Schmidt Története

Warren Schmidt (Jack Nicholson) 66 éves, biztosítással foglalkozó szakember, aki éppen nyugdíjazása előtt áll, bár ő úgy érzi, lenne még mit tennie a cégénél. Az utolsó munkanapjával kezdődik a film, pontosabban egy nagyon jól megkomponált jelenettel, amiben Warren egy ablaktalannak tűnő irodában üldögél, összepakolt aktatáskával, mereven, és szótlanul bámulja az órát, várva, hogy leteljen az, ami még a munkaidejéből hátravan. Ez az indítás jót sejtet, egy minőségi filmet, legalábbis nekünk a jobbik előérzetünket hívta elő, ami majdnem a film végéig ki is tartott.

Aztán beindulnak az események, Warrent elbúcsúztatják (kivételesen nem horgászbotot ajándékoznak neki, mint ahogy majdnem az összes amerikai nyugdíj-búcsúztatós filmben szokták, lsd. például Jack Nicholsont is az Ígéret Megszállottjában), és elkezdődik hősünk új élete. Mivel Jack Nicholson az, akinek a játéka kitölti a filmet, elég lassan jövünk rá, hogy ez egy egyszereplős darab, aminek hosszabb távon unalmas a története.

Nicholson erőteljes jelenléte akkor is hat egy filmben, ha nem csinál semmit, úgyhogy miatta csaknem a film végéig reménykedünk valami cselekményfordulatban, bármiben, ami fel tudná dobni a téblábolós hősünk történetét. Warren ugyanis nem találja a helyét, ami persze teljesen normális egy frissen nyugdíjazott embernél, ráadásul ő még tragikus hirtelenséggel el is veszti a feleségét, és egyik percről a másikra teljesen magára marad.

A film gyenge pontja a története, ami azt jelenti, hogy hősünk szinte semmit sem csinál a film nagy részében. Azt az akcióját, amit a trailer központi jelentőségűnek próbált beállítani, miszerint a házasság előtt álló lányát Warren igyekszik lebeszélni a leendő férjéről, nem igazán tudjuk komolyan venni. A cselekmény, amivel be kell érnünk, abban merül ki, hogy Warrenünk felpattan a feleségével közösen vásárolt lakókocsira, és elindul vele a lányához, Denverbe, mondván, nem lesz jó Jeannie-nek (Hope Davis), ha egy copfos vízágy-kereskedőhöz megy feleségül. Bár nekünk sem szimpatikus Randall, azért nem tudjuk elfogadni, hogy hosszú-hosszú perceken keresztül csak a jelentéktelen kinézetű Jeannie házassága legyen az egyetlen beszédtéma a filmben.

Ezzel együtt valami erő csak munkálkodik a filmben, mert mi például -utólag eléggé érthetetlen módon- szinte az utolsó percekig reménykedtünk egy humoros, vagy ironikus, vagy bármilyen nem-komor vonal felbukkanásában, amitől helyükre zökkenhetnének a dolgok, ha más nem, hát a film hangulata. Nem tudjuk, ki (vagy mi) hitette el velünk, hogy esélyes egy ilyen pozitív fordulat a filmben, de utólag már nem bánjuk, hogy bevettük. Így sokkal jobban bírtuk.

Jack Nicholson viszont ismét csúcsformában játszik, mint ahogy ugyanilyen csúcsformás vigyorral vette tudomásul az idei Oscar-gálán, hogy Warrenként nem ő lett a legjobb férfi főszereplő, hanem helyette a 30 éves Adrian Brody vihette haza a díjat. Nicholson valóban mindent kihoz a szerepéből, amit csak színészileg lehetséges, úgyhogy komoly igyekezetét több díjjal is jutalmazták, köztük Golden Globe-bal is. A többi filmbeli színész már nem domborított akkorát, így például a Jeannie-t játsszó Hope Davis (Dilidoki, A Szomszéd) megelégedett azzal, hogy egy csúnyácska és szürke kis verebet "hozzon", mindenféle plusz tartalom nélkül.

A Randall mamáját alakító Kathy Bates-nek (Tortúra, Szitakötő) nem állt túl jól a "hippi-mama" szerep, mert bár kellően nagyszájú volt, ettől még nem tűnt hitelesebbnek. (Ráadásul mostanában szinte minden második film a "hippi-mama" karakterrel operál, gondoljuk, fantáziátlanságból, mindenesetre nálunk már az Egy Fiúról Toni Collette-je is betette az ajtót ezügyben).

A film az USA-ban egy művészfilm módjára kezdte a pályáját, vagyis csak néhány vetítőteremmel, hogy aztán idén januártól ugrásszerűen megugorjon a filmet játsszó mozik száma (talán akkor már elterjedt az Oscar-jelölés híre?). Bárhogyan is, a Schmidtről végül jócskán behozta, sőt megduplázta az árát, mivel a 30 millió dolláros költségvetésű film mostanában tart a 64 milliós jegybevételnél, csak az USA-ban. Jack Nicholson állítólag lefaragta a film kedvéért a szokásos gázsiját, vagyis 15 millió dollárnál kevesebbért vállalta el a filmet. Jól tette, mivel nélküle eléggé nehezen lehetett volna élvezni ezt a filmet, míg így, az ő "támogatásával" csupán a szokásosnál vontatottabb, de azért nézhető esti szórakozás lett a végeredmény.