információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
A film annak a néhány yorkshire-i nõnek a történetét meséli el, akik meztelenül álltak mo-dellt Nagy-Britannia legnagyobb nõi szervezete, a Women’s Institute naptárához, hogy az így szerzett pénzt a Leukémia Kutatásáért Alapítványnak ajánlják fel. Bátor - egyszersmind meglehetõsen pimasz - tettük egy csapásra a média fõszereplõivé avatta õket, erõt és önbi-zalmat öntve nõk millióinak szívébe szerte a világon.
Összesen több mint félmillió fontot gyûjtöttek össze, a hirtelen jött népszerûség pedig örökre megváltoztatta életüket. A film végigköveti õket azon az úton, mely Yorkshire-tõl Londonon át a számukra addig ismeretlen világot jelentõ Hollywoodig vezetett - a hírnév és az ezzel együtt járó rivaldafény megannyi veszélyével és csábításával kísérve.
Helen Miller alakítja Christ, a csapat hangadóját (akit a film készítõi Tricia Stewartról mintáztak), Julie Walters pedig legjobb barátnõjét, Annie-t (ihletõje Angela Baker), akinek férje leukémiában hunyt el. Az õ nevében tették a nõk szokatlan felajánlásukat a jótékonysági alapítványnak. A film többi szereplõje túlnyomórészt kitalált figura.
A brit produkciót Nigel Cole rendezte. Az eredeti forgatókönyv Juliette Towhidi és Tim Firth munkája, a zenét Patrick Doyle szerezte. A film producere Suzanne Mackie és Nick Barton (Harbour Pictures), együttmûködésben a Buena Vista International Nagy-Britannia-i részlegével. A filmet yorkshire-i és londoni helyszíneken, valamint a Los Angeles-i Shepperton Studios mûtermeiben forgatták.
SZINOPSZIS
Januárt írunk, amikor Knapelyben, a csöndes yorkshire-i angol kisvárosban a nõegylet he-lyi szervezete - mottójuk: "Felvilágosítás, Jókedv és Barátság" - heti összejövetelét tartja. E havi vendégszónokuk a "zoknik és egyéb lábbelik" szakértõje. A hölgyek alig bírják vissza-tartani lelkesedésüket. Februári programjuk: minden, amit tudni akarsz a csodálatos szõnye-gekrõl. Májusban két órát szentelnek a jelenségnek, amit úgy hívnak, brokkoli. Két barátnõ, Chris és Annie úgy dönt, itt az ideje, hogy kicsit felrázzák a dolgokat.
A két nõ, annak ellenére, hogy teljesen különbözõek (vagy talán pont azért), hosszú évek óta barátok. Chris, aki férjével, Roddal együtt egy virágüzletet vezet, tele van életörömmel, spontaneitással és bolond ötletekkel. Elõször cselekszik, és csak aztán gondolkodik. Annie boldog feleség és két felnõtt gyermek anyja, csendesebb, nyugodtabb teremtés, aki elõbb gondolkozik, aztán cselekszik.
Amikor Annie férje, John meghal leukémiában, Chrisnek szokatlan ötlete támad a helyi kórház megsegítésére: készítsenek naptárt tizenkét nõ fényképével a helyi nõszervezetbõl, hagyományos háziasszonyi motívumokkal, mint süteménysütés, befõzés vagy kötés. No és mindezt meztelenül.
Ami elsõre olcsó reklámfogásnak tûnik, valójában tisztelgés John emléke elõtt, aki mindig úgy hitte: "A virág igazi szépsége utolsó napjaiban mutatkozik meg". Annie és Chris hamaro-san meggyõzik társaikat ötletük helyességérõl, valamint egy helyi amatõr fotóst is szerzõdtet-nek. A nõszervezetek éves londoni találkozóján szenvedélyes felszólalásukat követõen támo-gatást is kapnak, és megkezdik a naptár elkészítését. Egy héttel, valamint néhány fogyókúrá-val és fitness-bérlettel késõbb pedig elkészül a nagy mû. És amiként Chris megjósolta: a nap-tár fõhajtás az érett nõi szépség elõtt.
