információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Warren Schmidt (Jack Nicholson) egyhangúan csordogáló életébe egyszerre ütnek be a nagy tragédiák. Kezdetnek nyugdíjazzák a munkahelyén, ahol egész életén keresztül dolgozott, és mivel úgy érzi, hogy idõ elõtt szabadultak meg tõle, meglehetõsen rosszul érinti a dolog. Kiderül, hogy egyetlen lánya, Jeannie (Hope Davis), hozzá akar menni egy balfácánhoz. Mindennek tetejébe 42 évnyi házasság után egyik napról a másikra elveszíti feleségét (June Squibb).
Állás, feleség és család nélkül Warren kétségbeesetten próbál valami célt találni tökéletesen kiüresedett életének. Úgy dönt, hogy felkutatja a gyökereit Nebraskában, és azzal a lakóbusszal indul neki az útnak, amit feleségével arra tartogattak, hogy egyszer beutazzák vele az országot. Úgy idõzít, hogy felfedezõ körútja végeztével épp lánya küszöbön álló esküvõje elõtt érjen Denverbe, hogy segítsen neki a ceremónia elõkészületeiben, és helyrehozza megromlott kapcsolatát gyerekével. Ezt az elhatározást némileg megnehezíti, hogy ki nem állhatja lánya jelöltjét, Randallt (Dermot Mulroney), aki a szemében egy unalmas, középszerû, ambícióktól mentes fickó (persze mit is lehet várni egy alaktól, aki abból él, hogy vízágyakat sóz az emberekre).
Tovább romlik a helyzet, amikor hõsünk találkozik a fiú szüleivel (Kathy Bates, Howard Hesseman): a Hertzel-családban uralkodó szabadszellemû légkör teljesen idegen a mindig visszafogott Warren számára, elrettenti Randall anyjának bármilyen kényes témával könnyedén elõrukkoló szókimondó stílusa, durvának és modortalannak találja a családot. Hallani sem akar róla, hogy rokonságba keveredjen ezekkel az emberekkel, így aztán gyorsan megtalálja élete új értelmét: meg kell akadályoznia lánya házasságát.
Fájdalmas odüsszeája során Warren egyetlen emberrel osztja meg gondolatait és tapasztalatait, egy váratlanul az életébe csöppent baráttal és szövetségessel - õ Ndugu Umbo, a hatéves tanzániai árva, akit Warren havi 22 dollárral támogat egy, a tévébõl megismert jótékonysági szervezeten keresztül. A kisfiúhoz írt leveleiben végre képes megfogalmazni egész eddigi életében ki nem mondott érzéseit, és ezek a vallomások segítik hozzá, hogy szembenézzen saját magával és tisztán lásson.
A filmben nyújtott alakításáért Jack Nicholsont a legjobb férfi fõszereplõ, Kathy Bathest a legjobb nõi mellékszereplõ kategóriában Oscar-díjra jelölték!
A PRODUKCIÓ
Alexander Payne és Jim Taylor elsõ közös filmje, a "Citizen Ruth" témája az abortusz körül zajló társadalmi párbeszéd, második filmjük, a Gimiboszi az iskolai diáktanácsok politikai csatározásait mutatja be. A témákat látva talán meglepõ, de mindkét film mûfaja vígjáték. Ez a fajta látásmód teszi olyan jellegzetessé a szerzõpáros különleges hangvételû alkotásait: komikus oldalukról nézve a dolgok sokszor még kíméletlenebbnek tûnnek, mint egyébként.
Legújabb filmjük, a Schmidt története még keményebb témát boncolgat hasonló stílusban: egy mindenkitõl eltávolodott, magányos, depresszióba süllyedt hatvanhat éves ember fanyar humorba csomagolt történetét.
