A Ház Kulcsai
Chiavi di Casa , Le 2004.
Nehéz szívek
Senkinek nem kell elmagyarázni, mennyire drukkolnak a szülők, hogy születendő gyermekük egészséges legyen, és ugyanígy azt sem, hogy micsoda drámai fordulatot jelent, ha/amikor kiderül, hogy az illető gyermek nem teljesen egészséges. Arról azonban nem tudhat mindenki, hogy mi történik azután, hogy ez kiderül.
A film
tulajdonképpen nagyon egyszerű, hiszen nem történik benne más, mint hogy végigkövetjük egy apa és fia néhány napját, Rómától Berlinig, majd Norvégiába is. Az apa egy állomáson veszi át a sógorától (?) a fiát, akit születése óta nem látott. Nem látta őt azóta, hogy kiderült, sérülten született, lévén, hogy fogóval vették ki az anyjából, aki belehalt a szülésbe. Nem látta őt azóta, hogy felesége családja dühösen mutogatott rá, hogy miatta van ez az egész, a lányuk halála, és az, hogy a gyerek nem teljesen egészségesen jött a világra. Most az apa elhatározta, hogy elviszi a fiát Berlinbe egy specialistához, aki mozgásterápiában részesítheti a fiút, hogy legalább annyit javuljon, amennyit lehet.
A filmmel kapcsolatban a legeslegfontosabb információ (ami mindent eldönt) az, hogy a fiút alakító srác vajon maga is mozgáskorlátozott, vagy csak eljátssza. Elsőre ez a gondolat kicsit furának tűnhet, hiszen elvileg a színészek bármikor eljátszhatnak
egy-egy mozgáskorlátozott karaktert, lásd Belső Tenger, miért ne?. A film azonban olyan természetű, hogy szó szerint hiteltelenné válna, ha a díszbemutatón megjelenne sportos cuccokban, kitűnő mozgáskoordinációval a sikeres, Oscarra jelölt gyerekszínész, és egészséges tincseit lobogtatva, autogrammokat osztogatna a 15 éves tinilányoknak, miközben mindenki azért csodálná, hogy milyen jó játszotta el a mozgáskorlátozott srácot.
Egy szó, mint száz, ha a fiú sima színész, akkor ez egy hiteltelen film, ami egyedül arról szól, hogy a nézőkből könnyeket fakasszon.
A srácot alakító Andrea Rossi azonban maga is mozgáskorlátozott, pont olyan módon, és mértékben, ahogyan ezt a filmben látjuk, és ez csodálatos dolog. Nemcsak azért, mert nem lenne szimpatikus, ha a feketéket (akiket hazánkban egy mostanában dúló bunkóság-hullám nyomán sokan nyomtatásban is négereknek neveznek) fekete cipőpasztával bekent fehér színészek
alakítanák. Csodálatos dolog ez azért is, mert a film annyira intim és dokumentum-jellegű, hogy az apjával együtt mi is szó szerint megkedveljük a kisfiút - és nagy csalódás lenne, ha kiderülne, hogy mindez csak imitáció volt. Így azonban, a moziból távozva tényleg gazdagabbak vagyunk annyival (is), hogy megismertünk, és megkedveltünk egy 15 éves srácot, aki mellesleg tényleg létezik.
Mellesleg a rendező már a film legelejére kiírta, hogy a filmet Andrea-nak dedikálja.
A film nemcsak egy kirándulás útvonalán vezet bennünket végig, de egy belső útvonalon is. A filmbéli apukával, akit Kim Rossi Stuart alakít
(nem rokona a srácnak) mi is végigjárhatjuk az utat, amely során megbarátkozunk (szerencsétlen kifejezés) a helyzettel, elfogadjuk azt, felnövünk hozzá, illetve felfedezzük benne az életet.
Durva hasonlattal élve olyasmi folyamat ez, mintha megdöbbennénk, hogy egy darab kifli, ennyi kajánk van egész hétre? Aztán a kezdeti sokkhatás után kezdenénk felfedezni, hogy ez az egyetlen kis kifli is mennyi finom falatot rejt, és hogy egyetlen morzsája is elég lenne egész évre.
A film, híven a dokumentarista jellegéhez, nem él eufémizmussal, nem zárja ki a végletesen kegyetlen valóságot (ami természetesen a film alapjául szolgáló könyv érdeme is). Roppant hangsúlyos szerepet kap ugyanis egy Charlotte Rampling által alakított anyuka is, akinek a lánya, Nadine sokkal durvábban (még szellemileg is) sérült, mint a srác. Nagyszerű, hogy mennyire nem raktak sminket az idős, de szép színésznőre, pedig szőkéknél egy szemöldök-kihúzás még akkor is ajánlatos, ha csak leugranak újságot venni.
A film legkomolyabb momentuma is ehhez az anya karakterhez kötődik. Egyrészt ő az, aki a fiatal és kezdő
apukát bevezeti a sérült gyerekes szülők világába, a készüljön fel a szenvedésre?-mondatával. Másrészt az is ő, aki később teljesen megnyílik, és bevallja, hogy gyakran gondolt arra, hogy bárcsak vége lenne már ennek az egésznek, hogy bárcsak meghalna már a gyereke. Egy ilyen borzasztóan súlyos mondatot nem bír el bármilyen film, de itt tökéletesen illeszkedett.
A nő példája nemcsak azt mutatta meg az apának, hogy együtt lehet élni a korlátozott gyerekkel is, de azt is, hogy ő a fiával ahhoz képest még borzasztóan szerencsés, és hogy a nő mit nem adna azért, hogy ha az ő lánya ennyire jól működne. A legkomolyabb jelenet a filmben, ahogy ott ülnek egymásnak féloldalt, háttal a metróra várva (miután a nő megvallotta szörnyű gondolatait), aztán a nő felszáll a metróra, és többet nem is látjuk - eltűnt, mint egy szomorú kísértet. Eszméletlen szép jelenet.
A film annyira mélyen beavat minket a srác és az apja sorsába,
hogy a vége felé, egy látszólag banális, említésre sem méltó apró kis összezördülés olyan komoly végkifejlet lesz a számunkra, mintha mondjuk, a Távol Afrikától-t néznénk.
A kultúra a túléléshez szükséges információk tárháza egy-egy közösség számára.
Ez a film gazdaggá teszi a nézőit, gazdagabbak lesznek az élménnyel, hogy megismerték ezt a srácot, és bevezet minket abba a világba, ahol a szeretet és a lelkierő egy egészen más dimenzió, mint ahogy mi ismerjük.
-jepe-
2005-10-27
