe sem. Közli, hogy megérti, hogy mivel ő fehér, nem lehet a tagjuk, de azért ad nekik egy csomó pénzt, hogy támogassa őket, és javasolja, hogy kereszteljék át magukat zebrákra, mert akkor a fehérek is beléphetnének, s így ő is meglelhetné végre a helyét.
Együttérzéssel vegyes szánalommal nézzük, hogy amikor már majdnem megkapta a kölcsönt a vállalkozásához,
részletekbe menően kifejti, mennyire utálja azokat, akik túl nagy árréssel dolgoznak, és ő sosem tesz majd ilyet, sőt, őszintén megmondja a vevőknek, mennyi lenne rajta a haszna. A kölcsönt elbíráló bankárnál csak mi sajnáljuk jobban, hogy mindezt kifejtette. Sean Penn karaktere nem egy egyszerű vesztes, mint amilyennel a Coen-fivérek próbálkoztak az Ember, Aki Ott Sem Volt-ban - kinagyítva William H. Macy-karakterét a Fargo-ból. Sean Penn karaktere egy eredetileg jó ember, akit a szemünk láttára zabál fel egy szörnyű állapot, mint valami gyilkos kór, s ezért őt végig sajnáljuk.
Nincs szomorúbb, mint az elpazarolt élet, az elpazarolt tehetség, az elpuskázott lehetőségek, és ezt most már nemcsak a Bronx-i Meséből tudjuk. Ez a film egy igazán emlékezetes film, elképesztő pszichológiai éleslátással, és briliáns részlet-gazdagsággal megírva. A tények ellenére nem annyira egy véres dráma, mint inkább egy végtelenül szomorú tragédia. Nemcsak megrázó, de mély és tartalmas film is, a Taxisofőr ikertestvére.
