San Antonio
elvállalni szerepeket (Vidocq, Zűrangyalok, stb..), éppen ezért kevésbé lepődünk meg rajta, amikor egy századeleji (20-as, 30-as évekbeli) hangulatú ruhában, és borvörös orral találjuk ebben a filmben, egy ostoba és primitív módon szexmániás nyomozó képében. Sokkal jobban kiakadunk Gérard Lanvin-on (Ízlés Dolga, A Tökös, A Török...), a Háromszoros Visszavágó c. filmben megszeretett francia színész-kedvencünkön, aki nem mást, mint a címszerepet vállalta el ebben a filmben, vagyis ő játssza a szuper-macsó, nőcsábász San Antonio nyomozót, és az eredeti stílusához csöppet sem illő idióta szerepkörben tetszeleg a filmben.
Bár ezt igazán nem kell tudnunk a film "élvezetéhez", de a San Antonio egy Franciaországban népszerű könyvsorozat filmverziója, egy, az '50-es években indult könyvsorozaté, ami 175 regényből áll, és aminek egy nőcsábász nyomozó a főhőse. Ebből a háttérből mi nem veszünk le semmit, mindössze talán az gyanús, hogy a főhősünket élből minden nő megnézi az utcán (sőt, utána fordulnak, hogy mást ne is mondjunk), és hogy minden új szereplő már névről ismeri San Antonio nyomozót, mintha a film világában mindenki egy homokozóban nőtt volna fel.
A történet maga végtelenül egyszerű (elrabolják a francia köztársasági elnököt), de meglepő módon még ebben a minimál-sztoriban is el tudunk keveredni a film vége felé, miután egy adott pont után kezdjük nem érteni, ki, miért, mit tesz a köztársasági elnök ellen, kik a főgonoszok, milyen kapcsolat van a rossz arcok között, és egyáltalán, mire megy ki az egész, azon kívül, 
hogy "Sana", ahogy Depardieu becézi a barátját, és ő maga, vagyis Béruier nyomozó minél több nővel tudjanak szexuális kapcsolatot létesíteni a film során.
Mert a szex, az bizony főszereplő ebben a filmben, olyannyira, hogy a film viccesnek szánt jeleneteit általában orális szexuális aktusok teszik ki, a film közepétől kezdve, és egyre nagyobb sűrűséggel. Persze biztosan van olyan közönség is, akinek ezek a jelenetek, ez a film-stílus "bejön", de szerintünk ez tényleg alulbecsüli a nézők érdeklődési szintjét. Bármennyire is jó általában Gérard Lanvint nézni a filmvásznon (még a szintén nem túl-szofisztikált A Tökös, a Török, a Nő, meg az Őr c. filmben is), itt már ő sem segíthet, még az ő természetes kisugárzása sem menti meg a filmet attól, hogy az igénytelen filmek kategóriájában landoljon. Egyébként nemcsak a történet zökkenős, de a vágás sem lehetett a helyzet magaslatán, mert helyenként az az érzésünk, egy-egy jelenetben még kellett volna lennie valaminek, ami esetleg megmagyaráz későbbi dolgokat, vagy összekapcsol történéseket, de nem, itt a két fő cselekmény szervező-erő Depardieu nő-lerohanásai, illetve Lanvin humorosnak szánt megjegyzései.
Egyértelmű, hogy az alkotók a lehető legkisebb ellenállás mentén gondolták ki ezt a filmet, vagyis annyira biztosra akartak menni, hogy minimálszintre szállították le a nézőktől elvárt intelligenciát, figyelmet, vagy energiát. A "franciaság" motívuma olyan elemi eszközökkel kerül a filmbe, minthogy a film kezdőjelenete a Marseilles zenéjének a feldolgozására
indul. Később, amikor véletlenül egy autós üldözéses jelenet adódik a filmben, nem mást, mint a Taxi c. Besson-film zenéjének az alapjait véljük felfedezni a zenében. A sztori alakulása annyira nem gördülékeny, hogy egy idő után szemünk sem rebben, amikor nem tudjuk, melyik (új) szereplőről esik éppen szó, vagy amikor ismét egy szexuális aktus, vagy beszólás veszi el a figyelmet a történésekről.
Nem nagyon csodálkozhatunk, hogy ilyen lett a San Antonio, mert úgy látszik, ezúttal számít az, hogy egy elsőfilmes forgatókönyvíró (Laurent Touil-Tartour) és egy másodfilmes rendező (Frédéric Auburtin, aki egyébként volt rendezőasszisztens, és aki az első filmjét Gérard Depardieu-vel közösen rendezte) álltak össze egy film erejéig, vagyis a jelek szerint a kettős tapasztalatlanság ezúttal nem párosult alkotói eredetiséggel.
Bizonyára sokkal jobban is fel lehetett volna dolgozni Patrice, illetve fia, Frédéric Dard San Antonio-regényeit (ennél egész biztos, 
hogy humorosabban és intelligensebben), de szerintünk ez a film már a rosszul megírt forgatókönyvnél "elbukott" (ennek a jeleit a film minden percén lehet érezni), és a nem-felkészült rendezés később már csak tovább rontott az eredményen. Hiába szereztek a köztársasági elnök lányának szerepére egy olyan színésznőt, aki a megszólalásig hasonlít Juliette Binoche-ra, hiába szerződtettek le ismert és alapvetően jó színészeket (Gérard Lanvin és Gérard Depardieu) a főszerepekre, ez nem volt elég, sőt, így talán még jobban kiütközött a film színvonaltalansága. Ez nem egy "igazi" francia vígjáték, ez inkább két fiatal filmes elsőfilmje, amiben primitív beszólások és jelenetek vannak, aminek nincs egy rendes története, és ami a tetejében még csak nem is vicces. Kár értünk.
