Poseidon
Poseidon 2006.
Keressünk egy ajtót!
A Poszeidón-katasztrófa c. '72-es filmklasszikus nagyon népszerű és ismert film lett, az egyik legtöbbet emlegetett film a katasztrófafilmek dimenziójában. Nem csoda hát, hogy a megállíthatatlan remake-hullám ezt a filmet is elérte, és elkészült a 34 évvel későbbi verziója, amiben a főszereplő már nem pap, ellenben itt már létezik GPS segélykérő rendszer, viszont az alaphelyzet ugyanaz: minél több embernek kell hamar kijutnia egy süllyedő óceánjáróból.
Vannak sokan, akik utálják úgy általában a katasztrófafilmeket, mivel 
szerintük elég rosszul veszi ki magát, hogy ezekben mindig valami borzasztó nagy veszedelemmel kell az embereknek szembe nézniük, és a műfaj sajátosságai szerint ebből a tömegből csak néhányan maradnak meg, hogy aztán a film végét még kevesebben érjék meg. Tény, hogy néha vicces jeleneteknek lehetünk tanúi, amikor egy ilyen forgatókönyv valakit nagyon meg akar menteni, másokkal ellentétben, de az is tény, hogy ezeknek a filmeknek gyakran olyan (félelmetes) a látványviláguk, ami le szokta nyűgözni a nézőket.
A Poseidon hűen követi a műfaj, illetve az eredeti film kívánalmait, itt is egy maroknyi embercsoportért kell izgulnunk végig, és itt is
elképesztő a látvány.
A látvány szó szerint fantasztikus, az a jelenetsor, ami a gyilkos óriáshullámot, és azt követő katasztrófát mutatja, egyrészt nagyon profin koreografált, másrészt borzasztóan élethű, vagyis az egész alaposan megteszi a hatását. Bár tömeges halállal kapcsolatos a jelenet, mégis lenyűgöző, ahogy a Titanic-ra emlékeztető, hatalmas víztömeg elsodor mindent - úgy tűnik, végülis megérte ennyire sok pénzt "ölni" ebbe a filmbe (160 millió dollárt), mert a special effektek profin sikerültek.
A technikával és a látvánnyal tehát nincs semmi baj, de ezek persze önmagukban nem tudnak elvinni a hátukon egy filmet, úgyhogy jöhetnek az érzelmi szálak, a hősies, önfeláldozó megnyilatkozások, az emberi motívumok. Ez is kötelező elem a katasztrófafilmeknél,
az önfeláldozó bátorság, ami lehetővé teszi, hogy a főhős, aki a baj előtt csak "egy a sok közül", váratlanul halált megvető bátorságról és elszántságról téve tanúbizonyságot, folyamatosan igyekezzen menteni embertársait, és ezáltal személyiségének olyan rétegei táruljon fel, amiről nem is álmodtunk volna a film elején. Hogy nagyobb legyen a kontraszt a katasztrófa előtti és utáni hős között, célszerű valamennyire "lentről indítani" főhősünket: mint Leonardo Di Caprio-t a Titanicban, aki a film elején egy tehetséges, stílusos és bátor fiú volt, viszont nagyon szegény, vagy itt, a Poseidonban, ahol a totál főhős Josh Lucas-t a film elején leginkább csak a szerencsejátékok érdeklik.
Ami a történetet illeti, kimondottan pozitív fejlemény,
hogy nem nyújtották el a cselekményt, és nem azzal támogatták meg a projekt nagyságát, hogy minimum 2 órásra tervezték a filmet, hanem megmaradtak a másfél óránál, és abba sűrítették bele a mondanivalót. Ami egyébként nem más, mint a lassan süllyedő Poseidon hajóról való kimenekülés története, ami természetesen nem mindenkinek sikerül, de megnyugodhatunk, a filmben éppen azok halnak meg, akikről előre sejthető, hogy "menniük kell". Egy maroknyi kis csapat indul el kiutat keresni, ami effektíve úgy néz ki, hogy a műteremben bejutnak egy zárt részbe, és ott mindig egy új ajtót kell felkutatniuk. A filmben leggyakrabban felhangzó szó az "ajtó", mint a menekülés egyetlen kulcsa.
