Szerelem Sokadik Látásra

Ashton Kutcher-t több helyről is ismerhetjük már, egyrészt az MTV "Punk'd" c. műsorából, amit ő talált ki, ő rendez, és producerként is közreműködik benne, másrészt tudjuk róla, hogy modellként is dolgozott, plusz láttuk már néhány filmben is, többek között a nagysikerű Hé, Haver, Hol a Kocsim? c. tini-vígjátékban, a csak az HBO-n megjelenő (pocsék) A Főnököm Lánya-ban, a videótékából beszerezhető (állítólag kiváló) Pillangó-hatás-ban, vagy legutóbb a Tucatjával Olcsóbb c. Steve Martin-film egyik vicces mellék-szerepében.

Sokoldalú tehát a srác, és nagyon jó az alapvető kisugárzása is, amiről ha eddig más nem is, ez a mostani filmje mindenképp meggyőz minket. Mivel egy kétszereplős filmmel állunk szemben, meglehetősen fontos, hogy a főszereplők "ki tudják tölteni a teret", ami a rendelkezésükre áll, és fel tudják dobni az alapvetően romantikus sztorit valami plusz tartalommal. Ashtonnak sikerül ez, mint ahogy a Minden Végzet Nehéz-en edződött Amanda Peet-nek is.

A történet két huszonéves fiatal 7 évéről szól, kisebb ugrásokkal, 3 korszakot bemutatva, amikor hőseink újra-és újra összetalálkoznak, és együtt töltenek egy kis időt. Első hallásra kissé merésznek tűnik egy ilyen forgatókönyv, hiszen folytonos egymásra találásról és elválásokról van benne szó, ami a vígjátéki területről ellökheti a végeredményt a romantikus szférába, és ezzel a mozdulattal egyidőben veszíthetik el az érdeklődésüket a fiúnézők. Az, hogy mégsem ez történik, több szerencsés dolognak köszönhető, kezdve a jó színészi játékokkal, folytatva a kevés üresjáratot tartalmazó, és működőképes párbeszédekkel megtűzdelt forgatókönyvvel, és persze az alapvetően érdekes történettel.

Ashton Kutcher egy Los Angeles-i srácot játszik (Oliver), aki a film elején kb. 19 éves, és egy igazi jófiú. Udvarias, kedves, és visszafogott, aki kiszúr magának egy punk csajt (Emily/Amanda Peet, sötét körmökkel), de nem meri megszólítani. A lánnyal éppen akkor szakít a rockzenész barátja, de ez úgy tűnik, nem nagyon rázza meg őt, mert rögtön utána egy gyors szexuális kapcsolatot kezdeményez Ashton/Oliverrel. Ez az epizód, az első a film három epizódja közül, utólag a legkevésbé sikerültnek tűnik, talán azért, mert eléggé eltúlzott a főszereplők stílusa. Amanda Peet-ből egy feketére lakkozott körmű, szétszórt ruhájú, durca-csajszit készítettek, Ashtonból pedig pont ellenkezőleg: egy hosszú hajú, a végletekig szelíd, burokban élő srácot. Érezhető, hogy ezek a túlzásba vitt stílusjegyek arra szolgálnak, hogy a későbbiekben legyen mihez viszonyítani az addigra már normálisan kinéző Emilyt és Olivert. Nem gond, ennyi művészeti leegyszerűsítés még belefér.

Az elsőfilmes forgatókönyvíró, Colin Patrick Lynch igyekezett kicsit kibővíteni a kétszereplős történetet, időben (7 év eseményét láthatjuk, tömörítve), térben (Los Angeles és New York felváltva adják a helyszínt), és a személyekben is (Emily-ék családja és barátai képezik a mellékszereplői hátteret). Oliver bátyja egy süket srác, aki mellesleg ügyvéd-hallgató is, és bár első látásra egy kicsit erőltetettnek érezzük ezt a fogyatékos-szálat, később kiderül, hogy szól valamiről, például árnyalja Oliver karakterét is ("Süket a bátyám, és így néha napokig nem szólalok meg..").

