információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
"Az üvegbe zárt bor tovább él - folyamatosan alakul, testesedik. Legalábbis amíg eléri a csúcsot - mint amikor az ember elrúgja a 61-et - hogy aztán elérje a lassú, kikerülhetetlen hanyatlás. Mellesleg baromi finom." (Maya)
Alexander Payne forgatókönyvíró-rendezõ negyedik nagyjátékfilmje (az Ez az életem, Gimiboszi és Schmidt története után) azzal indít, hogy két régi barát borkóstoló körútra indul. De hamarosan beszívja õket a szerelem és barátság örvénye, szembesülnek a magány kísértetével, illetve a pinot és a cabernet közötti õsidõk óta dúló háborúval.
A balszerencsék sorozata azzal veszi kezdetét, hogy Miles (Paul Giamatti), egy válásába belerokkant, borfüggõ irodalmi nagy ígéret úgy dönt, megajándékozza régi barátját, Jacket (Thomas Haden Church), a lepukkant színészt, mégpedig egy, a Santa Ynez völgybeli borászatokba tett kirándulással. Történik mindez Jack esküvõje elõtt egy héttel. A két embernél furább párost elképzelni sem lehet. Jack libidóba áztatott mosolyú bájgúnár, Miles viszont igazi búsképû lovag. Jack utoljára még nagyot akar harapni a szabadságból, Miles ellenben csupán az üvegben rejlõ tökélyt keresi. Jack megelégszik az olcsó merlot-val, Miles azonban a nehezen megközelíthetõ, tökéletes pinot noir után epekedik. Ami közös a két figurában: a kudarcba fulladt álmok és a tovatûnõ ifjúság.
És mégis, amint beutazzák a part menti vidéket, Miles és Jack azon kapják magukat, hogy lépten-nyomon borba és nõkbe fojthatják bánatukat. Jack fülig beleszeret egy helybeli borkimérõbe (Sandra Oh), és még meg sem köttetett házassága veszélybe kerül. A maga részérõl Miles is romantikus kalandba keveredik egy borértõ pincérnõvel (Virginia Madsen).
Az esküvõ napja pedig egyre közeleg, és kétségtelen, hogy Miles meg Jack nem ússza meg ép bõrrel vagy ép lélekkel a kiruccanást... ha egyáltalán szándékukban áll visszatérni.
ÓDA A BORVIDÉKHEZ
"Te ezt nem érted... Vannak dolgok, amiket meg kell tennem. Értesz a borokhoz, az irodalomhoz, a filmekhez... de fogalmad sincs róla, hogy ki vagyok én." (Jack)
A modern élet labirintusában eltévedni látszó jedermann keserédes küzdelme igen termékeny vadászterületnek bizonyult Jack Payne forgatókönyvíró-rendezõ számára, ami az eddig elkészült három nagyjátékfilmjét illeti. A Schmidt történetében Jack Nicholson váratlanul megözvegyült biztosítási igazgatót alakít; a Gimiboszi egy középiskolai tanárról (Matthew Broderick) szól, aki egy diáklányban (Reese Witherspoon) leli meg azt, amit keresett; az Ez az életem pedig egy terhes nõt (Laura Dern) mutat be, aki váratlanul egy, az abortusszal kapcsolatos háború kellõs közepén találja magát.
A Kerülõutakben Payne két boldogtalan, bár reménytõl fûtött sorsot vesz nagyító alá. Miles és Jack utazásának célja, hogy borozgassanak, golfklubokat térképezzenek fel és süttessék a hasukat a napon. Ehhez képest útjuk õrölt gyönyörbe, õszinte hûtlenségbe és testi sértésekbe torkollik... A két középkorú férfi pár féltve õrzött álomból, letûnt szerelmek illatából és a baráti körben ízlelgetett borokból építi fel a jövõt.