Hőseink le vannak akadva az ajtókkal, és kicsit túl átlátszó módon ( a forgatókönyv ismeretében) mindig nagyon hamar megtalálják a menekülési útvonal következő fázisát. Ez a vonal csöppet lerontja a
filmet, mint ahogy a helyenként kifejezetten béna párbeszédek sem emelik a színvonalat. Ha már a negatívumokról beszélünk, a szereplőválasztás sem volt "százas", a casting-csapatnak sikerült 3, szinte teljesen egyforma színésznőt választaniuk a főszerepekre. Mindhárom színésznőnek hosszú, barna és trendi módon hullámos volt a haja, sőt, kettőnek (Jacinda Barrett és Emmy Rossum) még az ajkai is egyformák, ami azt eredményezte, hogy csak a (nem túl jól sikerült) szinkronhangok mentén tudtunk tájékozódni a csajok mibenlétét illetően. Ezzel együtt Josh Lucas meglepően jól játszott, belőle eddig nem néztünk volna ki ennyit, de most valóban meggyőző volt. Kurt Russell sem lett volna eredendően rossz választás az egyik főhős, Robert Ramsey szerepére, bár jó lett volna, ha egy fokkal frappánsabb szövegeket adtak volna a szájába. Vannak szereplők, akiknek nem igazán érthető a jelenlétük, Richard Dreyfuss és Kevin Dillon egyaránt egy-egy típust képviselnek, de se nem osztanak, se nem szoroznak, és így egyfajta "helykitöltő" funkciót jelentenek.
Ha jól belegondolunk, nem túlságosan sok mindennel
kényeztet el minket ez az új Poszeidón-film, de amit értékelhetünk benne, az az, hogy frappánsan rövid, az elején kivételesen látványos, nem viszi túlzásba a pusztítást, és adódik benne elegendő izgalom. Ami az érzelmi viszonyokat ileti, arra nem sok figyelem szegeződött a forgatókönyvíró és rendező részéről, Josh Lucas bontakozó szerelmét inkább csak odaképzeljük, Kurt Russell és lánya kapcsolata pedig néha humorosba hajlik.
Sokatmondó, hogy nem nagyon sajnáljuk a menet közben elvesző szereplőket, és az is, hogy a film egyetlen gyerekszereplője leginkább idegesítő. Nagy hiányosság a túlélésre hajló kis csapat tagjai közti kapcsolatok elhanyagolása, a valódi érzelmek érzékeltetése, mert ezek nélkül nem létezhet jó katasztrófafilm.
Amikor véget ér a film, kicsit meglepődünk, hogy ilyen gyorsan és egyszerűen zárul le a cselekmény, az az kérdés bújkál bennünk, hogy "csak ennyi volt"? Igen, ennyi, és nem több, Wolfgang Petersen rendező (aki legutóbb a Trójával nem remekelt) ennyit tudott nyújtani Poszeidón-témakörben, amiből leginkább a látványvilág lesz
emlékezetes. Az izgalmas képeket izgalmas emberi kapcsolatokkal és normális párbeszédekkel kellett volna alátámasztani, és akkor mindnyájan ( a film alkotói, producerei és mi, nézők is) elégedettek lehettünk volna a végeredménnyel. Ami a producereket illeti, a film eddig még a produkciós költségét sem tudta behozni a jegybevételeivel, ami anyagilag nem fest előre egy sikertörténetet.
Az új Poszedión-film nem halványítja el az eredeti film fényét, mert nem sikerült annyira jól, mint annak idején a Gene Hackman-es. Egyszeri szórakozásnak tökéletesen megfelel, de ne lepődjünk meg, ha a film után másnap már csak halványan emlékszünk a látottakra.
-jaredo-
2006-06-28
