Erőszakos Múlt

A film egy nagyon érdekesen összeszőtt hibrid, olyan, mint egy speciális kábel, amely nagyon cselesen és profin van összesodorva különböző kábelszálakból. Az egyik ilyen "kábelszál", tulajdonképpen az egyik rétege a filmnek egy krimi, gengszterekkel, durva erőszakkal, meg minden. Gyakran ülünk be olyan filmekre, hogy örülünk, ha egy ilyen történetet egyáltalán normálisan végig tudnak vezetni, egyszóval egyáltalán nem utáljuk, hogy a film legfelső, legszembetűnőbb rétege egy ilyen egyszerű gengszter-leszámolás. Főszereplőnk, Tom Stall (Viggo Mortensen) egy kisvárosi, köztiszteletben álló emberke, van egy kocsmája, és nagyon idilli szerelemben él a feleségével.



A film jó minőségét mutatja, hogy ezek az idillt bemutató jelenetek, bár van bennük szirup bőven, mégsem átlátszóan csöpögősek. Érezzük ugyan, hogy itt most azt akarják a fejünkbe beprogramozni, hogy "ők idilli házasságban élnek", de amit látunk, valóban idilli, és nem csak annak imitációja, szóval rendben van. És akkor jön az elképesztő dráma, amikor két iszonyat brutális bűnöző bemegy a kocsmájába. Ez a jelenet annyira súlyos, hogy később még vissza is kell majd térnünk rá. Hétköznapi emberek, kiszolgáltatva olyan emberek kénye-kedvének, akik nemcsak szemmel láthatóan gátlástalanok, és olyanok, akik ártani akarnak nekik, de a film elején látható jelenetekből azt is megtudjuk, hogy "ilyenkor" végül mindenkit meggyilkolnak, a legnagyobb hidegvérrel, és ha véletlenül akár egy 8 éves kislány életben marad, hát neki is habozás nélkül szétlövik a fejét. Mindaz, amit látunk, tehát nem puszta fenyegetés, hanem egy szörnyű eseménysorozat valóságos kezdete. Pontosan tudjuk, mi fog történni, és bár még látjuk őket, máris múlt időben, visszatekintőleg sajnáljuk ezeket az embereket, mintha arról értesültünk volna, hogy lezuhantak egy repülőgéppel. Ekkor jön a nem várt fordulat.

Tom Stall-ról kiderül, hogy ereiben nem dermed meg a vér ilyen súlyos fenyegetések hatására, hanem éppenséggel, mint aki évek óta valamely önvédelmi sport edzéseire jár (hetente 3x), meglehetős talpraesettséggel semlegesíti (vágja haza) a hidegvérű gyilkosokat. Ez a film tulajdonképpeni bonyodalma, mert ahogyan az Utánunk A Tűzözönben is, itt is egy megjelenő kisvárosi újságcikk fogja leleplezni a főszereplő kisvárosi inkognitóját. A különbség azonban az, hogy amíg egyfajta ostoba demagógia hatására (amelynek képviselője a Két Túsz Között is) az emberek kedvelik a kormány színeiben gyilkoló embereket, vagy azokat, akik a Corleone vagy a Soprano család tagjai, addig más gonosztevőket durván elítélünk. Ebbe a kategóriába esik Tom Stall, a tisztes családapa is. Nem foghatjuk rá, hogy "de hiszen olyan aranyos, és csak a családjáért, meg a pénzéért öl", meg azért, mert rákényszerítik, mivel Tom Stall-ról az derül ki, hogy régen bestiális gyilkos volt, aki drótkötéllel tépte ki ellenfele szemét (!) - ezt nevezzük erőszakos múltnak.

Egy szó, mint száz, örülünk, hogy Stall ilyen ügyes, és meg tudja védeni magát, illetve másokat is, de sajnáljuk, hogy a múltja "erőszakos". A filmben az a szép és a jó, hogy ezt a konfliktust igazi drámává tudja kibontakoztatni. Ebben a filmben valahogy minden le van lassítva (egyébként kicsit a Crash stílusában), mintha fagyos, kristálytiszta hideg víz alatt zajlana az egész. Kristálytisztán látjuk a drámát a feleség és a férj között, minden pillanata tisztán és élesen rajzolódik ki. De ez még nem minden. A film legmélyebb rétege valami olyasmit tartogat a számunkra, ami önmagában megéri egy egész film elkészítését. Ez pedig nem más, mint a bűnözés kérdése.