Payne Rex Pickett Sideways címû regényének olvasása idején, 1999-ben találkozott elõször Miles és Jack keserédes történetével, mielõtt még kétszer jelölték volna Oscar-díjra, a Gimiboszi és a Schmidt története kapcsán. A rendezõt azonnal magával ragadta a sztori. Elõször is ott volt a helyszín: Santa Barbara megye bensõséges hangulatú borászatai, melyek mágnesként vonzzák a Payne-hez hasonló amatõr borrajongókat. Ami azonban ennél fontosabb: Payne elragadónak találta a történet egyszerû, olykor abszurd emberségét, azt, ahogyan a könyv írója a siker, a szerelem, a boldogság és az igaz emberi kapcsolatok iránti idõtlen vágyról mesélt.
"Leginkább a Kerülõutakhoz hasonló történetek hatnak meg, amelyek emberi lényekrõl, az emberi természetrõl, a hibák bányáiról és tisztázatlan helyzetekrõl, gyakran nem boldog véggel záruló sorsokról szólnak - magyarázza a rendezõ. - Talán túl sok olyan film van manapság, amelyek készítõi feláldozzák az emberséget az ügyesség oltárán. Szeretném feleleveníteni a 70-es évek amerikai filmmûvészetét. Annak idején valódi karakterekre és valódi küzdelmekre helyeztetett a hangsúly - és úgy gondolom, manapság is nagy szükség van emberi filmekre.
Miles és Jack tulajdonképpen maradi figurák - folytatja Payne. - A múltban élnek. Jack a leáldozott karrier alkonyfényében fürdõzik, Miles pedig zátonyra futott házasságából és írói ambícióiból táplálkozik. A világ mintha elviharzott volna mellettük. Ám hirtelen szembesülni kényszerülnek a hogyan-tovább-bal, és számomra ez egyszerre humoros helyzet és komoly probléma."
Miles és Jack figurája Rex Pickett regényíró agyából pattant ki, egy hasonló, bár szerencsére kevésbé eseménydús borkóstoló körút során. "Bevezettem egy barátomat a bor élvezetének rejtelmeibe, és közben õrült történeteket meséltem neki - emlékszik vissza Pickett. - Amint kissé elengedtük magunkat, a barátom a hasát fogta nevettében, aztán egyszer csak azt mondta, ezt meg kéne írnom. Viccelõdve azt válaszoltam, hogy meg is írom, és az lesz a címe, hogy Két pasi, nem beszélve a borról. Amikor azonban hazaértem, már tudtam, hogy megírom a két figura történetét. Jack alakját a barátomról mintáztam, Miles pedig - távolról - rám hasonlít."
Pickett számára az tette igazán emberivé és vonzóvá a két figurát, ahogyan egyre-másra halmozták a hibákat életükben. Volt ebben valami humoros, ugyanakkor szívszorító. "Szerintem az olvasó együttérez a két zátonyra futott figurával - magyarázza az író. - Mindannyiunk álmodozik a szebb és gazdagabb életrõl, viszont oly kevesen érik el a célt. Úgy gondolom, mindnyájan szurkolunk Jacknek, nehogy lemondjon az esküvõrõl és romba döntse a jövõt, Milesnak pedig azért, hogy feledkezzen már bele a szerelembe, és ne elemezze magát halálra. Azt szeretnénk, ha a figurák elfogadnák az életet, ahogy van, noha nem mindenben emlékeztet arra az életre, amit elképzeltek maguknak."
Pickett személyes vonzalma a kaliforniai borok iránt szintén megtalálta a helyét a történetben, annál is inkább, mert Miles és Jack eltérõ életvitele tükrözõdik a pinot és cabernet borok körül kialakult õsrégi ellentétben: elõbbi bonyolult, sokrétegû és nehezen elõállítható, utóbbi merész és könnyû. "Jack bármit ledönt a torkán - meséli Pickett. - Ezzel ellentétben Miles a pinot híve, amely egyike a legbonyolultabb borfajtáknak, viszont igen nagy csalódásokat okozhat. Bizonyos értelemben Jack az igénytelenséget választja, míg Miles a csalódottságot. Kétségtelen azonban, hogy mindketten megváltásra szorulnak."
A sors iróniája, hogy Pickett eredetileg forgatókönyv formában kezdte írni a sztorit, és amikor úgy tûnt, nem mûködik, akkor írta át regénnyé. Az egyik korai változatot megmutatta régi barátjának, Michael Londonnak. London azonnal Alexander Payne-re gondolt.