Amikor 1999-ben bemutatták a Gimiboszit, ilyen és ehhez hasonló kijelentések jelentek meg a szerzõpárosról: "napjainkban talán õk az egyetlenek Amerikában, akik valódi szociális szatírát képesek írni." Payne és Taylor figurái mint tragikus felkiáltójelek sorakoznak a mozivászon legnagyobb hõseinek sorában. Õk azonban nem hõsök, és talán antihõsnek sem igazán nevezhetõk, hiszen egyszerû, hétköznapi emberek, tele önzéssel, kicsinyes célokkal, bizonytalan elvekkel. "Jim és én igyekszünk folyton a saját életünk nehéz pillanataira koncentrálni, hogy ezekbõl kiindulva hozzunk létre vígjátéki jeleneteket" - vallja be az író-rendezõ Payne. "Lehet, hogy furcsának tûnik, de az igazi komikum mindig a fájdalomból építkezik, egy komikus jelenetnek mindig valami kellemetlen szituáció az alapja, ami ha velünk történne meg, egyáltalán nem találnánk olyan humorosnak" - teszi hozzá a társíró Jim Taylor.
KI IS AZ A WARREN SCHMIDT?
"Warren Schmidt átlagos középnyugati fickó, aki soha nem tért el a játékszabályoktól - mondja Payne. - Engem az a szituáció érdekelt, hogy mi történik, ha mindenétõl megfosztunk valakit: mit tesz ez az ember, ha elveszíti a munkáját, a házasságát, a lányát, az apaságát, mindazokat a dolgokat, amik addig legalább valami halvány jelentéssel bírtak a számára. Ha valaki mindent elveszít, akkor talán már csak egyetlen dolog marad, amibe kapaszkodhat: a gyökerei, hogy rájöjjön, kicsoda valójában. De mi van akkor, ha ehhez már túl késõ? Talán ennyi idõs korban már nincs az emberben ennyi akaraterõ.
Az az ötlet is nagyon tetszett, hogy ne szép fokozatosan veszítsen el mindent, hanem egyszerre üssön be a krach. Bumm, és egyik pillanatról a másikra minden megváltozik körülötte - folytatja Payne. - Vannak ilyen átmeneti idõszakok az életben, amikor éppen valahonnan tartunk valahová, ezeket mindig úgy szokták ábrázolni, hogy az ember ilyenkor büszkén, ökölbe szorított kézzel szembenéz az életével, és várakozóan tekint a jövõbe, pedig ilyenkor általában nagyon elveszettnek és magányosnak érezzük magunkat. Az elveszettség és a magány pedig jó termõtalaja a vígjátéknak."
Payne korábban írt egy forgatókönyvet "The Coward" (A gyáva) címmel, amiben már benne volt ennek a történetnek néhány alapmotívuma. "Még az egyetemi éveim alatt kezdtem dolgozni ezen a könyvön, és miután elkészült, leadtam a Universalnak, de nem kellett nekik. Idõközben megírtam és leforgattam másik két filmet, de nem ment ki a fejembõl ez a történet. Végül a kezembe került Louis Begley "About Schmidt" címû írása, és újra elõvettem a forgatókönyvet, hogy beleszõjem a regény szálait."
Tehát a Schmidt története Payne egy régebbi forgatókönyvének és Louis Begley írásának keresztezésébõl született. Harry Gittes és Michael Besman producerek már a kezdet kezdetén Jack Nicholsonnak szánták a fõszerepet. "Amikor elolvastam a forgatókönyvet, azonnal Jackre gondoltam - mondja Gittes, aki korábban már dolgozott Nicholsonnal, Irány délnek! címû filmjében. - A Schmidt története az emberi természet lényegével foglalkozik, ez pedig elég komplex téma ahhoz, hogy Jack Nicholsonnál jobban senki ne tudja bemutatni."
Besman, aki már tapasztalt rókának számít a filmiparban, nem fûzött sok reményt a dologhoz: nem tartotta valószínûnek, hogy még ha sikerül is elolvastatni a könyvet egy Nicholson-kaliberû sztárral, lesz olyan mázlijuk, hogy az el is vállalja a szerepet. "Harry elolvasta a forgatókönyvet, és rögtön kijelentette, hogy ezt csak egyetlen ember játszhatja el, Jack, és azonnal el is utazott hozzá. Én persze szkeptikus voltam, mert nagyon kicsi esély van arra, hogy úgy jöjjenek össze a dolgok, ahogy az ember eltervezi. De amikor Harry néhány héttel késõbb visszajött, csodák csodája azt mondta: »Jack imádta a könyvet.« Innen már sínen volt az ügy."