Az asszonyok egy szempillantás alatt az érdeklõdés középpontjában találják magukat, fel-kapja õket a média és nemzetközi hírnévhez segíti õket. Meghívást kapnak Hollywoodba, a Jay Leno Show-ba. Annie és Chris középkorú nõk millióinak példaképévé lesz. De nem válik-e hátrányukra a hírnév? Együtt marad-e a csoport? Megmarad-e Annie és Chris barátsága?
A PRODUKCIÓ
A filmet a Rylstone and District Women’s Institute igaz története ihlette. Amikor a nõszer-vezet 1999 áprilisában kiadta 2000. évi naptárát, számoltak ugyan pár rosszalló pillantással, de hogy ekkora vihart kavarnak, azt álmukban sem gondolták volna. A naptárat azzal a céllal adták ki, hogy összegyûjtsenek pár fontot a helyi kórház támogatására, ahol Angela Baker leukémiában szenvedõ férjét, Johnt ápolták elhunytáig. Angela, barátnõje, Tricia Stewart és a nõszervezet tagjai valamiképpen viszonozni szerették volna a kórháznak és alkalmazottjainak mindazt a jót, amit a haldokló Johnért tettek. Tricia ötlete volt, hogy a naptár motívumai tér-jenek el a szokásostól, ezzel is növelve az eladott példányszámot. A fényképen az asszonyok a helyi nõszervezet hagyományos tevékenységeit mutatnák be, mint például virágkötés vagy almabor készítése - meztelenül.
A naptár megjelenése után a történet azonnal a címlapokra került - elõször a megyében, majd Londonban, végül még Hollywoodban is. Az európai és amerikai média rávetette magát a nem mindennapi esetre. Olyan népszerû újságok és mûsorok foglalkoztak a naptárral, mint a New York Times és a People's Magazine, vagy a Today Show, a 20/20 és a CBS csatorna "60 Minutes" címû adása. Mindenki többet és többet szeretett volna tudni a yorkshire-i nõegylet vakmerõ asszonyairól. A naptár fergeteges sikert aratott: 2003 elején közel 300 000 darabot adtak el belõle, ami több mint 600 000 font bevételt jelentett. A fényképen szereplõ nõk pedig nemzetközi hírnévre tettek szert.
"Nem is számoltunk ekkora sikerrel, amikor kiadtuk a naptárat. Csak remélni mertük, hogy a barátoknak, vagy legalábbis a családtagoknak tetszeni fog" - mondta Angela Baker.
Ami a naptár fogadtatását illeti, nem is tévedhettek volna nagyobbat. Szívbemarkoló és bátor történetük a mozivászonra kívánkozott: Hollywood hamarosan kopogtatott az ajtajukon. A rylstone-i asszonyok azonban érthetõen óvatosak voltak.
"A filmötlet eleinte nyugtalanítónak tûnt - mondja Baker. - Úgy gondoltam, túl személyes a történet ez ahhoz, hogy kendõzetlenül láthassuk viszont a mozikban, és nem voltam biztos benne, meg akarom-e osztani mindezt másokkal. Aggódtam, nem elhamarkodott-e ez, ilyen röviddel John halála után."
Amikor a londoni székhelyû Harbour Pictures vezetõi, Suzanne Mackie, Juliette Towhidi és Nick Barton felkeresték a rylstone-i asszonyokat, hamar kiderült, hogy szívükön viselik sorsukat. "Amikor elõször találkoztunk Angelával és Triciával - meséli Mackie -, elmondtuk, hogy az elsõ pillantásra humoros, sõt már-már frivolnak ható sztoriban megbújó mély, emberi sorsok ragadtak meg minket. Véleményünk szerint az érzelmi kiindulópont Angela férjének halála; ez kölcsönöz valódi mélységet a cselekménynek és szervezi megejtõen szép, egyete-mes érvényû történetté."
