Az Eltakarítónő
Keeping Mum 2005.
A jó öreg angol fekete humor
Mielőtt gyorsan rámozdulnánk a filmre, mint egy legújabb vicces Mr. Bean-variációra, rögtön tisztáznunk kell, hogy itt Rowan Atkinson se nem Mr. Bean, se nem igazán vicces. Ezúttal ő egy angliai kisváros lelkésze, aki elhanyagolja a feleségét, és nem ért szót a gyerekeivel. Mármint eleinte.
Egy krimivel állunk szemben, rendes angol stílusban, ami itt nem kimért-udvarias beszédmódot jelent, hanem inkább a hétköznapokból előbukkanó váratlan, 
néha abszurd helyzeteket, némi teázással körítve. Kedvenc filmes helyszínünkön, a nagyon kicsi lélekszámú angol kisvárosban vagyunk, ami eddig is jó néhány remek filmnek szolgált hátteréül. Főhőseink egyike nem más, mint a helyi lelkész, Goodfellow (Rowan Atkinson), aki mintha teljesen el lenne röppenve - vallásos elhivatottságában szinte semmit sem vesz észre a körülötte zajló dolgokból. Atkinson mindent megtesz azért, hogy már első pillantásra ne legyen mulatságos (vagyis e film erejéig feledkezzünk meg Mr. Bean-ről), és így tudjunk figyelni a karakterének fejlődésére, a lelkészi burokból való kitörésére, vagyis arra, hogy lesz a sótlan, humortalan fickóból (aki elhanyagolja a feleségét és gyerekeit, és kapusként egyetlen labdát sem tud kivédeni), egy belevaló, szellemes és karakán férfi.
A filmnek alapvetően remek hangulata van, és ehhez még hozzájön egyfajta lappangó humor is, ami ritkán bukkan fel, de akkor mindig jó helyen. Ez a humor sokszor fekete humor, miután a főszereplőnk, Grace (Maggie Smith)
nem titkoltan (vagyis alig titkoltan) egy sorozatgyilkos, aki a sort annak idején a férjével, és annak szeretőjével kezdte. A forgatókönyv nagyon ügyesen kezeli Grace figuráját, plusz Maggie Smith is hozzáteszi a magáét, és így a film elkerül minden olyan csapdát, ami az ilyesféle, fekete humoros-vicces gyilkosos filmeknél előfordulhat. Nem túl véresek a Grace akcióit bemutató jelenetek, és szerencsére nincs is belőlük túl sok (azért a kiskutyát nehezen bocsájtjuk meg a forgatókönyvírónak), és nem erőltetik, hogy viccesek legyenek. Az alap humorforrrást úgyis az adja, hogy Maggie Smith úgy gyilkolászik hidegvérrel, hogy közben a Goodfellow családdal szemben ő egy igazi angyal, vagyis egyrészt kenyérre lehet őt kenni, másrészt nem könyörül azoknak, akik valamiképp rosszat akarnak Goodfellow-éknak.
Ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen nem is Grace vagy Goodfellow az igazi főszereplő, hanem Kristin Scott-Thomas, vagyis Gloria
Goodfellow. Ő az, aki a cselekmények középpontjában áll, aki kiborul a férje aszexualitásán, a lánya nimfomán hajlamain, és a kisfia iskolai nehézségein, a szomszéd folyton ugató kiskutyáját nem is említve. Kristin Scott-Thomas eddig minden filmjében remek volt (Az Angol Beteg, A Suttogó, stb..), mint ahogy most is: telitalálat volt a reggeli káromkodása, pontosan érzékelhető volt, mennyire ismeri a gyerekeit, és tökéletes volt a férjével, illetve a leendő szeretőjével, Patrick Swayze-vel való kapcsolatának bemutatása is. Tényleg hibátlan volt a játéka, sokféle árnyalattal, úgyhogy már az ő kedvéért érdemes megnézni a filmet.
A film dramaturgiája is a helyes úton jár: az elején felvázol egy béna
helyzetet, amiben senki sem boldog, aztán megérkezik Grace, és ezután azt a folyamatot követhetjük végig, ahogy a családszerető sorozatgyilkos hölgy tüsténkedése nyomán végül minden a helyére kerül. Ami addig mellékvágány volt, az eltűnik a képből (mint a tinilány folyamatos fiúzása, ami helyére a sütés-főzés kerül, vagy Goodfellow részéről az idős hölgyek pátyolgatása, ami helyére a feleségével való kiegyesúlyozott szerelmi élet lép, plusz Gloria is újragondolja a Patrick Swayze-hez fűződő kapcsolatát), ami eddig bántó, rossz dolog volt a család életében, az egy csapásra eltűnik (vagy így, vagy úgy), egyszóval pozitívra fordulnak az események, habár ezt az utat sajnálatos módon hullák szegélyezik.
Egy percre sem tud unalmassá válni a film, izgalom, mindenféle érzelem és humor váltakoznak
egymással, mindez egy jó értelemben visszafogott módon, ami egyébként illik egy ilyen az angol kisvárosos filmhez. Nemcsak a film nézése közben szórakozunk jól, de később is kellemes film-emlékként fog megmaradni bennünk az Eltakarítónő, mint egy nem-korszakos, de szórakoztató és szellemes alkotás. És abból is látszik, hogy jól sikerült darabbal állunk szemben, hogy egy perc után már nem is hiányoljuk a Mr. Bean-féle humorstílust, elfogadjuk Rowan Atkinsot úgy, ahogy a film akarja: Mr. Goodfellow-ként. És a végén elégedetten távozunk. -jaredo-
2006-06-07
