A Titkos Ajtó

Jeff Bridges a legjobb orgánum, akit a vásznon lehet látni és hallani, ráadásul nagyszerű, megnyugtató hangja (amely a csodás K-Pax - A Belső Bolygóban Kevin Spacey-vel egyetemben minket is jól meghipnotizált) nem jár egyedül, hiszen a hozzá tartozó személy is legalább annyira szuggesztív. Ez persze még nem minden, a tehetség "csak" egy dolog, amit külön művészet profin alkalmazni, kibontakoztatni, de Jeff Bridges, ha belegondolunk, rendre a lehető legszínvonalasabb filmekben tűnik fel, melyekben túlnyomórészt nagyon szimpatikus karaktereket alakít, a Halászkirálytól napjainkig. Volt persze egy kilengése, amikor Sandra Bullock-ot elrabolta, és élve eltemette a Nyom Nélkül-ben, ez az apró alakítása egy jó évtizedre beárnyékolta nálunk a megítélését, de most már, a K-Pax óta, Jeff Bridges elfoglalta megérdemelt helyét a csúcson, és nagyon örülünk, valahányszor felbukkan a világot jelentő vásznon.

Nem az azonos szintű bánásmód kedvéért, de Kim Basinger dettó egy csúcs-színész. Legutóbb, a remek Mobil-ban már az új, idősebbkori Basinger jelenlétét élvezhettük, és meg lettünk győzve arról, hogy a kor a nőkkel is csak ugyanolyan jó dolgokat művel, mint a férfiakkal, és hogy Kim Basinger ismét feltöltődött, és jó sok film van benne, melyeknek nagyon is lehet majd örülni. Nem is hittük volna, hogy ilyen hamar beüt egy jó Basinger-szerep, de itt van.

Arról áradozni, hogy mennyire örültünk egy filmnek, mielőtt beültünk volna rá, nincs sok értelme, hacsak nem bizonyul indokoltnak ez az öröm, mint ahogy most is történt. Ez a film pontosan olyan, mint amilyennek a képek, a trailer alapján sejteni lehet, és ez nagyon jó. Igazi mélydráma, de a legjobb fajtából, és gyakran teljesen átmegy vígjátékba, amit a gyásszal kapcsolatban csakis a legeslegjobb filmek tudnak megtenni. Leginkább a zseniális Holdfényévre emlékeztet, mert annak is ilyen sajátos, külön atmoszférája volt. A Titkos Ajtó (is) valósággal elvarázsolja a nézőit, egy olyan helyre repít el minket, egy tragédiától terhelt család világába, ahova mozifilmek nemigen szoktak eljuttatni minket. Mintha mi is a vendégeik lennénk, a sráccal együtt, aki a nyárra hozzájuk szegődött, hogy a híres író segítőjeként, asszisztenseként dolgozzon.

A film ugyanúgy kiszámíthatatlan, illetve (ez a hangsúlyosabb) teljességgel immunis a klisékre, mint a remek Lesz Ez Még Így Se. Abban a filmben is borzasztóan jó, ahogyan a történet, mint valami trip, a szokványos "eleje, közepe, vége" jellegű történet helyett egy spirális, egyre mélyülő (vagy éppen emelkedő) úton visz minket végig. Ez a különlegesen jó történet-vezetés vélhetően annak köszönhető, hogy amíg más filmekben kábé 50-50%-ban figyelnek arra, hogy a történetből kijöjjön, ami csak benne van, illetve, hogy a nézők olyasmit lássanak, amire valamilyen szinten számítanak, itt érezhetően direkt arra mentek rá, hogy a történetet a lehető legtökéletesebb módon előhívják - és tegyük hozzá, ez rendesen sikerült is nekik. Nekik, vagyis John Irving-nek, aki a regényt írta, és Tod Williamsnek, aki a forgatókönyvért és a rendezésért felelős.

Ha már itt tartunk, a nagyszerű Jeff Bridges egy írót alakít a filmben (Ted Cole), aki gyermekmeséket ír, bár ezek a mesék abszolút pedzik a horror határait. Mindenesetre külön érdeme a filmnek (és az írónak), hogy a filmben szerepeltetett regényrészletek briliáns minőségűek, sőt, eredendően szerves részét képezik a filmnek, olyannyira, hogy nem is tudnánk megmondani, hogy a film van-e a regényben, vagy a regény a filmben.

A film egy tévériporttal kezdődik, amelyben az író az egyik új regényéről beszél, a műsorvezető pedig azt méltatja (és ebben abszolút igazat adunk neki), hogy mennyire zseniális az a regény kezdet, "bele a közepébe"-módon, hogy "Tom felébredt, de Tim nem". Tényleg tökéletes, de ez még nem minden, ugyanez a mondat a film végén még egy hatalmas adag extra jelentést nyer, ugyanúgy, mint a film címét is képező Titkos Ajtó ("ajtó a padlón") c. írásmű, melyet van szerencsénk egy felolvasó esten is végighallgatni, és amely ugyancsak komoly esztétikai és pszichológiai mélységeket nyit fel a film végén, mind a film elemzésével, mind pedig Jeff Bridges karakterének megértésével kapcsolatban. Nem véletlen, hogy az ugyancsak zseniális Holdfényév-hez hasonlítottuk ezt a filmet.

