Stammbuch - Júlia Asszony Titkos Éjszakái

Mészáros Péter filmje első ránézésre egy történelmi tévéfilm benyomását teszi, ami gyakorlatilag stimmel is. Ezzel párhuzamosan azt is meg lehet figyelni, hogy rendezőnk szemlátomást nagy rajongója Bódy Gábornak, ami (kell-e mondani) alapvetően egy jópont. A továbbiakban egy régivágású történelmi tv-film, és egy izgalmassá varázsolt történelmi anyag között fogunk ingázni, miközben hol az egyik, hol a másik kerekedik felül.

A fim legeleje a néni hangjával, majd a postakocsi beindulásával abszolút kecsegtető kezdet. A szereposztás vicces, tekintve, hogy a Dyga Zsombor-filmek törzs-szereplője, Welker Gábor most történelmi bajuszt és ruházatot öltött - bár ezt hamarosan megszokjuk, és további fennakadást nem okoz. A postakocsi elindulása, vágás, zene, hang és operatőri munka szempontjából meglepő módon emlékeztet minket a Psyché-re - ilyen remek előképeket utánérezni sohasem lehet bűn. Szóval nagyon bíztató a kezdet, mert úgy néz ki, hogy Bódy Gábor filmjeihez hasonlóan, most is élettel fognak megtölteni olyan történelmi jeleneteket, melyek a legeslegtöbb film- és televíziós rendező munkája nyomán csak a legfantáziátlanabb, műtermi mesterkedés lett volna.

E remek kezdeti színvonal később párszor alábbhagy, de aztán újra és újra visszatornázza magát majdnem ugyanoda. Gyakorlatilag nem is olyan könnyű megmagyarázni, hogy miért jók e filmben látható jelenetek, de tény, hogy jók. Jó az atmoszférájuk, emiatt valóságosak, lerázzák magukról a poros absztrakciót, amely a történelmi filmek és tévéfilmek stílusát jellemzik. Jól vannak felépítve, mert minden jelenetnek van egy kulcsmotívuma (ami általában Júlia, vagy Júlia és kísérőjének viszonya), és e kulcsmotívumra profin építik rá a többi réteget - ahogyan kell. Szinte majdnem minden jelenet izgalmasra van rendezve, tényleg látszik, hogy a rendező "nem hiába" nézte meg feltételezhetően jó sokszor a Psyché-t, vagy az Amerikai Anzix-ot, amit nagyon kevés más rendezőről lehet elmondani. Amikor például csirkét esznek, az nemcsak a film csúcspontja, de egy izgalmas erődemonstráció is, hogy mire képes egy történelmi film, ha jó kezekbe kerül. Természetesen ennek is megvan a maga előképe a Psyché-ben, de érdekes módon ez nemhogy nem zavaró, de kifejezetten üdítően hat, mivel nem vizuális elemeket, hanem látásmódot "vett kölcsön" Mészáros Péter. A látásmód pedig olyan, hogy azt nem tekintjük kölcsönnek, ha valaki magáévá tett egy látásmódot, azt bátran használhatja, hiszen ő maga lát úgy.

A film hibája elsősorban a forgatókönyv szintjén leledzik. Az van ugyanis, hogy látszik, Mészáros Péter egy olyan témát keresett magának, amiben kiélhette a történelmi jelenetek rendezése iránti szenvedélyét. Ez a történet nem a legeslegjobb, az az igazság, de tartalmaz nagyon jó elemeket. A legkonkrétabb hibája azonban az, hogy maximum egy kisjátékfilm-re elegendő (hosszúságú) anyag van benne. Így kissé el lett nyújtva, hogy elérje a 68 percet. Ennek eredményeként egy idő után elkezdte önmagát ismételni, ami a lehető legtöbbet ártott a filmnek.

Van például egy csodás beállítás a postakocsiról, remekül eltalált színek és tónus, kitűnő látószög választás, teljesen izgalmas az egész. Azt ember azt mondja, hát igen, ez nagyon szép, miközben alatta a zene is teljesen izgalmas. Percekkel később azonban ugyanez a beállítás visszatér - sajnos, ráadásul nem is csak egyszer. Plusz a zene is folyton visszatér, egyszerűen nem fejlődik tovább, megmarad ugyanannál az egyperces repetitív motívumnál, és kész.

Mindegy, a tanulság az, hogy ez egy kisjátékfilm, amit talán kissé hosszúra nyújtottak, de arra elegendően jó, hogy megmutassa, hogy aki készítette, Mészáros Péter figyelemreméltó tehetséggel bír a történelmi filmek jeleneteinek rendezése, s ezáltal általában a rendezés terén.