"Az is világos volt a számomra, hogy ez egy nem mindennapi nõ története - folytatja Mackie. - Elõször az jutott az eszembe, hogy Istennek hála a bátorságotokért, lányok, hogy ki mertétek mondani: ’Az, hogy negyven fölött vagyunk, még nem jelenti, hogy ne lehetnénk szépek!’ Hihetetlenül erõs nõi bajtársiasság húzódik meg a történetben, amit rendkívül rokon-szenvesnek találtam. Ezek a nõk a végsõkig kiállnak egymásért, és minden lehetséges módon támogatják egymást."
Miután Angela Baker és Tricia Stewart csatlakozott a projekthez, a producerek tárgyalni kezdtek a csoport többi tagjával is a történethez fûzõdõ személyes jogaikról. Az ügy fontossá-gát bizonyítandó, többször is látogatást tettek Yorkshire-ban, hogy megismerjék az asszonyo-kat és tájékoztassák õket a Harbour Pictures terveirõl. Juliette Towhidi hozzálátott a forgató-könyv megírásához. Noha karaktereit a valóságos személyekrõl mintázta, nevüket megvál-toztatta, mint ahogy Rylstone városát is a képzeletbeli Knapelyre módosította. Hónapokig tartó egyeztetések után a rylstone-i Women's Institute tagjai, valamint Terry Logan fotós (aki-nek a lánya Angela és John fiához ment feleségül) aláírták a szerzõdést a Harbour Picturesszel.
Nigel Cole rendezõ 2000 decemberében csatlakozott a projekthez. "Több rendezõ is volt a listánkon, de tudtuk, hogy közülük egyedül Nigel közelít a kellõ érzékenységgel a filmhez - mondja Mackie. - Õ az, aki képes kiaknázni a drámában rejlõ finom nõi humor lehetõségeit, és karakterközpontú, érzelemgazdag mozit teremt: mulatságos, egyben szívbe markoló emberi történetet."
A Fûbenjáró bûn címû filmmel a Sundance Fesztiválon nagy sikerrel debütált Cole több ajánlat közül választotta a Felül semmit. "Puszta véletlen, hogy korábbi két filmem is nõkrõl szól - mondja Cole -, de szó mi szó, valóban szeretek nõkkel dolgozni. Sosem leszek kifeje-zetten ’férfi’ rendezõ, ahhoz nem vagyok elég macsó. Más rendezõk sokkal jobban értenek az erõszak ábrázolásához, én szívesebben keverem a vígjátékot és a drámát - mint ahogy azt a ’Cold Feet’, a Fûbenjáró bûn és persze legújabb munkám is bizonyítja. Szeretem megnevet-tetni és megríkatni az embereket. Kicsit érzelmes és szentimentális vagyok, ami néha zavarba hoz, úgyhogy szívesen ütöm el a dolgokat egy poénnal. A romantikus vígjáték pedig éppen az a mûfaj, ahol ezt megtehetem.
Ha egy film valós eseményeket dolgoz fel, az komoly kihívást jelent minden rendezõ szá-mára - folytatja Cole. - Nagyon fontos, hogy ne bánj leereszkedõen a karaktereiddel, mert a nézõk ezt kilométerekrõl megérzik. Mivel ez valós történet, szerettünk volna hûek maradni a szellemiségéhez, de ahhoz, hogy jó filmet készíthessünk, szükségünk volt némi alkotói sza-badságra."
A nõszervezetek világában ismeretlenül mozgó Cole meglepõdött, amikor meglátogatta a rylstone-i asszonyokat. "Igazolták az elvárásaimat. Viccesek voltak, okosak, és egyáltalán nem maradiak, hiszen ezek az asszonyok ötvenes éveik közepén járnak, tehát a hatvanas években voltak tinédzserek. A valóságban kevés nehézségbe ütköztek tervük kivitelezése közben, de mivel a film konfliktusokról szól, hozzá kellett költenünk a történethez. Ott van-nak például a londoni WI-gyûlés elnökségi tagjai (õk is az alkotói szabadság teremtményei), akiknek a beleegyezése feltétlenül szükséges a naptár elkészítéséhez, és akik a kezdeti húzó-dozás után végül beadják a derekukat."
