információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Kate McKay (Meg Ryan) tipikus mai üzletasszony, akit leginkább az üzleti érvényesülés hajt. Leopold, Albany harmadik hercege (Hugh Jackman) elbûvölõ úriember és agglegény az 1800-as évek végérõl. Van azonban egy dolog, melyrõl a sok különbözõség ellenére hasonlóan vélekednek: a karrier és a társadalmi elvárások miatt egyre cinikusabban szemlélik a szerelemmel kapcsolatos elképzeléseket. Amikor az idõ szövetén hasadék keletkezik és Leopold a mai New Yorkban találja magát, kiderül, hogy talán mégsem olyan reménytelen a helyzet, és felcsillan kettejük között egy igazi, régimódi románc lehetõsége...
Romantikus mese két idegenrõl, akiket száz év választ el egymástól. Amikor találkoznak, egy századnyi különbség ütközik, de vajon a szerelem legyõzi-e az idõ akadályát is?
A filmrõl
James Mangold pályáján a KATE ÉS LEOPOLD új mûfajt jelent, hiszen eddig drámai és akciófilmeket rendezett, most viszont a 40-es és 50-es évek hollywoodi hagyományait felelevenítõ, romantikus történettel jelentkezik. A sztori a régi nagy filmek stílusában állítja elénk egy nõ és egy férfi szokatlan kapcsolatát, és sok humorral fogalmazza újra a nemek közti ellentéteket. E stílus egyik fõ jellemzõje, hogy a szereplõk szellemes párbeszédeit és a humoros viselkedést állította a produkció középpontjába.
Mangoldot nagyon megragadta az idõugrás újszerû témája, és az, hogyan reagál egymásra a mai randevúzásból kiábrándult nõ és a kifinomult, viktoriánus férfi. "Mai nézõpontból szerettem volna megfigyelni az udvarias és lovagias viselkedést - mondja. - Mi történne, ha egy mai nõ szembekerülne egy elõkelõ úriemberrel? Tágabb értelemben úgy láttam a történetet, hogy az idealizmus és a valós szerelmi viszony bonyolult összefüggésérõl szól. Tetszett az ötlet, hogy egy olyan vígjátékot készítsünk, mely rámutat arra a különbségre, hogy mit gondolunk lehetségesnek egy kapcsolatban, és mit remélünk tõle, mire vágyunk a szívünk mélyén. A kompromisszumok sok tekintetben túlságosan korlátok közé szorítják életünket, a fantázia pedig jórészt eltûnt a mai udvarlásból. Nagy rajongója vagyok a romantikus vígjátékoknak, különösen a mûfaj 40-50-es évekbeli darabjait szeretem: Billy Wildert, Howard Hawkst, Preston Sturgest és társaikat."
A fõszereplõk keresése
A rendezõ és Cathy Konrad producer a film legfontosabb követelményének tartották, hogy hitelesen keltsenek életre egy XIX. századi úriembert és a karrierjének élõ XXI. századi nõt, tehát tudták, hogy a szereplõválogatásnak ez lesz az alapvetõ szempontja. Olyan sokoldalú színészeket képzeltek el a szerepekre, akik vígjátékban és drámában egyaránt jók. "Nem akartunk kizárólag komikusokból álló csapatot - mondja Mangold -, mert már fárasztóak az elõre gyártott vígjátékok. A film több szempontból is a nemek hagyományos szerepeit járja körül. A mûfaj legtöbb filmjétõl eltérõen itt a férfi a romantikus alkat, míg a nõ a cinikus figura. Meg Ryan egy hajszolt, karrierjét építõ nõt játszik, aki, legalábbis látszólag, feladta a szerelemmel kapcsolatos álmait és ideáljait. Azt hiszem, Kate-nek ez a vonása új Meg számára. Ez a szereplõ egész életében a tündérmeséket elemezgeti és formulákra egyszerûsíti õket, míg a körülmények rá nem kényszerítik, hogy szembenézzen az orra elõtt játszódó, valódi tündérmesével."
