cspv logo
cspv szám: 76 / 05 tartalom
keresés

Sin City  / 1. Sin City  /  2 Galaxis Útikalauz Stopposoknak B-13, a Bûnös Negyed cikk cím Edukators Szerelem Sokadik Látásra A Csajom Apja Ideges Világok Harca

this is
cspv home
régi link, már nem működik

page number: 02 00752
film info
PREVIOUS articleNEXT article
2005-06-01

Sin City: A Bűn Városa

Sin City 2005.

Tarantino nyomában?
A film nemcsak kimeríti a Tarantinizmus fogalmát, de szinte be is előzi Tarantino-t. Rodriguez már a Desperado-val rálépett a Tarantino-követők útjára, pedig az a filmje a '92-es El Mariachi amerikai exportra való újrakreációja volt, így, ha belegondolunk, Rodriguez nem is Tarantino-követő, hanem egy Tarantino-val párhuzamosan fellépett rendező-egyéniség.

Csupán azért nevezzük Tarantino-követőnek Rodriguez-t, mert ha valaki megnézi a Ponyvaragényt és a Desperado-t, egyszerűen az jön le, hogy a Desperado az egy utánérzés, ráadásul alacsonyabb színvonalon. Rodriguez mindenesetre kult-rendező (csak úgy, mint Guy Ritchie, a másik nagy Tarantinista), aki az elmúlt néhány évet azzal töltötte, hogy a Spy Kids című gyerek - James Bond film különböző epizódjait forgassa, melyek ugyancsak intenzív komputergrafikán alapultak. Most mintha megelégelte volna a könnyen aratott (anyagi) sikereit, ismét egy olyan filmet hozott létre, amivel szakmai, kult-rendezői renoméján lendíthet egy nagyot.

Tarantino roppant nagy hatással volt, és van a mai napig a nyugati világ filmkultúrájára, egyrészt mint forgatókönyvíró és rendező készített egy-két remek filmet, szerintünk leginkább a Tiszta Románc-tól a Ponyvaregényig, de természetesen ki-ki másképp ítélheti meg a filmtörténelem eme szeletét. Filmet készíteni Tarantino után (értsd: a Ponyvaregény után) egy egészen más dolog már, mint volt annak előtte (amikor egyébként David Lynch volt az éllovas). Filmek tucatjain, százain érződik a mai napig, hogy alkotóik a Ponyvaragényen nevelkedtek, ami a gyengébb filmek esetében fárasztó, máskor azonban felszabadító jelenség. Ezzel együtt nemcsak a filmesek és filmek vannak Tarantino hatása alatt, de maguk a nézők is. Ez már a Tiszta Románcban kezdődött, amelyben Clarence folyton a kungfu filmekről beszélget mindenkivel, a film első jelenetében egy szőke prostival is (és közben egy tékában dolgozik, mint régebben Tarantino maga is).

Annak idején, az Első Világháború után, a '20-as években Coco Channel bevezette a napbarnított bőr ideálját (addig a lebarnultság a munkásosztályhoz rendelt, lenézett tulajdonság volt), Tarantino pedig ugyanezt tette a filmes ponyva-irodalommal, a keleti kungfu-filmekkel, melyek előtte a legalsóbb, legkülvárosibb osztályok filmjeit képezték. Amikor tehát Tarantino forradalmáról beszélünk, egyaránt gondolhatunk az általa létrehozott remek filmekre, és azoknak a világ filmművészetére tett hatására, valamint a nézői szokások terén elindított forradalmi átalakulásra, amely nem kevesebbet alakított át gyökeresen, mint a néző nézőpontját, azt a nézői ént, amellyel a filmeket nézzük.

Ez az új stílusú néző pont olyan, mint egy tékás srác, aki zsinórba nyomja a filmeket, és mindent megnéz, aki egy húron pendül az utca hétköznapi embereivel, keresztül néz azokon a filmeken, amik hagyományos értékeket képviselnek, és elismeri azokat, amikben erő van. Érdemes egyébként körülnézni, ma már szinte minden tékában ezt a szerepet adják elő a tékás srácok.

Tarantino Clarence-sze (Christian Slater), mint prototípus egyébként nem is csupán nézte ezeket a filmeket, de (talán épp ezeknek a filmeknek köszönhetően) maga is képes volt arra, hogy a világ legsúlyosabb gengszterét és stricijét, Drexl-t (Gary Oldman) hazavágja. A pult mögött ácsorgó, alapvetően intellektuális, gyakran vézna és szemüveges tékás srác-karakter Clarence révén így kapott egy béka-puszit, melynek révén az akcióhősök közé avanzsált maga is. Ezzel zárul be a kör, ezzel lesz teljes az új nézőtípus, aki nemcsak a kemény filmekre gerjed, de maga is kemény.

Az új recept természetesen nagyon egyszerű, de annál hatásosabb. Pszichológiailag pontosan arról van szó, mint amikor valaki ráfog valakire egy pisztolyt, és azt mondja, hogy "na most jól szétlövöm a fejed" - majd rövid hatásszünet után elröhögi magát. Az illető ilyenkor 100-ból 99 esetben együtt röhög azzal, aki a fegyvert ráfogta. Nincs sok választása, ha nem nevetne, beismerné, hogy megijedt, hogy gyenge, hogy nem volt ura a helyzetnek, és az élete egy vadbarom kezében volt. Ha nevet, akkor legalább is úgy tűnhet, hogy végig ura volt a helyzetnek, ezért engedte, hogy ilyen bizalmasan közel kerüljön hozzá a másik.

Tarantino nézői forradalma ugyanígy bontja szőke cicákra és kemény arcokra a mozinéző közönséget, ennek nyomán pedig ha egy film "kemény", ha "durva", akkor az "komoly". A még durvább, még súlyosabb pedig még komolyabb film - nincs mit tenni. Pislogás, szemrebbenés nélkül kell a szemeddel lenyelni, amit a vásznon látsz, különben egy sorral lejjebbről valaki a helyedre ül, mint a Francia Forradalom idején.

Ilyen volt már a Kill Bill is, mármint ugyanezen a jelenségen alapult, és nem nagyon volt illő ásítozni, unatkozni a dróton rángatott harci-jelenetek alatt, mert ez a fim "durva" és "kemény", és ezért "igaz", ráadásul művészileg még jól idézőjelbe is van téve, egyszóval ki van ez találva.

A Sin City, ha úgy tetszik, ilyenformán sokkal Tarantino-sabb, mint a Kill Bill, mármint a Tarantino-i vonal mentén sokkal előrehaladottabb, hiszen sokkal durvább, sokkal több benne a harc, sokkal súlyosabb, egyszóval sokkal "komolyabb". Egy igazán sötét, egy igazán "durva", egy igazán "komoly", egy igazán más film - a Hollywood-i Bruce Willis főszereplésével.

-jepe-
2005-06-01
cspv.hu
oldal: 2 3 4 5 6 7 8 9 10