Mennyország Most

Ezzel a film-projekttel kapcsolatban a legfontosabb kérdés természetesen az, hogy vajon csak felemlít-e egy komoly jelenséget, vagy ténylegesen is képes ábrázolni, megjeleníteni azt. A film legszembeötlőbb tulajdonsága az, hogy izraeli produkció, miközben pont nem úgy néz ki, mintha az lenne - és ezt nem is mellékesen mint komoly pozitívumot lehet említeni.

Ahogy így elsőre elképzeli az ember, hogy a film miről fog szólni, illetve amikor elkezdődik a film, az ember talán nem is meglepő módon azt reméli, hogy na, majd most feltárják, hogyan működik ez az öngyilkos merénylőket mozgató mechanizmus. Ez az elképzelésünk a film jelentős hányadát tekintve be is igazolódik, ám a film ezen túl megy, és eljut arra a szintre is, hogy a másik felet is megértse, és itt kezd a dolog izgalmassá válni.

A film első harmadában még egyszerűen csak úgy tekintünk azokra a vezetőkre, akik kiválasztják a leendő öngyilkos merénylőket, mint álságos alakokra, akik másokat küldenek meghalni a saját érdekükben. Látjuk, hogy ezek a vezetők, funkcionáriusok ott alszanak a "kiválasztottak" családjánál, mint barátok, és úgy néznek a kiválasztottak anyjának a szemébe, mintha nem is abban a pillanatban vennék el tőlük a gyereküket. Szóval nagyon durva - nagyon drámai. Később, amikor a srácok, akik korábban még mackófelsőben élték békés hétköznapjaikat, egy kamera előtt videóra mondják búcsúbeszédüket, az őket kiválasztó funkcionárius egykedvűen falatozza a pitát, amit a delikvens anyja csomagolt tízóraira. Drámai jelenet. Nyilvánvaló persze, hogy ez egy felvilágosító, propaganda-film, egy információ-csomag, amivel az öngyilkos merénylők fanatizálhatóságát lehet kikezdeni, de az is igaz, hogy ez - így önmagában - egy alapvetően humánus cél.

A CNN-en lehetett látni egy lányt, aki megkísérelt végrehajtani egy öngyilkos merényletet, és a ráerősített bomba csak részben robbant fel, némi égési sérült okozva a csupán a 18-19 éves lánynak. A lány milliószor bocsánatot kért, mondta, hogy megbánta, meg minden, ám a hatóságok nem igen hajlottak arra, hogy megbocsássák ezt a robbantási kísérletet. Az elképesztő drámai kontraszt, ami egy ártatlan fiatal lány és egy ilyen szörnyű tett között feszül, nyilvánvaló bizonyíték arra, hogy ezt a filmet nagyon is érdemes volt elkészíteni.

A filmben a drámaiságot zene nélkül, nagyon egyszerű, száraz, de mégsem "Oscar-jelölt" fényképezési stílusú jelenetekkel építik fel. Szinte olyan, mint egy zene nélküli passió, egy szomorú-játék. Van pl. egy jelenet, amelyben az anya valami zajt hall odakintről, de nem látja ki az. A fia az, akinek már nem kellene ott lennie, és aki talán emiatt a tény miatt nem válaszolt anyja kérdésére. Színtiszta dráma, még több is annál. Ez a remek "szárazság" azáltal kap további támogatást, hogy a kiválasztottaknak végül mégis lenne lehetőségük a visszakozásra. Egyfajta politikai korrektségről van itt szó, ugyanis a film egyik központi motívumává válik a kérdés, hogy vajon van-e szabad választási lehetőségük a kiválasztottaknak, és ha akarnák, tényleg megtehetnék-e, hogy nemet mondjanak, vagy visszakozzanak. Számos jel utal arra, hogy nincs visszaút, például azt mondják nekik, hogy a bombát nem lehet hatástalanítani, nem lehet lecsatolni többé, legalábbis ők maguk nem tudják levenni. Persze, ha így lenne, a merénylők lúzerek lennének, és a film egyensúlya oda is lenne. Később viszont szerencsére mégis az derül ki, hogy ha valaki akar, visszakozhat, a film eléri a tárgyilagosság szükséges és minimális szintjét, s ezzel elnyeri megbecsülésünket is.

A film természetesen még sokkal jobb lehetett volna, ha nem baromi szegény, gyakorlatilag egzisztencia nélküli öngyilkos merénylőkről szólt volna, hanem egy gazdag városban élő, jól szituált kiválasztottakról, mint alvó ügynökökről - de erre talán majd egy másik filmben kerítenek sort.

A film nagy élmény tud lenni, ha valaki kicsit a politikán felülről tudja nézni, "csupán" mint emberi drámát - ahogy valakit kiválasztanak, hogy dobja hátra az életét, és menjen a biztos halálba, egy vezetőjének a parancsára. Így, "szárazon" eszméletlenül megrázó tud lenni, kicsit hasonlóan Berger drámájához a Hair c. filmben, mert ne feledjük, ez is csak egyfajta hadviselés, katonai vezetők kiadnak egy bevetési parancsot, a közlegények meg mennek, és ha kell, jól meghalnak. Nem kell frissen választott szépségkirálynőnek lenni ahhoz, hogy utáljuk a háborút, és világbékéről fantáziáljunk. Ez a film viszont felvillant valamit még abból is, hogy a háborúk olyan tragikus és orvosolhatatlan ellentéteken alapulnak, amiket más módszerekkel nem tudnak megoldani. Ez a film egy igazi tragédiát mutat be, egyszerű eszközökkel, megrázó és felkavaró módon, hatásvadászat nélkül, a moziból távozva pedig úgy érezhetjük, két nép sóhajával lettünk hirtelen nehezebbek.