cspv logo
cspv szám: 50 / 03 tartalom
keresés

cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím

this is
cspv home
régi link, már nem működik

page number: 06 00287
film info
PREVIOUS articleNEXT article
2003-04-18

Schmidt Története

About Schmidt 2002.

Egy átlag amerikai
Jack Nicholson égnek meredő hajjal és vigyorgó képpel szinte bármilyen filmet el tudna adni, és miután ezt a filmet ilyen ábrázattal reklámozta, biztosra vettük, hogy egy "Lesz Ez Még Így Se" típusú vígjátékot fogunk látni tőle. Nem így lett, egy valódi drámát kapunk a pénzünkért, egy szomorú történetet, aminek az élét semmi sem enyhíti.

Warren Schmidt (Jack Nicholson) 66 éves, biztosítással foglalkozó szakember, aki éppen nyugdíjazása előtt áll, bár ő úgy érzi, lenne még mit tennie a cégénél. Az utolsó munkanapjával kezdődik a film, pontosabban egy nagyon jól megkomponált jelenettel, amiben Warren egy ablaktalannak tűnő irodában üldögél, összepakolt aktatáskával, mereven, és szótlanul bámulja az órát, várva, hogy leteljen az, ami még a munkaidejéből hátravan. Ez az indítás jót sejtet, egy minőségi filmet, legalábbis nekünk a jobbik előérzetünket hívta elő, ami majdnem a film végéig ki is tartott.

Aztán beindulnak az események, Warrent elbúcsúztatják (kivételesen nem horgászbotot ajándékoznak neki, mint ahogy majdnem az összes amerikai nyugdíj-búcsúztatós filmben szokták, lsd. például Jack Nicholsont is az Ígéret Megszállottjában), és elkezdődik hősünk új élete. Mivel Jack Nicholson az, akinek a játéka kitölti a filmet, elég lassan jövünk rá, hogy ez egy egyszereplős darab, aminek hosszabb távon unalmas a története.

Nicholson erőteljes jelenléte akkor is hat egy filmben, ha nem csinál semmit, úgyhogy miatta csaknem a film végéig reménykedünk valami cselekményfordulatban, bármiben, ami fel tudná dobni a téblábolós hősünk történetét. Warren ugyanis nem találja a helyét, ami persze teljesen normális egy frissen nyugdíjazott embernél, ráadásul ő még tragikus hirtelenséggel el is veszti a feleségét, és egyik percről a másikra teljesen magára marad.

A film gyenge pontja a története, ami azt jelenti, hogy hősünk szinte semmit sem csinál a film nagy részében. Azt az akcióját, amit a trailer központi jelentőségűnek próbált beállítani, miszerint a házasság előtt álló lányát Warren igyekszik lebeszélni a leendő férjéről, nem igazán tudjuk komolyan venni. A cselekmény, amivel be kell érnünk, abban merül ki, hogy Warrenünk felpattan a feleségével közösen vásárolt lakókocsira, és elindul vele a lányához, Denverbe, mondván, nem lesz jó Jeannie-nek (Hope Davis), ha egy copfos vízágy-kereskedőhöz megy feleségül. Bár nekünk sem szimpatikus Randall, azért nem tudjuk elfogadni, hogy hosszú-hosszú perceken keresztül csak a jelentéktelen kinézetű Jeannie házassága legyen az egyetlen beszédtéma a filmben.

Ezzel együtt valami erő csak munkálkodik a filmben, mert mi például -utólag eléggé érthetetlen módon- szinte az utolsó percekig reménykedtünk egy humoros, vagy ironikus, vagy bármilyen nem-komor vonal felbukkanásában, amitől helyükre zökkenhetnének a dolgok, ha más nem, hát a film hangulata. Nem tudjuk, ki (vagy mi) hitette el velünk, hogy esélyes egy ilyen pozitív fordulat a filmben, de utólag már nem bánjuk, hogy bevettük. Így sokkal jobban bírtuk.

Jack Nicholson viszont ismét csúcsformában játszik, mint ahogy ugyanilyen csúcsformás vigyorral vette tudomásul az idei Oscar-gálán, hogy Warrenként nem ő lett a legjobb férfi főszereplő, hanem helyette a 30 éves Adrian Brody vihette haza a díjat. Nicholson valóban mindent kihoz a szerepéből, amit csak színészileg lehetséges, úgyhogy komoly igyekezetét több díjjal is jutalmazták, köztük Golden Globe-bal is. A többi filmbeli színész már nem domborított akkorát, így például a Jeannie-t játsszó Hope Davis (Dilidoki, A Szomszéd) megelégedett azzal, hogy egy csúnyácska és szürke kis verebet "hozzon", mindenféle plusz tartalom nélkül.

A Randall mamáját alakító Kathy Bates-nek (Tortúra, Szitakötő) nem állt túl jól a "hippi-mama" szerep, mert bár kellően nagyszájú volt, ettől még nem tűnt hitelesebbnek. (Ráadásul mostanában szinte minden második film a "hippi-mama" karakterrel operál, gondoljuk, fantáziátlanságból, mindenesetre nálunk már az Egy Fiúról Toni Collette-je is betette az ajtót ezügyben).

A film az USA-ban egy művészfilm módjára kezdte a pályáját, vagyis csak néhány vetítőteremmel, hogy aztán idén januártól ugrásszerűen megugorjon a filmet játsszó mozik száma (talán akkor már elterjedt az Oscar-jelölés híre?). Bárhogyan is, a Schmidtről végül jócskán behozta, sőt megduplázta az árát, mivel a 30 millió dolláros költségvetésű film mostanában tart a 64 milliós jegybevételnél, csak az USA-ban. Jack Nicholson állítólag lefaragta a film kedvéért a szokásos gázsiját, vagyis 15 millió dollárnál kevesebbért vállalta el a filmet. Jól tette, mivel nélküle eléggé nehezen lehetett volna élvezni ezt a filmet, míg így, az ő "támogatásával" csupán a szokásosnál vontatottabb, de azért nézhető esti szórakozás lett a végeredmény.

-ming li-
2003-04-18
cspv.hu
oldal: 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19