Jack Nicholson Hollywood azon figuráinak egyike, akik neve biztosíték a színvonalas színészi alakításra: J.J. Gittes nyomozó, tengerész, fiatal déli ügyvéd, csavaros eszû elmegyógyintézeti ápolt, visszavonult asztronauta, megszállott író, Marine ezredes, Joker, és még hosszan sorolhatnánk az általa életre keltett szerepeket, amikkel örökre beírta nevét a filmtörténetbe. Nicholson egy valódi ikon, aki Hollywood egyik legsikeresebb karrierjét tudhatja magáénak.
"Alexander nagy rajongója a hetvenes évek filmjeinek és az akkori alkotóknak - meséli Harry Gittes producer. - Ezért nem véletlen, hogy õ is arra törekszik, hogy a filmjeivel gondolkodásra késztesse a közönségét. Az õ filmjei egész estés programot jelentenek, nem lehet csak úgy elsétálni mellettük. Úgy jön ki az ember a moziból, hogy visszarepül az idõben, és azon kapja magát, hogy egy kávé mellett órák óta beszélget a barátaival az élményrõl."
Payne és Taylor úgy ültek le dolgozni, hogy adaptálják Louis Begley regényét. De ahogy haladtak elõre a munkában, egyre több szál került be a forgatókönyvbe Payne egyeemsitaként írott - már emlegetett - könyvébõl. Ilyen volt például a levélírás: hogy Schmidt hosszú levelekben vall a hatéves tanzániai kisfiúnak a világ elõl gondosan eltitkolt érzéseirõl és gondolatairól. Mire a végére értek, az eredmény nem egy adaptáció, hanem a két történet teljes értékû keveréke volt.
"Amikor Alexander megmutatta nekünk ezeket a változtatásokat, azonnal rábólintottunk - emlékszik vissza Besman. - Egyszerûen egy kerek történetté olvasztotta a két mûvet."
A SZEREPLÕK KIVÁLASZTÁSA
Az Oscar-díjas színésznõ, Kathy Bates, eddigi pályafutása során jó néhány alkalommal bizonyította lenyûgözõ színészi kvalitásait. "Nagyon kevés színész van Amerikában, aki olyan színvonalon dolgozik, mint Kathy Bates - mondja Harry Gittes producer. - Õ egy különlegesen nagy színésznõ. Óriási szerencsénk volt, hogy meg tudtuk nyerni ennek a filmnek." Gittes "isteni csodának" nevezte, hogy sikerült minden akadályt elhárítaniuk az útból, beleértve egy másik produkció felkérését és egy küszöbön álló színészsztrájkot, és végül a nehézségek ellenére elérték, hogy Bates játssza el Roberta Hertzelt, Warren Schmidt leendõ vejének anyját a filmben.
Kathy Bates azonnal igent mondott a felkérésre, miután elolvasta a forgatókönyvet. "Nagyon megindított a történet - emlékszik vissza. - Szépnek és eredetinek találtam, az volt az egyik kedvenc szálam, hogy Warren egy kis afrikai árvának nyílik meg a leveleiben." Bates a következõképpen írja le az általa játszott figurát: "Roberta valódi mûvésznek érzi magát, annak ellenére, hogy exférje errõl egyáltalán nincs meggyõzõdve, és ezt rendszeresen hangoztatja is. Õ abszolút ki van békülve saját magával. Imád olyan dolgokról beszélni, amik az emberek többségét megbotránkoztatják, mint pl. a saját szexuális életének állomásai. És mivel látja, hogy ez mennyire rosszul érinti Warrent, még rá is tesz egy lapáttal. Jackkel nagy élvezet volt együtt dolgozni, a közös jeleneteink igazán mulatságosak lettek, öröm volt eljátszani õket."
A Bates által játszott figurával való találkozás és eszmecsere nagy megrázkódtatás a visszafogott Warren számára. "Olyan színészt kerestünk, aki ebben a párbajban Jack egyenrangú partnere tud lenni - meséli Besman. - Azonnal Kathy Bates jutott eszünkbe."
Bates nagyon élvezte a közös munkát JANE ANN STEWART látványtervezõvel, különösen Roberta otthonának kialakítását. "Imádom azokat a színeket, amiket végül felhasználtunk, a narancs és a vörös árnyalataiból volt kialakítva minden. A végeredmény tökéletesen illik a saját ízlésemhez, nagyon szeretem, ha egy háznak ilyen a színvilága - vallja be Bates. - Több személyes apróságot is beleszõttünk Roberta környezetébe. Nekem például van otthon egy hárfám, amin évrõl évre tanulgatok játszani, ebbõl jött az ötlet, hogy milyen jól illene egy hárfa Robertához, ennek a színorgiának a közepére."
