sziget 2006|
sziget 2006 |
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
Radiohead, 100 %-on Évekig készültünk arra, hogy egyszer eljön a Szigetre a Radiohead, és mi is ott leszünk, és akkor nagyon jó lesz, mert az angolok legjobb, legstílusosabb zenekarát végre élõben élvezhetjük végig. 
Mondani se kell, szombat este ez mind összejött, és mi kész is lettünk tõle. Bár nem tudjuk betéve az összes albumuk címét, idejét, és nem tudnánk fejbõl elénekelni mindegyik számukat, azért képben vagyunk a Radiohead-et illetõen, vagyis némileg tudtuk, mire számítunk a koncertet illetõen. A nagy beindultságunk jegyében el is terveztük, hogy mindenképp feljutunk a színpadra, amihez a terv szerint elõször be kellett volna jutni a színpad elõtti fotós kordonba (ami már eleve nem könnyû ügy egy ilyen sztár-zenekar esetében), hogy aztán egy becsempészett dobbantó segítségével, nekifutással kilõjük magunkat a színpadra, optimális esetben Thom Yorke közelében landolva. Ez volt a terv, az egészen komoly terv, ami sajnos nem jött össze. Viszont a jelek szerint ez másoknak is eszükbe jutott (vagy csak a koncert hevében jutottak erre), mindenesetre mi a színpad szélén láttuk, ahogy szinte percenként rohannak ki a színpad elõtti kordonban az In-Kal-osok egy-egy beugróval, vagy telán berepülõvel. Szóval picurkát rákészültünk a Radiohead-re, és a legjobb, hogy ezek után épp olyan (zseniális) volt a koncert, mint ahogy azt elõre elképzeltük. Két újabb számmal indítottak, amik valószínûleg a Hail to The Thief (kb. Üdv a tolvajnak) c. legújabb albumukról való. Ezek a számok remekül megadták az alaphangulatot, azt a keveréket, ami a merengõ, elgondolkodó zene, a pszichedelikus hangulat, a kemény angol zene, és Thom Yorke zseniális hangja és hangvétele keverékébõl áll kb. össze. A közönség nagyon élvezte a zenét, bár megfigyeléseink szerint ez leginkább a külföldiekre volt igaz (akik persze a többséget adták), mert míg õk táncoltak, dúdoltak, tapsoltak és fotóztak, addig a mellettünk levõ magyarok spontán beszélgetésekbe kezdtek bele, úgyhogy többet elõre kellett nyomulnunk, ha nem akartunk a Radiohead zenéje helyett a mellettünk álló párocska magánéletét végighallgatni. 9 után pár perccel kezdõdött a koncert, és fél 11-ig tartott (volna), de a közönség annyira beindultan követelte a ráadást, hogy egyszerûen nem mehettek le végleg a színpadról, viszont amikor visszajöttek, egybõl 3 számot nyomtak még le. Thom Yorke szinte semennyit sem beszélt a koncert alatt, csak mindig annyit mondott, hogy “thank you”, meg “thank you very much”, és a végén, amikor a ráadás elõtti utolsó számot eljátszották, és megköszönte, az érzõdött egy félszeg mozdulatában, hogy meglepõdött, mennyire jó közönséget talált itt, Budapesten. Tényleg jó volt a közönség, az ismertebb (vagyis nem a totál vadiúj) számoknál az elsõ taktus hallattán már visítás/kiabálás volt, az öröm hangjai. Thom Yorke, híven az antisztár-stílusához, egy egyszerû farmerben volt, fehér pólóval és fekete mellénnyel, a basszusgitárosa, Jonny Greenwood szintén egy sima fehér pólóban, de mindnyájan veszettül jól mutattak a színpadon, és közben tökéletes zenét nyomattak. Yorke többször táncolt és ugrált, sõt, az utolsó ráadás-számnál (ami emlékeink szerint a Fake Plastic Trees volt) le is jött az alsó színpadi részre (ahonnan tavaly Juliette Lewis ugrált be a közönségbe), és ott táncolt egy sort, csodásan. A kivetítõn érdekes módon nem az egész zenekart lehetett látni, hanem (talán direkt) szemcsésen csak Thom Yorke-ot, közelrõl. Persze ez a stílus illeszkedett hozzájuk, úgyhogy jó ötlet volt, akárki is találta ki. A koncert után, késõbb, amikor a zuhogó esõben bicikliztünk hazafelé, arra gondoltunk, hogy egyrészt régebben, egy körrel ezelõtt Thom Yorke is biztosan így ment haza, zuhogó esõben egy csodás koncert után, illetve, hogy ez a zene mennyire összhangban van a zenekarról tudott kedves infókkal (általános suli óta ismerik egymást, együtt írják a számaikat, és nagyon baráti viszonyban állnak egymással és a producereikkel is, stb..), és nemcsak totál eredeti, amit csinálnak, nemcsak elvarázsolóan jó zene, hanem tökéletesen illeszkedik ahhoz a stílushoz, illetve imidzshez, amit a Radiohead kivívott magának. Jófej srácok, akikkel az angolság új értelmet nyer, és akik low-key stílusban profi zenét nyomnak, mindenféle sztárallûr és egyebek nélkül. Ez egy perfekt Radiohead-koncert volt, ami valóban olyan emlékezetes lesz a Sziget történelmében, mint amilyenek pl. a Faithless-koncertek tudtak lenni. Csúcs volt, köszike, srácok. |
