Légcsavar

Nagyon jó a kezdés: a címfeliratok beleépülnek a filmbe, úgy írják ki a szereplők, alkotók nevét, hogy ezek a nevek már részei a látványnak, kis túlzással a cselekménynek. A krimi-thrilleknél már jól bevált kék fényeket használják, az oldalról beszűrődő fehér fénycsíkokkal, amelyek már a legelején elhelyezik a filmet a minőségi filmek csoportjában. Lehet, hogy ez így túl egyszerűnek tűnik, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ha egy film ilyen látványvilággal indít, az végül jó lesz, kb. a Szökevény-stílus nyomában. A sejtelmesség hangulatával indulunk, és még alig telik el néhány perc, máris előbukkan egy haláleset, amit valami miatt rejtélyesnek érzünk, egy furcsa kislány, akinek a szeme alatt olyan sötét karikák vannak, mintha a Másvilágból, vagy a Hatodik érzék-ből lépett volna ki. Álomszerű jelenetek szakítják meg a rendes cselekményt, úgyhogy még fel sem szálltak főszereplőink a repülőgépre, máris misztikus és rejtélyes hangulatba kerültünk.

Jodie Foster (Kyle) egy anya, akinek a napokban halt meg a férje egy tragikus balesetben, és most a kislányával együtt éppen hazautazni készülnek az USA-ba, Berlinből, hogy a szülőföldjén temethesse el a férfit. A kislány nagyon riadt és zavart, ezért Kyle elrejti őt a kabátja alá, és a repülőgépre is eléggé észrevétlenül szállnak fel. A film jól bánik az apró feszültség-keltő effektekkel, mint pl. amikor a kislány éppen akkor hajol le egy játékért, amikor a gépen a széksoruk mellett elmegy valaki, és ezek eredményeképp a nézők már totális izgalomban vannak, mikor egyik percről a másikra eltűnik a kislány.

A történet azért izgalmas, mert a legjobb Agatha Christie-krimikre emlékeztető megoldhatatlan rejtély áll a középpontjában, éppenséggel az, hogy egy zárt repülőgépről, több ezer méter magasságban hova lehet eltűnni? Sehova, mondhatnánk, de ezzel szemben áll az a tény, hogy egy Jodie Foster-féle földönjáró, talpraesett karakter azt állítja, ő bizony a kislányával együtt szállt fel arra a gépre, nem halluzta be, a lánya tényleg létezik, és tényleg együtt voltak a gépen, mielőtt a kislány eltűnt volna.

A film hűen követi a jó krimik hagyományát: mellékszálakat fed fel, amik később nem vezetnek sehova, szimpatikusnak tüntet fel szereplőket, akikről később kiderül, hogy nem azok, és fordítva, elhinti a lehetőségét annak, hogy a Jodie Foster-karakter megzakkant, vagy lelkileg nincs jól (a Hatodik érzék óta már semmiben sem lehetünk biztosak), egyszóval össze-vissza kuszálja a szálakat, hogy a film utolsó harmadában még nagyobb legyen a meglepetés, amikor minden kiderül, és addig is még jobban kelljen törnünk a fejünket a lehetséges megoldásokon. Ez egy jó módszer, a nézők tényleg aktívan próbálják megoldani a rejtélyt, aminek persze a dolog természetéből fakadóan egyszerűbb a megoldása, mint amilyennek a film addig beállította. Természetes az a pici csalódottság-érzet, ami elfogja a nézőket, amikor kiderül az igazság, de az a mentsége a filmnek, hogy valahogy mégiscsak megoldotta a rejtélyt, anélkül, hogy transzcendens magasságokba röppent volna el.

De addigis, míg fel nem fedi a film a kártyáit, sok minden történik, láthatunk izgi akciókat, foglalkozhatunk a 9/11 óta meglevő arab diszkriminációval, az utasok kölcsönös bizalmatlanságával, és átérezhetjük azt, milyen az, ha valaki csak a saját megérzéseire, probléma-megoldó képességére és tudására számíthat. Ez a vonal a kulcsa a jobb akciófilmeknek, ezen alapult a Die Hard-sorozat sikere, sőt, erről szólt a Szökevény is, ami ennek a műfajnak a csúcspéldánya.

Remekül működik a színészek kiválasztása is, bár azt hittük, Erika Christensen-nek (Traffic) több szerepe lesz, nemcsak Foster domborított jól, de Sean Bean is csúcs volt élete egyik ritka pozitív szerepében. Bár hosszú percek teltek el, mire ráismertünk Greta Scacchi-ra, a Játékos tökéletes főszereplőnőjére, ő is meggyőzően játszotta az elröppent és beszűkült pszichológusnőt.

A film utolsó harmadában, amikor felgyorsul a megoldás-közeli cselekmény, némileg veszít a film a rejtélyes hangulatából, a kimért és izgalmas stílusából, de még így is meg tudjuk venni a végkifejletet, amit a forgatókönyvíró tálal elénk.

Akárhogy osztunk-szorzunk, tetszik nekünk a Légcsavar, hasonlóra számítottunk a trailere után, és nem csalódtunk benne. Izgalmas, feszültséggel teli, Jodie Foster-nek jól áll a karakán tudós mama karaktere, és mind a látvány, mind a zene a helyén van. A kislány talán lehetne egy fokkal kevésbé ijesztő gyerek, de amúgy majdnem minden stimmel ezzel a filmmel.

Ma is tanultunk valamit: ha egy Foster-kaliberű nő azt állítja, eltűnt a kislánya, ne okoskodjunk, hanem higgyük el neki, és azonnal álljunk neki mi is a keresésnek.