Jeff Bridges karaktere önmagában megér egy misét. Ted egy sikeres író, aki sikeréhez eleve azon a kudarcon keresztül jut el, hogy beismeri, bizonyos dolgokat nem képes megírni, illetve, hogy felnőtt irodalom helyett "csak" meséket tud írni. Ezzel együtt szinte Mallarmé-i maximalizmussal ír, a film idején íródó regényén például olyan apró javításokat végez el naponta, mint hogy egy oldalon egy vesszőt pontosvesszőre cserél, majd következő nap ugyanezt visszacseréli. Azt mondja, némely könyve összesen 500 szóból áll (mesekönyv), így érthető, ha minden egyes szavon olyan sokat rágódik, a nagy tökéletesség megmintázása érdekében. Másrészt gyakran csak egy múlt századot idéző, bokáig érő hálóingben mászkál egész nap, mint valami szerzetes vagy barát, ha éppen nem meztelenül.

Mi, akik nevetünk azon a prüdérián, amely szerint a hazai tévékben egy brutális, bestiális erőszakot ábrázoló jelenetet a 12, esetleg 16 évesek már nyugodtan megnézhetnek, ám ha meztelen női test felvillan, ne adj isten erotikus kontextusban, ahhoz már csak a 18 évesnek kell lenni, mi is csodálkozunk azon, ahogyan Jeff Bridges karaktere folyamatosan meztelenül mászkál odahaza, a négy-öt éves kislánya jelenlétében ugyanúgy, mint az abban a percben érkező tinédzser fiúéban. Ez persze Jeff Bridges karakterének még csak a felszíne, a jéghegy csúcsa, ami még mindig szimpatikus. Ahogyan azonban a film egyre mélyebben úszik be a sűrűjébe, ez a karakter is egyre jobban megmutatkozik, egyre jobban kiismerjük, mintha mi is odaköltöztünk volna a házába. Akit kezdetben egyértelműen csodáltunk, annak most elkezdjük látni a gyengéit, látjuk szánalmas szokásait, nevetséges viselkedését, önző, egocentrikus, betegesen uralkodni akaró voltát, látjuk, hogyan nyom el, hogyan használ ki, esetenként hogyan aláz meg másokat.

Egy dán dogmafilmben, nem is kétséges, az ilyen karaktert egész egyszerűen eltennék láb alól, ez a film azonban egy abszolúte nem egysíkú alkotás, egy abszolúte nem egysíkú látásmóddal, sőt, elmondhatjuk, hogy az embereket, az emberek világát, viselkedését igaziból többdimenziós módon kezeli, és közelíti meg. Nem arról van tehát szó, hogy kiismerjük Jeff Bridges karakterét, majd lesújt a bosszú .. ezt felejtsük el gyorsan, ez a film tényleg nem semmi, bár erről többet valószínűleg nem mondhatunk. Bár a film azon pontján, amikor Ted felhívja a srác figyelmét egy bizonyos edzőcipő márkájára, a pontos részletek kedvéért, egyetlen jelenet 20 másodpercében akkora történés zajlik le, amiről órákat lehetne írni, vagy beszélgetni. Csodálatos film ez, az az igazság, akárhonnan is nézzük.

Meg kell még említeni mindenképp a gyönyörű Dakota Fenning ugyancsak gyönyörű kishúgát, Elle Fenning-t, aki Jeff Bridges és Kim Basinger kislányát játssza (ennivalóan édes kiskölyök ő is). Bár ezen túlmenően az ő karaktere is eszelősen jól van kitalálva. Egy élő mesevilágban él, minden reggel végignézi a folyosón a képeket, ismeri a képen szereplő képek összes részletét, a képen szereplő személyek nevét, és hogy akkor éppen mi történt, amikor a fotók készültek. Ezek a képek elsősorban a két bátyjáról készültek, amikor a család még négy tagot számlált, nélküle (a szülei vele kezdtek új életet).

Ez a film biztos, hogy sosem lesz Oscar-díjas, nem mintha számítana egy ilyen egyszerű gyarmatosítást célzó, tisztán kereskedelmi díj. Erről a díjról abszolút tudatosan mond le, a filmben szerepeltetett szexuális tartalmú jelenetek korántsem prűd ábrázolásával, valamint a történet sablonokat nélkülöző, igazán teljes, és tökéletes kibontásával.

Egyik korábbi nagy kedvencünk, az Eljövendő Szép Napok is eszünkbe jut most, az a film is tökéletes volt, csak voltak benne szándékos rásegítések (tulajdonképpen hatásvadász elemek), melyek a meseszerűen szőtt, csodásan spirális történetet nemcsak hatásossá tették, de egyúttal túlzottan drámaivá is. A Titkos Ajtó ezzel szemben egy tökéletes keverék, amelynek már nincsenek ilyenféle hibái sem, és tényleg a Holdfényév és a Lesz Ez Még Így Se mellett foglalhatja el abszolút előkelő helyét, az igazán emberi filmek között. Vígjátéknak, elgondolkodtató sztorinak, vagy direkt művészfilmnek talán nem annyira megfelelő, biztosan vannak olyan filmek, melyek az adott műfajok követelményeit jobban kiszolgálják, de ha csak egy tökéletes filmet akarunk látni, akkor most megtaláltuk a tutit.