Cole fontosnak tartotta, hogy a film ne egyszerû vígjáték legyen. "Elképzelhetõ lett volna, hogy a film egy csoport olyan elégedett és vidám nõrõl szól, akik véghezvitték tervüket. De én ennél nagyobbat akartam lépni. Mikor találkoztam az asszonyokkal, világos lett számomra, hogy a történet a boldog vég ellenére nem mentes a könnyektõl és szenvedéstõl. Fontosnak tartottam megmutatni, milyen közel repültek a Naphoz, és bizony milyen csúnyán megégették a szárnyukat.
A valóságshow-k megjelenésével egy idõben kezdtünk el dolgozni a forgatókönyvön - folytatja a rendezõ -, amikor mindenki a Big Brotherrõl beszélt, úgyhogy kicsit aggódtunk, jó idõben készítünk-e filmet a hirtelen jött népszerûségrõl. Örülök, hogy a hírnevet végül úgy sikerült ábrázolnunk, mint egy béklyóját vesztõ vadállatot."
Idõközben Tim Firth - olyan elismert televíziós produkciók írója, mint a "Preston Front" és a "Neville’s Island" - is csatlakozott a film készítõihez, hogy tovább dolgozzon a forgató-könyvön. "Juliette Towhidi gyönyörû lírai világot vázolt fel a filmhez, hiteles és jól kidolgo-zott karaktereket alkotott - meséli Mackie -, de úgy éreztük, a forgatókönyvnek szüksége van még némi humorra, némi ’északi hangra’, és tudtuk, hogy ezt Tim neve garantálja."
"Elõször kétkedéssel fogadtam a dolgot - veszi át a szót Firth. - Eddig még sosem dol-goztam át kész forgatókönyvet, és nem voltam teljesen biztos benne, hogy meg akarom, illet-ve meg tudom-e valósítani egyáltalán. Annak idején én is megvettem a naptárat, és anélkül, hogy tudtam volna, találkoztam az egyik hölggyel is. Anyám és nagyanyám is tagja volt a Women’s Institute-nak, gyerekkorom minden nyarát Rylstone-ban töltöttem, és a házamat annak a bizonyos fotósnak a festményei díszítik. Úgyhogy minden jel arra utalt, be kell lép-nem a projektbe. Az egyik legnagyobb kihívást az jelentette, hogy megtaláljam az egyensúlyt a humor és John halálának tragédiája között.
Ez nem dokumentumfilm - hangsúlyozza Firth. - Tudtam persze, hogy megtörtént esettel állok szemben, de ezt aztán gyorsan el kellett felejtenem. A film elkészültéig nem is találkoz-tam a valódi szereplõkkel. Fontos volt számomra, hogy elválasszam a filmet a történtektõl, és a karakterekhez fûzõdõ kapcsolatom mindvégig semleges, személytelen maradjon. Ellenkezõ esetben nehezemre esett volna kritikus szemmel néznem a szereplõimet."
A SZEREPLÕK KIVÁLASZTÁSA
"Mikor a szerepek kiosztására került a sor, igazi sztárokban gondolkoztunk - meséli Nick Barton producer. - Elsõként Helen Mirren és Julie Walters kapta meg a forgatókönyvet. A két, Oscar-díjra jelölt színésznõt pedig nem kellett sokáig gyõzködni."
"Nagyon nehéz megtalálni a humor és a dráma finom egyensúlyát egy efféle történetben - mondja Helen Mirren. - A forgatókönyvírók tökéletes arányban adagolták a történet komikus és drámai elemeit. Lenyûgözött, milyen érzékenységgel közelítette meg Tim Firth és Nigel Cole ezt a kényes témát. Egybõl beleszerettem Chris karakterébe. Chris az a fajta, aki teljes erõbedobással veti bele magát õt érdeklõ dolgokba, ebbõl merítve bátorságot és szenvedélyt mindahhoz, amit tesz."
