Szívem Csücskei

Ez a film, ahelyett, hogy egy történetet mesélne el, valójában életképeket mutat be egy baseball-rajongó életéből, a naptári év, illetve a baseball-évad mentén. Irodalmi, zsurnalisztikai műfajok közül leginkább a glosszára emlékeztet a műfaja - amely műfaj mellesleg nem a kedvencünk. Egy ilyen “glosszában” gyakorlatilag nem történik más, mint az érdeklődés elemi szinten való fenntartása, fő hatóeleme pedig az, hogy olyan részletességgel sorol fel, variál a “témával” kapcsolatos, formailag legalábbis vicces motívumukat, ahogyan az átlagnéző erre sosem lenne képes. Nem másról van szó, mint egy téma vég nélkül történő variálásáról, egyfajta szalonhumorosság jegyében.

Vannak tehát ezek az életképek egy baseball-rajongó életéből, a hétköznapjaiból ugyanúgy, mint a lelátón töltött önkívületi állapotból, és ezeket az életképeket megpróbálták valami történetnek látszó dologba becsomagolni - nézetünk szerint nem túl nagy sikerrel. A történet, a cselekmény már a szereplőkön zátonyra fut. Minden viszonylagos jó szándékunk ellenére is, amit Drew Barrymore színészkedés címén művel, az valami baromi gyenge dolog. Ha valakit megállítanak az utcán, hogy játssza már el, légyszi, hogy ő egy munkamániás női felsővezető, aki éppen az íróasztalánál ül, és dolgozik, biztosan 10x olyan jól fogja megcsinálni, mint Barrymore, aki annak idején ahelyett, hogy isibe járt volna, folyton ET-vel lógott együtt.

Férfi főszereplőben már kicsit erősebbek vagyunk, Jimmy Fallon személyében, bár az irdatlanul gyenge Amerikai Taxi főszerepe nem épp a kedvenceink közé mentette el őt. Az is szerencsétlen körülmény, hogy az általa megformált karaktert Adam Sandler kábé 1 milliószor jobban tudta volna eljátszani (csak ő nyilván sokkal többe került volna, ráadásul producerként is beszállt volna a filmbe, és Farelly-ék részesedése most még annyival is kevesebb lenne). A nagy gyerek, az igazi, velejéig vesztes lúzer, aki meg van veszve a baseballért, bizony több tragikumot és több komikumot is jelent egyszerre, mint amennyit a filmnek Fallon segítségével sikerült felszínre hoznia. Ez a vesztes baseball-rajongó ráadásul nem is csak úgy rajong, hanem éppenséggel a világ legvesztesebb csapatáért van oda, a Red Sox-ért, akik évtizedek óta nem nyertek.

Nem értjük, Drew Barrymore karaktere miért hagyja magát kolonizálni, ami olyasmi, amit Európában például az amerikai kultúra művel - amerikanizálás néven. Nem hiszünk a szemünknek, hogy az elvileg sikeres és munkamániás csaj (amit mondjuk Miss Barrymore-nak nem igen sikerült eljátszania) egyre-másra veszi fel lúzer barátja által diktált szokásokat - illetve ruhadarabokat. Biztos, hogy minden kapcsolatban vannak olyan momentumok, amikor az egyik fél a másik kedvéért tesz meg valamit, de itt valami egészen másról van szó. Tegyük fel, arra kéri a srác, hogy menjen el vele a főnökéhez vacsorázni, aki egy baromi unalmas ember, és a lánynak ez nehezére esik, akkor azt mondhatjuk, ez egy szívesség, ez egy gesztus a lány részéről a barátja felé. De ha a srác azt kéri, hogy időnként rúgjon be vele, és a haverjaival együtt csúnyán, és böfögjenek együtt, az már valami egészen más, ekkor már a lányt arra kérték, hogy változzon meg, hogy változtasson életstílust.

A filmben körülbelül ez történik, és persze nem értjük a lány indítékát. Nem értjük, mert ilyenféle "átnevelés", kolonizálás akkor szokott előfordulni, ha az illető (akit kolonizálnak) a társadalmi ranglétrán sokkal lejjebb foglal helyet, mint a partnere, például egy rock-sztár és egy groupie összejönnek, vagy egy híres színész és egy pincércsaj, egy milliárdos és egy egyetemista csaj. Jelen esetben egy jólmenő munkagép csaj, és egy lúzer focirajongó - ami nem működik.

Végül is mindegy, hiszen a film nem is igazán töri magát, hogy választ adjon a végső kérdésre, beleértve azt, hogy vajon mi olyan fene jó abban, hogy valaki szezonról-szezonra ott ül a lelátón, kedvenc vesztes csapata bénázását bámulva, akik mellesleg egyáltalán nem olyan lúzerek, mint a szurkolótáboruk. Véleményünk szerint a Red Sox-ról és a szurkolótáborukról biztosan lehetett volna jó filmet is készíteni, egy kissé road-movie, illetve dokumentumfilm stílusban, mint a nagyszerű "Ezt Kapd Ki" (Dig It) c. filmben, így azonban amit látunk, egy meglehetősen siralmas végtermék.

Végig sajnáljuk Barrymore karakterét - de úgy vagyunk vele, hogy megérdemli, magának csinálta, mi azonban, akik elvileg egy vígjátékra ültünk be, és nem is vétettünk semmit, velünk nem kellett volna ennyire csúnyán elbánni. Nevetés és történet helyett közhelyek és klisék, és az egész miért? - hogy eladjanak egy mozijegyet a baseball-rajongóknak. Rossz helyen voltunk, rossz időben, hiszen nemcsak, hogy baseball-rajongók nem vagyunk, de még amerikaiak sem.