"Alexander imádja a selejtes jellemeket - magyarázza London. - Tudtam, hogy tetszeni fog neki az idilli táj és az elméletileg vidám körút ötlete, melynek során azonban a két figura fájdalmat és boldogtalanságot okoz magának, és persze senkit sem okolhatnak ezért, önmagukon kívül. Úgy éreztem, Alexandernek sikerül továbbfejlesztenie a karakterek mélységét és emberségét."
London egy másik, gyakorlatiasabb okát is elõrelátta Payne vonzalmának. "Alexander korban közel állt a két figurához, jómagam szintén - meséli a producer. - Minden ember életében elérkezik a pillanat, amikor szembesülnie kell a múltjával és a jövõjével. Fontos momentumról van szó. Az ember fontos döntéseket hozott, és immár nem lehet a jövõképpel kapcsolatos álmok mögé bújni. Errõl szól ez a történet, és úgy gondoltam, Alexander nagyon jól rendezné meg. Már csak azért is, mert imádja a bort és a bortermelõ vidékeket."
Payne, aki épp akkor fejezte be a Gimiboszit, és azonnal nekifeküdt a Schmidt története forgatásának, nem hagyta kihûlni a Kerülõutak történetét. A felmerülõ "mellékvágányok" ellenére nem hanyagolta el a Miles-Jack párost.
Az adaptáció során Payne és társa, Jim Taylor úgy találta, a két szereplõ elméncségei gyakorlatilag "filmre szabottak". "Azt hiszem, ez volt életünk legkönnyebb adaptációja - meséli Taylor. - Sok szövegrészletet egyszerûen átemeltünk a könyvbõl, ugyanis Rex eleve rendkívül filmszerûen ír."
A munka legszebb része azonban a "kutatás" volt. "Rengeteg bort ittam a film készítése alatt - ismeri be Payne. - Elmentem Santa Barbara megyébe, rengeteg borásszal találkoztam, és ha lehet, még több bort ittam. Beleszerettem a környékbe, és a késõbbi forgatás közben azon voltam, hogy a helyszín szerves részévé váljon a filmnek. Mindig is úgy képzeltem el a Kerülõutakat, mint a borvidékhez írt ódát."
A TÖKÉLETES BUKÉ: A KERÜLÕUTAK SZEREPOSZTÁSA
"Nehezen termeszthetõ szõlõfajta. Vékony héjú, temperamentumos. Nem túlélõ fajta, mint a cabernet, amely akárhol megterem, és úgy nõ, mint a gyom. A pinot folyamatos gondozást és figyelmet igényel..." (Miles)
A komplex figurákkal tele forgatókönyvvel a kezében Alexander Payne rendezõ azon kapta magát, hogy Hollywood legbefolyásosabb színészei egymás kezébe adják a kilincset, hogy megkaphassák valamelyik szerepet. A forgatókönyvíró-rendezõ azonban úgy döntött, hû marad eredeti elképzeléséhez: kevésbé ismert színészekre akarta osztani a szerepet, akik zsigeri valójukban tudják megjeleníteni a két nehézségekkel küzdõ, középkorú férfit. "Semmi bajom a filmsztárokkal - magyarázza Payne. - De azt akartam, hogy a mindennapi élet tükrözõdjön a filmben. Ez pedig elég nehéz, ha lehetetlenül szép és híres sztárokkal dolgozik az ember."
Kezdetét vette tehát a széles körû kutatás. Olyan színészekre volt szükség, akik életet tudtak lehelni a szereplõkbe, ugyanakkor rendelkeznek a szükséges vígjátéki erényekkel. A legfontosabb a történet központi figurája volt. Miles teljesen összeomlott a válás miatt, irodalmi kudarcai sem növelik az önbecsülését, vigaszt pedig szemmel láthatólag csak az isteni nedûben lel. A filmkészítõk tudták, hogy olyan színészre van szükség, akibõl egyszerre árad a lelki nyomor, a metszõ humor, ugyanakkor kihívja a nézõk együttérzését. A feladat nehéznek tûnt, amíg Paul Giamatti meg nem érkezett az elsõ meghallgatásra. Giamatti egy évvel korábban vált ismertté az "American Splendor" címû független filmben nyújtott alakítása kapcsán. Amint felolvasta Miles dialógusait, a figura a készítõk szeme láttára vált hús-vér alakká.