"Úgy éreztem, bármit képes lennék megtenni, hogy benne legyek ebben a filmben" - vallja be Howard Hesseman, aki Larry Hertzelt, Roberta exférjét játssza. Hope Davis, aki Schmidt lányát alakítja, hasonló elismeréssel nyilatkozik: "A forgatókönyv olyan szépen és egyszerûen volt megírva, hogy azonnal beleszerettem. Hónapok üldöztem Alexander Payne-t, miután elolvastam."
Randall Hertzel szerepére Howard mint apa és Hope mint menyasszony karakteréhez igazítva kerestek színészt az alkotók, így esett a választás Dermot Mulroneyra. Mulroney annyira szerette volna megkapni a szerepet, hogy még a válogatás befejezése elõtt kopaszra borotváltatta a fejét, hogy ezáltal közelebb kerüljön a figura lényegéhez.. A forgatás során a helyszínre kilátogató fiatal nõk nem hittek a szemüknek, hogy ez a szerencsétlen kinézetû, rosszul öltözött, stílustalan, tésztaképû fickó azonos azzal a sármos férfival, aki után ájultak az Álljon meg a nászmenet! címû filmben.
A szereplõgárdát a Broadway két veteránja egészíti ki: June Squibb, aki számos jelentõs színpadi szerepet tudhat maga mögött, alakítja Schmidt feleségét, Helent. Len Cariou pedig, aki már kétszer kapott Tony-jelölést kiemelkedõ színházi alakításainak jutalmaként, Schmidt legjobb barátját, Ray Nicholst játssza.
A FORGATÁS
Alexander Payne számára nagyon fontos, hogy meghitt légkört teremtsen maga köré a filmjei elkészítéséhez. Ennek egyik legszembetûnõbb bizonyítéka, hogy ehhez a történethez is, éppúgy, mint a korábbiakhoz, a Nebraska-beli Omaha várost választotta helyszínül. Épp ilyen körültekintõen válogatja össze munkatársait is, és nem szeret változtatni az egyszer már bevált felálláson. A figyelmes Payne-rajongók jó pár ismerõs nevet fedezhetnek fel a film stáblistáján. Jane Ann Stewart látványtervezõ, James Glennon operatõr, Kevin Trent vágó, Rolfe Kent zeneszerzõ, Wendy Chuck jelmeztervezõ mind-mind részt vettek Payne korábbi filmjeiben, és nélkülözhetetlen tagjai állandó alkotói csapatának. Payne nagyon szerencsésnek érzi magát, amiért sikerült összekovácsolnia ezt a csapatot, amelynek tagjai már több ízben segítségére voltak egyedi stílusú víziói megvalósításában.
Wendy Chuck jelmeztervezõ így nyilatkozik Payne-rõl: "Alexander tudatosan törekszik arra, hogy a filmjeiben elkerülje a jól ismert hollywoodi kliséket. Az én feladatomat tekintve ez annyit jelent, hogy valódi embereket akar látni valódi ruhákban."
A külsõségekkel egyetemben Payne könnyedén lemond a hollywoodi produkciók egyéb velejáróiról is. Szoros együttmûködésben a helyi statisztaszervezõvel, elõszeretettel válogat szereplõket a helybeliek közül: háziasszonyokat, biztosítási ügynököket, diákokat. "Bevallom, kis kárörömmel gondolok azokra a profi színészekre, akik majd’ megvesznek azért, hogy Jack Nicholsonnal dolgozzanak egy filmben, miközben mi itt Omahában gyakorlatilag az utcáról szedjük össze a szereplõinket" - vallja be mosolyogva a rendezõ.
A filmvilág csillogása a legkevésbé sem jellemzõ erre a forgatásra, sõt mi sem áll távolabb Payne realista stílusától. "Ha az ember Alexander Payne-nel dolgozik, nemhogy csillogás nem vár rá, de olyan szürkévé kell válnia, mint még soha életében. A legtöbb színész errefele igyekszik megúszni, hogy valaha is így lássák, a mi színészeink viszont épp ezért vállalták" - magyarázza Harry Gittes.