Mirren sokat kapott ettõl a filmtõl. "Sosem dolgoztam még ilyen összetett filmen, mint ez. A középkorú nõkkel foglalkozó film ritka, mint a fehér holló, és különösen fantasztikus volt együtt dolgozni ilyen tapasztalt és tehetséges nõkkel, akik így együtt igencsak sarokba tudnak szorítani egy rendezõt. De Nigel kellõ bájjal és humorral közelített felénk. Úgy hívtuk: A Mi Rettenthetetlen Vezetõnk."
Julie Walters számára Annie szerepe szokatlan problémát jelentett. "Amikor elõször ol-vastam a forgatókönyvet, azt gondoltam: ’Ki ez az Annie?’ Hiszen Chris erõs személyisége mellett Annie szinte eltûnik a háttérben. Nagyon vártam a találkozást Angela Bakerrel, akirõl Annie-t mintázták. Nem azért, hogy õt magát formálhassam meg, hanem mert kíváncsi vol-tam barátnõjével, Tricia Stewarttal való kapcsolatára. Amikor aztán megismertem ezeket a vidám, szellemes asszonyokat, úgy tûnt, Angela visszahúzódó természetû. De az elsõ benyo-más gyakran csalóka: Angela nem visszahúzódó, sokkal inkább erõs, letisztult személyiség. Rájöttem, hogyan illik össze Chris és Annie: míg Chris szinte gondolkodás nélkül ugrik bele mindenbe, addig Annie hátrahúzódik és élvezettel figyel."
Azokban a filmekben, melyek megtörtént eseteket dolgoznak fel, és a szereplõk karakterét valós emberek ihletik, sokkal nagyobb a készítõk felelõssége, ezért igen óvatosnak kellett lennünk - folytatja Walters. - Szerencsére Angela rendkívül nyitott volt, és szívesen beszél-getett velünk bármirõl. Ezek a találkozások nagyon sokat segítettek Annie személyiségének feltárásában és megértésében. Óriási élmény volt a bõrébe bújni annyi izgága és extrovertált karakter után, melyeket pályám során alakítottam. Lehet, hogy furcsán hangzik, de összes eddigi filmem közül ebben tudtam a leginkább elengedni magam."
Nigel Cole rendezõ ötlete volt, hogy a vezetõ színésznõk eddigi szerepeikkel ellentétes ha-bitusú karaktereket kapjanak. "Azt hiszem, a legjobb döntés volt, hogy Helen Mirrenre és Julie Waltersre osztottam Chris és Annie szerepét, méghozzá ebben a sorrendben. Helen álta-lában csendes, szomorú figurát alakít - elég, ha a Godsford Parkra vagy a ’Last Orders’-re gondolunk. Julie pedig a Billy Elliotból vagy a ’Personal Services’-bõl ismert harsány, ener-gikus nõi szerepeket kapta eddig. Tudtam, hogy Helen sebezhetõsége visszafogja majd Christ, míg Julie csípõs humora életet visz Annie karakterébe."
Cole-nak és a producereknek Anglia vezetõ színésznõi közül jó néhányat sikerült szerzõd-tetniük a további szerepekre: Penelope Wiltont, Celia Imrie-t, Anette Crosbie-t és Linda Bassettet.
Penelope Wiltont a félénk Ruth-nak - a karizmatikus személyiségû szõnyegkereskedõ fele-ségének -, a film egyik kitalált figurájának a megformálására szemelték ki, mely karakter életre keltése így nagyobb színészi beleélést követelt meg. "A film központi témája a nõk kö-zötti barátság - mondja Wilton -, az egymással való törõdés, amit kitûnõen példáz a férje bûvkörében élõ, befolyásolható Ruth esete. A többiek segítségével jut túl a sokkon és megaláztatottságon, amikor kiderül, férje megcsalja õt. És a barátoknak hála, kivirul."