Ami Olivernek a bátyja, ugyanaz Emily-nek a legjobb barátnője, Michelle (Kathryne Hahn). Elvileg két barátnője is van, a másikat a Doktor Szöszi-ből (és a Végső Állomás 1-2-ből) ismert "tapsi-popsis" Ali Larter játssza, de ő sajnálatos módon elég hamar háttérbe szorul. Vele ellentétben viszont Michelle akkora hangsúlyt kap a filmben, amit már nem is nagyon tudunk hova tenni, hiszen mégiscsak egy mellékszereplőről van szó. Ha nem férfi írta volna a forgatókönyvet, akkor biztosra vehettük volna, hogy ez a karakter az író maga, hiszen amúgy nem érthető az a sok jelenet, ami kifejezetten rá fókuszál. (Látjuk, mennyire szereti a férjét, milyen gyakran vár gyereket, mennyit nassol, mennyire tetszik a férjének terhesen, stb...). Ezek a mellékszálak amúgy sikeresen színesítik a képet, bár az is elég érdekes, amit Emily és Oliver művelnek, külön-külön, néha pedig együtt.

A második találkozási szakaszban egy szilvesztert töltenek együtt főhőseink, ami egyrészt életszerű, másrészt romantikus-érzelmes jeleneteket produkál számunkra. Oliver már az első szakaszban is fényképezett, elvileg, vagyis olyan visszafogottan és szégyenlősen kattintott a gépével egyet-kettőt, mint amilyen akkor volt, szemben Emily-vel, aki a fotókamerát is a hozzáillő lazasággal kezelte. Ez a kamera (ami kivételesen nem Nikon, mint ahogyan a filmek 99%-ában lenni szokott) harmadik főszereplővé növi ki magát, miután Oliver egy elegáns gesztussal ezt adja búcsúajándékul Emily-nek. Ebben a szakaszban már kézzelfogható a főszereplők vonzódása egymást iránt, és azzal együtt, hogy itt is akadnak apró túlzások (miért vonzódnak annyira a WC-csészékhez a forgatókönyvírók?), mégiscsak életközeli az elválásuk, és az is, ahogyan Emily később használni fogja a búcsúajándékot.

A harmadik szakasz is alapvetően romantikus, bár ebbe már belejátszik Oliver önkifejező munkatevékenysége (az internetes pelenka-kereskedelem) is, ami tulajdonképpen válhatna egy vicces motívummá is, de végül nem lesz az. Ami végülis képes feledtetni velünk a kisebb forgatókönyvi döccenéseket, az a két színész, Amanda Peet és Ashton Kutcher játéka, akik mindketten jó formájukat futották. Amanda Peet-nek nagyon jól jöhetett ez a szerep, mert ha jól látjuk, a Nő a Baj-on kívül eddig nem volt más filmje, amiben főszerepet kapott volna. Ráadásul a Bérgyilkos a Szomszédomban egy eléggé vérszomjas csajt játszott, amit később a második részben is megismételt, és a Nő a Bajban erre még rá is kontrázott. A Tiszta Ügyben és az Azonosságban hasonló karaktereket formált meg, a szétszórt és különleges lányt, hogy aztán a Minden Végzet Nehéz-ben végül kapjon egy igazi romantikus szerepet, ami nemcsak illett hozzá, de amit pompásan is oldott meg. Most, Emily-ként elég tág teret kapott a színészkedéshez, a vad punkcsajból egy másfajta lányt kellett kihoznia magából, ráadásul érzékeltetnie kellett az idő múlását is, és az érzelmek változékonyságát is. Tehetséges lány, sikerült is neki egy karakteres Emily-t összehoznia, miközben érezhető, hogy a forgatókönyv nem mindig adott neki rendes támpontokat. Ashton Kutcher szintén remekül játszott, és végig valami olyan pozitív egyszerűség vette körül, amitől ő is, a színész és a karaktere is határozottan szimpatikus lett.

A filmet az Nigel Cole rendezte, akitől eddig már két kisvárosos filmet láthattunk, a jó Fűbenjáró Bűn (Saving Grace)-t, illetve a kevésbé sikerült Felül Semmi (Calendar Girls)-t. Szerintünk Nigel Cole jól ért a romantikus-érzelmes filmekhez, és ezt a filmet is jól rendezte meg, nagyjából-egészében, kisebb hibákkal, hasonlóan a forgatókönyvíróhoz.

A film végülis egészen jól működik a moziban, jó nézni, nem lehet rajta unatkozni, eléggé érdekesek a szereplők különböző korszakai, az újratalálkozások, mégha tudjuk is, végülis mire megy ki a játék. Ez egy határozottan kellemes film, két szimpatikus színésszel a fedélzetén.