Szakíts, Ha Bírsz!
The Break Up 2006.
A nyerő páros
Érdekes meglepetést jelent az Aniston-Vaughn páros első közös filmje, aminek a reklámozását egyébként remekül megtámogatta kettejük való életbeli valóságos szerelmi kapcsolata. Bár szinte minden jel ez ellen mutatott, a film jól sikerült, és ez tényleg egy eléggé meglepő fejlemény.
Láttuk, mi lett azoknak a 
filmeknek a sorsa, amiket mostanában Hollywood-i szerelmespárok közösen forgattak, általában kapcsolatuk csúcsán, és hogy mennyire csúfos bukásba szoktak az ilyen projektek torkollni. Jennifer Lopez és Ben Affleck, a pocsék Gigli-vel, Madonna és Guy Ritchie a nézhetetlen Swept Away-jel, sorolhatnánk még a rosszabbnál rosszabb filmek sorát, amit béna szereposztók, forgatókönyvírók, rendezők hoztak össze, a magánéletben jól működő párok főszereplésével.
Most Jennifer Aniston és Vince Vaughn került egy ilyen film közepébe, és lásd csodát, a film nemhogy nem bukott meg, de világszerte élvezettel nézik a mozibajárók, csodás jegybevételi adatokat produkál, vagyis a The Break Up megtört egy létező jeget. (Ami lehet, hogy azért történhetett így, mert ők is a forgatás közben jöttek össze, nem pedig az együttjárásuk közben filmeztek, hasonlóan a rivális Brad Pitt-Angelina Jolie pároshoz).
Akárhogyan is, a film igenis jó szórakozást jelent, miközben egyfajta mod
elljét mutatja be a szakításoknak. Pedig a szakítás amúgy nem számít egy hálás filmtémának, hiszen senki nézi végig szívesen egy idegen házaspár veszekedési sorozatát (mint a szörnyű rossz Danny DeVito-filmben, a Rózsák Háborújában Michael Douglas és Kathleen Turner párharcát), és ebben minden olyan elem, ami a humort erőltetné, biztosan kudarcba fullad. Elvileg. Mert a The Break Up végül is humoros (is) lett, köszönhetően az elég laza forgatókönyvnek, a normális párbeszédeknek, és nem utolsósorban az ügyes színészi játékoknak. Bár még mindig erős kétségeink vannak afelől, hogy Jennifer Aniston valóban a filmszínészi (és nem a tv-sorozatbeli színésznői) pályára született, ebben a filmben ő is humoros és könnyed tudott lenni. Érdekes, hogy ha valakinek el akarnánk mesélni a fil sztoriját, biztosan nem tűnne olyan szórakoztatónak és nézhetőnek, mint amilyen az valójában. A sztorink kb. azokat az elemeket (gegeket) tartalmazná, amiket a film trailere is felhasznált, de ezekből sem biztos, hogy összeállna egy igazán vonzó összkép.
Pedig amúgy jókat mulathatunk a filmbeli cselekményen, az elvileg "húzós" alapsztori ellenére is. Vince Vaughn vicces és kellően laza, és remek az a "csajozós" szöveg, amit akkor ad elő, amikor először találkozik Anistonnal. Vaughn végig megmarad ebben a könnyed és leegyszerűsítő
stílusban, ami egyébként a kettejük közti konfliktus fő forrása is lesz. Teljesen életszerű, ahogy kipattan a szakítás gondolata, aztán az, ahogy ebből az idő múlásával valóságos szétválás lesz (miközben egyik fél sem ezt akarta igazán), és az is, hogy hogyan bonyolódik tovább a különélés, ami helyileg egy lakásban történik. Amit ettől a filmtől nem is vártunk volna el, azt is megkapjuk, ez pedig az érzelem, sőt, továbbmegyünk, a meghatóba átcsapó jelenet(ek). Elhisszük Anistonnak, hogy azt érzi éppen, amit mutat, elhisszük Vaughn-nak, hogy lövése sem volt arról, milyen rosszat tesz a (volt) kedvesének az egyik kisebb laza tettével, és így az egész átélhető és hihető lesz.
Nemcsak Aniston és Vaughn van a helyén a filmben,
hanem néhány kellemes meglepetés mellékszereplő is felbukkan. Itt van például az egyik régen látott kedvencünk, Joey Lauren Adams, akit egyrészt 10-ből 8-szor össze lehet keverni Renée Zellwegerrel, másrészt viszont egy nagyon jó kisugárzású színésznő, aki jó volt az Apafejben, és a Képtelen Képregényben is. Most Aniston húgát (nővérét?) játssza, és bár nem teljesen pozitív karakter az övé, azért remekül elboldogul itt is.
Aztán ott van a nagyon humoros Jon Favreau, aki mostanában inkább rendezni szokott, de itt most ő jelentette a legfőbb humorforrást. ("Honnan tudnám? Nem vagyok Columbo"). Ebben a filmben még a Man In Black Edgar-ja, vagyis Vincent D'Onofrio is szimpi tudott lenni, pedig ő aztán ettől tényleg nagyon eltérő karaktereket szokott megformálni (Imposztor, A Sejt, Strange Days, Igazság Helyett) talán túlságosan is hihetően. És ne feledkezzünk meg a filmvászon egyik legeredetibb és legtermészetesebb jelenségéről sem, Jason Bateman-ről, aki a Dodgeball-ban mutatta meg először, milyen fesztelenül lehet viselkedni egy filmben, és itt is ugyanezt a stílust villogtatta meg a néhány perces kis szerepében.
A történet végig jól kitart, nem hagyja, hogy menet közben lanyhuljon a figyelmünk, és ezt még az időnként felbukkanó vicces beszólások és jelenetek is tarkítják. A film utolsó jelenete nem így nézett volna ki eredetileg, de állítólag a tesztközönségnek nem tetszett a
befejezés, és így jött létre a mostani, egészen jól működő végkifejlet.
Ez a film árral szemben úszott, de szerencsésen megszakította a "párok ne csináljanak együtt filmet"-hagyományt, és végül sikeresen került ki a megmérettetésből. Egy kellemes, kellően érzelem-telített, és éppen eléggé humoros film lett a Szakíts, Ha Bírsz, amit már eddig is kevesen hagytak ki, és amit egyébként tényleg kár lenne nem megnézni.
-olasz-
2006-07-11