A közösség legmódosabb tagját, Celiát alakító Celia Imrie számára a legjelentõsebb él-ményt a rylstone-i nõkkel való találkozás nyújtotta. "Nem Yorkshire-bõl származom, úgy-hogy nagyon kíváncsi voltam egy ottani közösség életére. Fontos volt, hogy láthassam, mi-lyen a kapcsolatuk egymással, milyen életet élnek, milyen házakban laknak. Egyáltalán, ho-gyan mûködik a kisváros. Boldog voltam, hogy a forgatást a yorkshire-i helyszíneken kezdtük el.
Miután látogatást tettem a közeli golfklubban, és elbeszélgettem néhány tag feleségével, azt vettem észre, hogy némi sznobizmussal tekintenek a Women’s Institute tagjaira. Szemük-ben csak a golfklubnak és a Rotary klubnak volt rangja. Ezért úgy gondoltam, Celia számára - egy klubtag tiszteletreméltó feleségeként - a WI egyfajta menekülést jelentett. A többi nõ-vel való kapcsolata és a naptár elkészítésében való részvétele valósággal felszabadította."
Nigel Cole számára különleges kihívást jelentett a színésznõkkel közös munka. "Általában nehéz túl sok szereplõvel forgatni. Több jelenet is volt a filmben, melyekben Julie Walters csak állt, anélkül, hogy akár egyetlen sor szövege is lett volna, és ez kicsit kényelmetlen volt. Minden színésznõ több szövegért és nagyobb szerepért harcolt, de nemet kellett mondanom: jóllehet remek ötletekkel bombáztak, de ha mindenre igent mondok, a film egyensúlya került volna veszélybe. Õszintén meg kell vallanom, kemény munka volt. De igencsak meghálálja magát, ha egy kis szerepben olyasvalakit láthatunk, mint, mondjuk, Linda Bassett, akivel szemben senki sem marad közömbös."
Firth szintén nagy élvezettel vett részt a film elkészítésében, különösen a rendezõvel és a színészekkel való közös munka miatt. "Nigel pontosan tudta, a történet melyik mozzanataira kíván fokozott hangsúlyt fektetni. Egy író számára a legnagyobb veszélyt az jelenti, ha letér az elõre eltervezett útról - egyszersmind ez okozza a legnagyobb meglepetéseket is. Egy hetet töltöttünk el a színészekkel, az olvasópróbák alatt megválaszoltuk a kérdéseket, felépítettük a háttértörténeteket, és alaposan átrágtuk magunkat az összes buktatón. Mihelyst megkezdõdik a forgatás, az író is leszáll a magasból, vissza a földre."
A valódi rylstone-i asszonyok is lehetõséget kaptak, hogy feltûnjenek a vásznon. "Úgy gondoltuk, ha szerencsénk van, eltölthetünk pár napot a forgatáson, de ennél többet nem re-méltünk - meséli Tricia Stewart. - Óriási élmény volt találkozni Helen Millerrel, Julie Stewarttal és a csapat többi tagjával." A filmkészítõknek hála, Stewart, Baker és még néhá-nyan társaik közül, kisebb cameo-szerepet is kaptak a filmben egy rivális WI csoport tagjai-ként.
A FORGATÁS
Amikor Nigel Cole úgy döntött, hogy igazi sztárokat szerepeltet, az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem egy afféle "szerény angol film" készül majd el. Mikor a film látványvilágáért fele-lõs Martin Childs díszlettervezõ és Ashley Rowe operatõr lehetõséget kapott rá, hogy a festõi szépségû yorkshire-i völgyekben és Los Angeles csillogó stúdióiban forgasson, a lehetõsé-geknek csak a fantáziájuk szabott határt.
"Amikor elõször találkoztunk Nigellel, arról beszélgettünk, hogyan változtatta meg a nap-tár a két barátnõ, Chris és Annie életét, jellemüket és kettejük kapcsolatát - mondja Childs, aki az 1999-es Szerelmes Shalespeare-ért megkapta a legjobb díszlettervezõnek járó Oscar-díjat, majd így folytatja: - Az, hogy lehetõségünk volt az Egyesült Államokban forgatni, nagymértékben befolyásolta a film látványvilágát, sõt még a szereplõk gesztusait, viselkedé-sét is. Annie szembesülni kénytelen problémáival, Chris pedig, aki mindig mindent megpró-bál irányítása alatt tartani, rádöbben, hogy Amerikában vannak dolgok, amikre nincs befo-lyással.