A film legelején, ahogyan azt a két hidegvérű gyilkost látjuk, óhatatlanul Tarantino jut az eszünkbe - illetve tulajdonképpen mi magunk, ahogyan a Tarantino-filmeket szoktuk nézni. Napjainkban, még a 12 éveseket megcélzó MTV-n is (Music Television) folyamatosan olyan képeket látunk, amik azt erősítik meg, hogy keménynek kell lenni, harcolni kell, és győzni - ami akár fegyverhasználatot is jelent, ami pedig emberölést. Ilyen háttérrel nem meglepő, hogy a mozinézők engedékenyek olyankor, amikor a főhősüknek "ölni kell", ez jellemzi a Tarantino-néző üzemmódunkat is. Az Erőszakos Múlt nagy erénye, hogy az elején hagyja, hogy a két hidegvérű gyilkossal egy darabig mint két Tarantino-karakterrel azonosuljunk. Utána persze kétséget kizáróan jelzik, hogy ők nem jófiúk, azzal, hogy meggyilkolják a kislányt is, de addig csak két "profi gyilkost" látunk. Később Cronenberg ugyanezen a két karakteren keresztül olyan mélységeit mutatja meg az embertelen kegyetlenségnek és gonoszságnak, amilyenhez eddig Holocaust-filmeket "kellett" megnéznünk.

E gyilkosok ott ülnek az autójukban, és mint két átlagos suttyó, arról csevegnek, hogy nincs egy fillérük sem, amire az idősebb azt feleli, ezen könnyen segíthetünk, és abban a pillanatban leparkolnak Tom Stall kávézója előtt. Pénz kell nekik, hát elveszik, de nem úgy, mint Bonnie és Clyde, és nem is úgy, mint a Banditák, akik csak bankokat károsítanak, és emberektől még a pénzt sem akarják elvenni, nemhogy az életüket. Elveszik a pénzt, amire szükségük van, közben pedig élvezkednek abban, hogy élet és halál urai, tudván-tudva, hogy félóra múlva az összes kedves embert ki fogják végezni - csak úgy. Cronenberg már ezzel is nagyot alkotott, de ez még nem minden.

Nagyra értékeljük, hogy alaposan kiábrándítja nézőit napjaink gengszter-, illetve bűnöző-romantikájából, mármint abból a naiv és behódoló nézetből, amit pl. a régebben egész tisztességesen megírt Maffiózók (Sopranos) is képviselt. Azt, hogy valaki embert ölt, időnként (ebben a naiv nézetben) elfogadhatónak, sőt, erőt sugárzó pozitívumnak láthatjuk. Cronenberg filmje tiszta vizet önt ebbe a pohárba. Nagyon is boldogok vagyunk, hogy Tom Stall leteríti a két gyilkost, de arra is ráérzünk, hogy a szétlőtt arcú holttest képe soha nem fog távozni annak a fejéből, aki leterítette, sőt, talán még a mozinézőéből sem - innen jön a magas korhatár-besorolás.

A film az amúgy regényes (és néha megmosolyogtató) gengszter-sztori leple alatt a bűn és bűnözés valós természetrajzát vázolja fel. Nézetünk szerint két sztorit csomagoltak a gengszter-leszámolás cselekményszálába. Az egyik az, hogy ha valaki önvédelemből megöl két embert, akik igazán megérdemlik, az mennyiben lesz öröm és mennyiben lesz dráma, amely az illető "győztes" egész életére kihat majd. A másik pedig az, hogy ha valaki egyszer már embert ölt, akkor képes lehet-e még a normális életre, és itt most nem a börtönbüntetés vs. halálbüntetés polémiájára gondolunk, hanem arra, hogy hogyan csúszik le valaki a normális élet lehetőségéről, amint bűnözésre, ne adj isten emberölésre adja a fejét. Mindkét sztori meglehetősen tartalmas, és ugyanennyire könnyen unalmassá is válhat a vásznon, épp ezért nem tartjuk rossz ötletnek a kissé lightos és ötvözött megjelenítésüket a filmben.

Hűvös, hideg, de korántsem rideg film ez, ízelítő a tisztánlátás művészetéből. Mint egy igazán jó film, kizökkent minket abból a látásmódból, amit a tv, és az összes ipari-kereskedelmi médium sugároz, és egy más ritmusra, más hullámhosszra, illetve egy élesebb, tisztább képre hangol minket. Igazán figyelemreméltó film.