"Azt szerettem Kate-ben, hogy két különbözõ oldala van - mondja az általa játszott szereplõrõl Ryan. - Otthon, ahol nem látja senki, magányos és kiábrándult, de ha kilép az utcára, csak a dinamikus, üzletasszony arcot mutatja a világnak, aki mindent megszerez. Tetszett ez a kontraszt. Ebben az összefüggésben nem csoda, ha Leopold eleinte nem számít Kate-nek. A férfi annyira kedves és finom modorú, hogy a nõ meg van gyõzõdve róla, ez csak mesterkéltség lehet, mely hidegen hagyja. De amikor rájön, hogy mindez valóság, természetesen teljesen leveszi a lábáról."
Kate végül is elég bátorságot gyûjt, hogy rábízza magát a kézzelfogható valóságra és az álmait kövesse. Elhatározza, hogy mindent odaad a szerelemért, mer változtatni és a fej logikája helyett a szív logikáját követi. Szó szerint nagy ugrást tesz. Lehet, hogy õ a modern nõ megtestesítõje, de végül rájön, hogy mélyen belül az igaz szerelem idõtlen."
A filmesek tudták, hogy hasonlóan hiteles Leopoldra van szükségük, s ez nem lesz egyszerû feladat, mert melyik színész képes hihetõen visszaadni Leopold XIX. századi beszédmódját, a nagy költõi szövegeket? Szerencsére rátaláltak az emberükre a még viszonylag újnak számító ausztrál színész, Hugh Jackman személyében, aki összetéveszthetetlen elõkelõséget és szívbõl jövõ õszinteséget mutatott.
"Hugh remek színész - mondja Mangold -, és teljesen egyedi benne az, ahogy a régi nagy mozisztárok lényegét testesíti meg. Idõnként mintha Errol Flynnt vagy Cary Grantet látnánk viszont."
"Teljesen új arcot akartunk Meg mellé - teszi hozzá Konrad -, akit a közönség "felfedezhet", s aki egy új világot tud megnyitni elõttük. Hugh megfelel ennek, mert nincsenek elõzetes várakozások vele szemben. Tökéletesen hiteles, rendkívül vonzó, és elragadó a kettejük közti kölcsönhatás."
Hugh Jackmant a furcsa humor és a romantika klasszikus kettõssége vonzotta a filmben. "Van a forgatókönyvnek valami csodálatos bája, kedves és mulatságos hangja, mely teljességgel hiányzik a mai filmekbõl - mondja. - Engem arra emlékeztet, hogy a szerelemben a legmélyebb dolog az, hogy igazi tisztelettel és figyelemmel forduljunk egymás felé. A film humoros alaphelyzete mögött az a kérdés fogalmazódik meg, vajon a mi józan és szabad modern világunkban létezhet-e még egyáltalán igazi románc? Egyértelmûen hosszú utat tettünk meg Leopold kora óta, és érthetõ, hogy õt magát ez a fejlõdés teljesen lenyûgözi, de talán veszítettünk is valamit a szerelem élvezetébõl és szeszélyességébõl."
Mangold azt is fontosnak tartotta, hogy a színész jól találja el azt az izgalmat, intenzív kíváncsiságot, mely Leopold a XXI. századba való utazását természetes módon kíséri. "Leopold a hatalmas változásokat hozó századforduló táján élt, és lelkesítette, hogy részese lehet ezeknek a változásoknak. Õ újító és az újat befogadó szellem, olyan ember, akit körülzár a saját jelene, így amikor a jövõben találja magát, úgy érzi, beteljesedtek az álmai. Hugh nagyon jól fogta meg Leopoldnak a mi életstílusunkkal szemben érzett tiszteletét és megértését. Nem egy saját idejébõl kiszakított, tétovázó, elveszett figurát formált belõle, épp ellenkezõleg, Leopold olyan ember, aki feltalálja magát és kapcsolatba lép az õt körülvevõ világgal."
Jackman a felkészülés során teljesen elmerült a Viktória-kor szokásaiban és stílusában, mert minél pontosabb képet akart alkotni arról, hogy egy Leopoldhoz hasonló férfi hogyan viselkedhetett, különösen egy nõvel, aki iránt komoly érzelmeket táplál. Jackman etikett órákat látogatott, társasági táncot tanult, sõt még lovaglóleckéket is vett, hogy szert tegyen egy jó családból származó, XIX. századi úriember jellegzetes, jól megtanult készségeire.