Los Angeles az elsõ pillantásra valóban lenyûgözõ, de igazából felületes és tûnékeny. Yorkshire azonban idõtlennek és öröknek tûnik. A forgatás kezdete elõtt sokat bóklásztunk ott. De nem klisékkel akartunk dolgozni, hanem megmutatni, hogyan zajlik az élet egy vidéki kisvárosban. Ki kell fizetni a számlákat, megjavítani az elromlott biciklit, egyesek kibuknak az iskolából, mások meghalnak rákban - mint akárhol máshol." Childs és munkatársai hosz-szas keresés után találtak rá Kettlewell városára, ahol másik négy közeli kisvárossal együtt a filmbeli Knapely jeleneteit forgatták.
Child leginkább a Shepperton Stúdióban felállított díszleteire volt büszke. "A központi épület belsejét különösen nagy örömmel építettük fel. Régi radiátorokat, rossz gázmelegítõket szereltünk fel, egy korábbi karácsonyi ünnepségrõl ottmaradt díszeket helyeztünk el a sarok-ban, ózsdi, rozsdás csöveket és vezetékeket használtunk a hiteles összkép eléréséhez."
Ashley Rowe operatõr a szeszélyes idõjárás miatt nem dolgozhatott ideális körülmények között. A nap legtöbbször egyszerûen nem volt hajlandó elõbújni, de Rowe-nak így is sikerült nyári hangulatot varázsolnia a vászonra. Mihelyst Martin Childs végzett a díszletezéssel, Rowe készen állt rá, hogy megvalósítsa egyedi atmoszférát teremtõ elképzeléseit a yorkshire-i és Los Angeles-i helyszíneken. "Az angliai jeleneteknél harisnyákat húztunk a lencsék elé, hogy lágyabb, szelídebb árnyalatot érhessünk el. Egy walesi bolt teljes készletét felvásároltuk, mert csak ott volt kapható lycra nélküli harisnya. A lycra ugyanis fénylik, ha nap éri, ezt pe-dig el kellett kerülnünk."
Az amerikai jeleneteknél Rowe csupasz lencsékkel dolgozott, így a kaliforniai napsütésnek köszönhetõ sötét kontrasztokat és fényárnyék-hatásokat maximálisan kihasználva élesebb, markánsabb kontúrokat kapott.
A NAPTÁR KÉSZÍTÉSE
Nigel Cole a naptár elkészítésérõl a következõképpen nyilatkozik: "Ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha csináltam. A színésznõk többségének még sosem volt meztelen jelenete, de mi nem tudtunk, és nem is akartunk testdublõröket alkalmazni. Lassan közelítettük meg a témát, kellett egy kis idõ, hogy kialakuljon az elengedhetetlen kölcsönös bizalom."
A rendezõ szerint az eredeti naptár óriási segítség volt, a színészekre és a filmkészítõkre egyaránt inspirálóan hatott. Ashley Rowe operatõr alaposan kikérdezte Terry Logan fényké-pészt, hogyan világította be a jeleneteket. "Terry 1000 wattos lámpákat használt, ami rendkí-vül természetes hatású képeket eredményezett. Nekünk a filmezéshez erõsebb fényre volt szükségünk, de csak a natúr fényhatásokat erõsítettük fel. A lencsékre húzott harisnyák lágy tónust adtak a bõrnek is, ami - ha lehet - még üdébb, esztétikusabb megjelenést kölcsönzött a hölgyeknek. Fényképeztem már meztelen jeleneteket azelõtt is, de ez minden eddigitõl külön-bözött, fõleg a színésznõk kora miatt."