Chuck, a jelmeztervezõ így beszél errõl: "Nagyon gyakran ér meglepetés, amikor elõször találkozom a kiválogatott színészekkel, mivel pontosan tudom, hogyan látja Alexander a dolgokat, és hogyan dolgozik. A legfontosabb jelszó az, hogy hagyd otthon az egódat. Mindent el kell felejtened, amit eddig a széprõl vagy a jóról gondoltál, mert a vele való munka épp ezeknek a fogalmaknak az újraértelmezésérõl szól. És én nagyon becsülöm azokat a színészeket, akik vállalkoznak erre."
Hope Davis így nyilatkozik az általa megformált figuráról: "Jennie egy számítógépes cég szállítási részlegén dolgozik, ami már önmagában feltételezi, hogy nem a Cosmopolitan címlapjáról lépett le. Ruhatára pontosan jellemzi a személyiségét. Belebújik a kis rucijába, feltesz egy strasszköves hajpántot, és már meg is van a karakter lényege. Õszintén szólva nekem már a strasszköves hajpánt is elég ahhoz, hogy átkerüljek egy másik dimenzióba."
Jack Nicholson színészete ritka példája annak, amikor a külsõ nem számít. "Egyszerûen nem érdekli, hogy néz ki - jegyezte meg egyszer róla Roman Polanski. - Jacknél semmi más nem számít, csak a végeredmény." Harry Gittes szerint Nicholsonnak van egy általános filozófiája az eleve elrendeltségrõl: "Ez az egyik dolog, amit mindig is imádtam Jackben. Még elég fiatal volt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy rohamosan kopaszodik, erre õ nem takargatni próbálta vagy hókuszpókuszokkal megállítani, hanem mutogatta. Azzal, hogy ország-világ elõtt bevállalta a kopaszodó fejét, túl is tette magát a dolgon."
"Egyszerûen arról van szó, hogy ezek az Omahában forgatott filmek a realizmus jegyében születnek, én azt próbálom rekonstruálni, amit a való életben látok, és a valóság nem egyenlõ a legtöbb film látszat-realizmusával - magyarázza Payne. - Ezt fontosnak tartom kihangsúlyozni, ugyanis nem is képzelnék, milyen nehéz megharcolni azokkal a merev berögzõdésekkel, hogy hogyan kell kinéznie egy amerikai filmnek. A frizura mindig gondosan kifundált és tökéletes, még ha csapzottnak tûnik is, egyetlen tincs sem véletlenül van ott, ahol. Az autó mindig új és tiszta, a ház mindig rendben tartott, virág az asztalon, sehol egy üres pizzásdoboz. Mindig minden legyen rendben és kamerakészen. Aztán persze ott van az a követelmény, hogy a szereplõk legyenek "szerethetõek", a fõhõs alapvetõen mindig jó és igaz, a befejezésnek pedig mindent le kell zárnia és helyre kell raknia, hogy szórakoztató legyen. Én ezt komolyan nem értem."
Payne szeret olyan mélységekbe lemenni, hogy olyan atmoszféra és környezet jöjjön létre, amiben a színészei merik engedni, hogy felszínre törjön belõlük az emberi természet komplexitása. "Ez a rendezõ elsõ számú feladata egy filmben, hogy olyan helyzetet teremtsen, amiben mindenki bátran eleresztheti magát - magyarázza Payne. - Nagyon nehéz õszintének lenni a kamera elõtt, én ezért nagyra értékelem azokat a színészeket, akik erre képesek. A legjobbaknak különleges viszonyuk van a kamerával. Ezen azt értem, hogy a kamerának olyan dolgokat mernek elmondani, amiket egyetlen egy valódi személynek sem."
Pauline Kael egyszer azt mondta Jack Nicholsonról: "Hagyja, hogy az ember belelásson, ahelyett, hogy irányítani akarná, mit lásson." Színésztársa, Harvey Keitel így nyilatkozott róla: "Személyiségek száza van benne, az egész világ." Harry Gittes, aki már több mint negyven éve figyeli Nicholsont a vásznon és az életben egyaránt, így vall a Nicholson által megformált figuráról: "Hihetetlen, hogy ennyi idõ elteltével egy barát még mindig képes meglepetéseket okozni. Nagyon régóta ismerem õt, és már nagyon sok szerepet láttam eljátszani, de ezt a Warren Schmidt nevû különös fickót azelõtt még soha. Jacknak még mindig vannak soha nem látott arcai. Ez a figura is a lénye egy része volt, de eddig még soha nem vettem észre."