A gyakorlások idején például a kezére ült beszélgetés közben, mert a ma megszokott gesztikulálás civilizálatlanságnak számított a viktoriánus társalgás során.
"Leopold idejében a beszélgetés mûvészetét, a kitûnõ neveltetést, a lovaglást, a zenéléshez való tehetséget, de leginkább az élet dolgainak megbecsülését tisztelték igazán - magyarázza Jackman. - Újszerû élményt jelentett az õ szemével tekinteni az életre, az õ lassabb tempójában és kisebb léptékével mérni a dolgokat. Mindenek elõtt átvettem az õ méltóságérzetét, ahogy mindent teljes szívvel tesz; ezt manapság olyan nehéz elfogadni, anélkül, hogy álságosnak ne tartanánk. De az õ szemével ez mind egyszerûen az élet mûvészetének része.
Abban az idõben elvárták a férfiaktól, hogy védelmezõek és már-már nyomasztóan udvariasak legyenek a nõkkel. Leopold a XXI. század szabadabb, lazább világában meglátja a nõkben az erõt, az érzékenységet és az intelligenciát, és lehetõvé válik számára, hogy elõször életében igazán szerelmes legyen. Számára Kate maga a csoda - az elsõ nõ, aki elég szabad ahhoz, hogy önmaga legyen."
A többi szereplõ
A filmben csupa olyan szereplõvel találkozunk, akik nem tudnak megbirkózni romantikus álmaikkal, sõt egész életükkel. Köztük van Kate testvére, Charlie is, az egyedülálló, munka nélkül hányódó színész, aki megtanul egy-két fontos dolgot Leopoldtól a nõkrõl. Tulajdonképpen Charlie az, aki Leopold lovagiassági szabályait lefordítja a mai kifejezésekre. "Charlie nagyszerû szerep - mondja a figurát játszó Breckin Meyer. - Szellemes, tele energiával és van benne valami nagyon valódi. Aztán amikor Leopold szemével kezdi nézni a világot, minden megváltozik benne. Elõször csak úgy tekint rá, mint aki segít neki felszedni a nõket. De Leopold megmutatja, hogyan dobja le az álarcot, hogyan beszéljen a szívébõl és hogyan élvezze az életet percrõl percre. Önbizalmat ad Charlie-nak, hogy merje õszintén megmutatni, kicsoda valójában és hogy hagyjon fel végre az önvédõ pózolással. Õ pedig magába szívja és hagyja hatni ezt az új életszemléletet."
Leopold és a mi világunk között eleinte Kate megbízhatatlan ex-barátja, a renegát tudós, Stuart jelenti a hidat. Míg a Liev Schreiber által megformált Stuartot leginkább a relativitás és a tér-idõ szerkezetben bekövetkezett hasadás foglalkoztatja, a színész a történetben a szereplõk érzelmi átalakulását tartja a legfontosabbnak.
"Ez a film arról szól, hogy valaki megtalálja helyét a világban és az idõben - mondja. - Kate és Leopold mindketten a helyüket keresik, és meg is találják egymás oldalán; és remélhetõleg Stuart is megtalálja a magáét."
Schreiber maga mindkét idõszak iránt vonzódik, amit Stuart bejár. "Én szeretem a technikai csodákat és a XXI. századot - vallja be -, ugyanakkor vágyom egy olyan kor után is, amikor az idõt sokkal értékesebbnek tartották, amikor több szertartás, rendszer és romantika volt a világban. Azt hiszem, mindnyájunkat érdekelné, kik lettünk volna egy másik korban."
Az egyetlen szereplõ, aki a modern valóság szigora ellenére a régimódi romantikához vonzódik, Kate asszisztense, Darci. Az õt megformáló Natasha Lyonne-nak tetszett a két nõ figurája közti ellentét. "Nagyon vicces, hogy ott van Kate, a cinikus fõnök, akit mégis egy igazi költõi románcra rendelt a sors, másfelõl ott van az én szereplõm, aki él-hal a romantikáért, mégis a kemény üzleti világba vetõdik. Õ próbálja felnyitni Kate szemét."
Lyonne saját romantikus ösztöneit is megérintette elsõ találkozása a Leopold-szerepben megjelenõ Jackmannel. "Tökéletes úriember volt, és annyira kedves, hogy be kell vallanom, rögtön gyanút fogtam. De természetesen megnyert magának. Én nem vagyok megszállott romantikus, de ez a gáláns viselkedés eléggé ellenállhatatlan dolog."