A jelenetek rögzítése után Jaap Buitendijk fényképész lépett színre, aki a nyersanyagból azután elkészítette a naptárba kerülõ képeket. Noha a filmbéli naptár összeállításánál nem törekedtek az eredeti kollekció pontos másolatára, mégis több hasonló beállítás született. A képek utómunkálatai komoly feladatot jelentettek Buitendijk számára: "A fotók némelyikét digitálisan kellett módosítanom, hogy mindenben megfeleljenek a rendezõk és a producerek kívánalmainak. Celia Imrie fotóján például fel kellett nagyítanom a süteményeket, hogy job-ban hangsúlyozzuk Celia visszahúzódó személyiségét."
A fotózás a színésznõk számára egyszerre volt ijesztõ és felszabadító. Julie Walters így emlékszik rá: "Ha Angela, Tricia és a többi nõ meg tudta tenni, mi miért lettünk volna rá ké-pesek? Õk voltak a bátrak, nem mi. És hogy ezt egy csapat tagjaként és nem magányos díva-ként kellett megtennünk, óriási könnyebbséget jelentett.
Kicsit aggódtunk, fõleg azért, mert nem egyetlen ember elõtt kellett levetkõznünk, hanem az egész stáb elõtt. Amikor a csoportképet készítettük, egyszer csak felbukkant mögöttem egy vadidegen férfi, akit akkor láttam elõször. Kiderült, hogy õ a felelõs a háttérben megbúvó kandallóért. De valami nagyon nem stimmelhetett a tûzzel, mert háromszor jött vissza ellenõ-rizni."
Kiszámíthatatlan idõjárás, digitálisan túlméretezett sütemények, a Jay Leno Show felvétele Los Angelesben, na és persze a meztelen jelenetek - a film szokatlan feladatokat rótt minden résztvevõre. "A forgatókönyv nem csupán egy csapat nõrõl szól, akik valami különlegeset akarnak véghezvinni - mondja Suzanne Mackie -, hanem e különleges tett szükségszerû kö-vetkezményeirõl is. A film utolsó félórája a hírnév vonzerejérõl szól, illetve arról, a hirtelen jött ismertség megannyi csábításával és irrealitásával szemben miként tartják ezek a nõk egy-mást a realitás talaján."
A WOMEN'S INSTITUTE SZERVEZET RÖVID TÖRTÉNETE
Az 1897-ben, a kanadai Stoney Creekben alapított Women's Institute (WI) sok nõ életében játszik fontos szerepet a világ minden táján. Eredeti célja a nõk továbbképzése és oktatása volt a késõ XIX. század vidéki társadalomban; napjainkban egyfajta kölcsönösségen alapuló tá-mogató közösséget nyújt a nõknek.
Bár a XX. század elsõ éveiben a WI-hez hasonló szervezetek már Belgiumban és Írország-ban is megjelentek, Nagy-Britannia makacsul ellenállt. A WI társalapítója, Adelaide Hoodless 1899-ben érkezett Angliába, de "térítõ hadjárata" süket fülekre talált. A szigetországi nõk csak az elsõ világháború okozta szociális és gazdasági változások hatására ismerték fel a WI hasznosságát és fontosságát.
Mikor a férfiakat a lövészárkokba kényszerítette a háború, a nõk szociális szerepe nagy-mértékben megnõtt. A világháború idején megtartott Mezõgazdasági és Kertészeti Unió kong-resszusának legfontosabb témája az ipari és mezõgazdasági válság leküzdésének feladata volt. Madge Watt WI-tagnak a mind több nõt foglalkoztató kanadai mezõgazdaságról szóló szék-foglalója rabul ejtette a hallgatóságot.
A felszólalás nem maradt hatástalan: rávilágított a mezõgazdaságban alkalmazott nõi mun-kaerõnek az élelmiszer-elõállításban játszott kivételes szerepére, és Watt hamarosan megala-pította az elsõ brit nõszervezetet a Mezõgazdasági Társaság égisze alatt.
A Women's Institute ma több mint 8 millió nõvel áll kapcsolatban a világ 60 országában.
"time is not money"