"Jack minden egyes nap meglepett azzal, milyen átkozottul jó színész - emlékszik vissza Payne rajongva. - Nyilvánvaló, hogy a mozi elsõ száz évének õ az egyik legnagyobb színésze. És még valami: miközben játszott, nem láttam benne az összes többi korábbi szerepét. Nem húzott elõ jól bevált kliséket az eszköztárból vagy ilyesmi, egyszerûen csak tette, ami a dolga. Mikor játszik, minden érzelmi rezdülés azonnal kiül az arcára. Akár egy pislogásnak vagy egy félrenézésnek is különleges jelentést tud adni. Végül ezeknek a különleges pillanatoknak az összessége teremti meg a játéka összetettségét."
"Az a kedvenc részem a filmben, amikor Warren közvetlenül a felesége halála után magányosan és elhagyatottan bolyong a házában - vallja be Payne. - Szeretem figyelni az embereket, amikor egyedül vannak. Sokkal jobban szeretek úgy fényképezni egy embert, hogy egyedül van egy üres térben, mint ha mondjuk egy dialógushoz kell felvennem a két ember közti interakciót. A forgatókönyvírók nagyon kevés ilyen jelenetet írnak. Ez megint a berögzõdések miatt van: a legtöbbször azt kérik tõlük, hogy lehetõleg minden információt vagy eseményt párbeszédekkel oldjanak meg, a lényeg, hogy a szereplõk folyamatosan beszéljenek. A forgatókönyvíróktól soha nem kérnek szép csöndeket. Szerintem ezért nagy kár. Én azt szeretem látni, hogy mit csinálnak az emberek, amikor egyedül vannak."
OMAHA
Payne-nek nagyon sokszor teszik fel a kérdést, hogy miért éppen Omahában forgatja a filmjeit. A rendezõ válasza a következõ: "Martin Scorsese-t, Spike Lee-t vagy Woody Allent soha nem kérdezik meg, hogy miért éppen New York, vagy Tarantinót, hogy miért Los Angeles. Úgy alakult, hogy ott születtek. Én meg Omahában születtem. A New Yorkban vagy Los Angelesben forgatott filmek - már csak azért is, mert túlsúlyban vannak - elhitetik a nézõkkel, hogy az amerikai kultúra az, amit ezekben a filmekben látnak. Mintha minden amerikai így élne és ilyen lenne, mint ezeknek a filmeknek a szereplõi. És ennek az az egyetlen oka, hogy ebben a két városban él a filmesek java. De New York és Los Angeles igazából nem tipikus amerikai város. És a kettõ között ott van az egész hatalmas kontinens."
Egy író így jellemezte Payne két korábbi filmjét: "Mûfajukat középnyugati vígjátékként lehetne nevezni, szatirikus hangvételû filmek a sivárság morális csapdáiról."
Payne kíméletlen humorral fûszerezett történetei arra késztetnek minket, hogy merjük kideríteni magunkról a - gyakran fájdalmas - igazságot.
"Ha senki sem tûnik igazán boldognak Omahában, az nem azért van, mert a rendezõ revansot akar venni a szülõhelyén, vagy mert általános érvényû kijelentéseket akar tenni az amerikai életrõl; hanem, mert Payne felfogásában az élet egy hosszúra nyúlt tragédia, amit csak néha kereszteznek boldog pillanatok, de amibõl mindenkinek igyekeznie kell a körülményekhez képest a legjobbat kihozni." (Manohla Dargis)
A CHILDREACH
A Childreach non-profit szervezet, ami gyerekek támogatásával foglalkozik világszerte. A három hónapos forgatás végén a Schmidt története csapata és a stábtagok felajánlottak egy szép summát a kis Ndugu támogatására, ugyanis a kisfiú valóban létezik. Ndugu ugyan csak a filmbéli neve, de a támogatás valódi. A szervezet munkájáról részletes leírást találhatunk a www.childreach.org honlapon.
"time is not money"