A film látványvilága
A film két különbözõ New Yorkban játszódik: az egyik egy gyorsan változó, viktoriánus nagyváros, a maga régimódi báltermeivel és újszerû felhõkarcolóival, hídjaival; a másik pedig egy modern megapolisz, bárokkal, éttermekkel és minden elképzelhetõ szolgáltatással és csábítással. Mangold arra törekedett, hogy a város múltját és jelenét új megközelítésben tárja a nézõk elé. "Nem akartam olyan filmet, mely azt taglalja, milyen szép volt a múlt, most viszont mennyire ronda minden. Azt akartam megmutatni, hogyan látja meg Leopold a város mostani szépségeit, melyeket mi annyira magától értetõdõnek tartunk. Egyformán észreveszi a mai lakások és a méltóságteljes hivatalépületek, a liftek és a mozgólépcsõk, a kenyérpirítók és a faxgépek nagyszerûségét.
Arra is utalunk, hogy New York régi város. Sok dolog mit sem változott Leopold kora óta, az ember ugyanazok között az épületek között járkálhat 2001-ben, mint 1876-ban. Lenyûgözõ, hogy ma is használjuk azokat a szerkezeteket, amelyeket elõdeink alkottak száz évvel ezelõtt. Elég, ha csak a Brooklyn-hídra gondolunk, melyet még a hintók korában építettek, ma pedig teherautók, kocsik és vontatók hajtanak át rajta.
Mangold speciális mûvészeti csapatot hívott össze a város régi és új látványának megvalósítására, köztük volt Mark Friedberg látványtervezõ és az Oscar-díjra jelölt Stuart Dryburgh operatõr. Friedberg alapos kutatásokat kezdett a polgárháború utáni New Yorkról - arról az "aranykorról", mikor még nem találták fel az automobilt, és nagyra törõ várostervezõk olyan monumentális alkotásokat álmodtak meg, mint a Brooklyn-híd. Olyan kor volt ez, melyben a felhõkarcolókkal együtt egy másik vadonatúj találmány, a lift is széles körben elterjedt. "Nem megszépíteni akartuk a múltat, hanem megmutatni, hogy sok tekintetben mennyire hasonlít a mához - mondja Friedberg. - Lenyûgözött, mikor rájöttem, hogy az 1800-as évek végén mennyire kozmopolita volt az élet és Amerika egy technológia forradalom fordulópontján állt. Nagyon hasonlónak érzem ezt napjaink digitális forradalmához."
Friedberg egyik legnehezebb feladata a Brooklyn-híd eredeti konstrukciójának újraépítése volt. "Szerencsére a híd építése pont egybeesett a fotográfia általános elterjedésével, így rengeteg fénykép maradt ránk, melyek a New York Történelmi Társaság, a Kongresszusi Könyvtár, valamint magángyûjtemények révén álltak rendelkezésre."
Friedberg munkájához a vizuális effektek felelõse, Robert Stromberg nyújtott segítséget, õ készített matt festményeket és számítógépek által generált képeket, melyek a hajdani Brooklyn-híd képét ábrázolták az 1870-es években.
Donna Zakowska jelmeztervezõre az a feladat várt, hogy az öltözékek révén érzékeltesse két különbözõ kor világát. "Leopold korához az igazi fantáziát akartuk hozzárendelni, a ragyogó ruhákat, melyek bár valósághûek, mégis valahogy a tündérmeséket idézik. A szalagok és rafinált kiegészítõk kora volt ez, míg Kate megjelenése alapvetõen a minimalizmusról szól. Meg Ryan jelmezei inkább egyenruhára hasonlítanak, ezzel is aláhúzva a tényt, hogy õ egy alapvetõen férfias világban igyekszik megállni a helyét, ugyanakkor a sziluettnek meg kellett ragadnia a karakterét is. A ruhái rendkívül egyszerûek és jól szabottak, díszítések és részletek nélkül. Ez óriási különbséget jelent Leopold korához képest, mely tobzódik a dekoratív részletekben. Amikor Kate találkozik ezzel a világgal, az tényleg olyan, mint egy látomás."
"time is not money"