"Azonnal éreztem, hogy Paul nagyon megfelel a szerepnek - meséli Alexander Payne. - Azok az igazán jó színészek, akik olyasmivel lepnek meg, amirõl az ember nem is álmodott. Paul a forgatás minden napján szállított valamilyen meglepetést. Öröm volt nézni, ahogy életet lehelt Miles figurájába."
Michael London ugyanezen a véleményen volt. "Paul képes arra, hogy megjelenítse a figura gyengeségeit, ugyanakkor vonzóvá is tegye a karaktert - magyarázza a producer. - A dolog kulcsa, hogy a nézõ érzelmileg képes viszonyulni hozzá. Drukkol neki, hogy rendbe jöjjenek a dolgai. Tudtuk, hogy Paul képes érzelmileg szinten tartani a figurát."
Jim Taylor szerint Giamatti belevitte a figurába azt az emberséget, amely nélkül a szerep nem lett volna több mint egyszerû tréfa. "Olyan színészre volt szükség, mint Paul, aki képes volt a szerepet a blöff-színt fölé emelni."
Giamatti kellemesnek találta a szerepet, Miles rendületlen pesszimizmusa, szorongásai és abbeli tehetsége ellenére, hogy elpuskázza dédelgetett vágyait és álmait. "Miles szerepe sok értelemben nagyon szórakoztatott - meséli a színész. - Annak ellenére, hogy néhány kevésbé rokonszenves dolog is írható a számlájára, kesernyés humora és abbeli törekvése, hogy felülemelkedjen a középszeren, rokonszenvessé teszi. Komplex személységrõl van szó, akinek a kapcsolatai is bonyolultak: Jackkel, anyjával, volt feleségével és különösen Mayával. Soha nem csináltam ehhez hasonlót, ezért remek kihívásnak tartottam a szerepet."
A sors fintora, hogy Giamatti újoncnak bizonyult a bor világában. "Semmit sem tudok a borokról - vallja be a színész. - Azok közé tartozom, akiknek mindegy, csak ártson. Ami azonban nagyon érdekelt, az nem annyira maga a bor volt, mint inkább az a mód, ahogy a nedû Miles identitásának szerves részévé vált. Nagyon fontos számára, hogy kifinomult connoisseurként tûnjön fel, noha tulajdonképpen nem több elvált, küszködõ tanárnál."
A szerep másik nagy aduja Giamatti számára a Miles és Jack közötti ritka, bensõséges barátság volt, annak minden rejtélyével. "Miles és Jack viszonyában van valami, ami Laurelre és Hardyra emlékeztet, ugyanakkor számos olyan vonás is van, amelyekkel a nézõ azonosulhat - magyarázza Giamatti. - Szerintem sok embernek van ilyen jellegû kapcsolata, talán még az egyetemi évekbõl. Nagyon szoros, csaknem misztikus kötõdésrõl van szó, noha idõnként nem világos, miért maradt fenn a kapcsolat. Miles és Jack esetében a kapcsolat kulcsa, hogy mindketten kapnak valamit a másiktól. Persze megvannak a féltékenységeik és konfliktusaik, viszont Miles bizonyos életerõt kap Jacktõl, utóbbi pedig alaposságot Milestól. És akkor hirtelen adódik egy helyzet, amely megváltoztatja a barátságukat - persze nem biztos, hogy felkészültek a változásra."
A rendezõ szinte lemezteleníti Milest a filmben, melynek következtében a nézõ közel kerül a figura legsokatmondóbb pillanataihoz, például amikor részegen felhívja a volt feleségét és könyörög neki, vagy amikor a Mayával való elsõ találka kellõs közepén kirohan a vécére és leöblíti az arcát. "A legmondénabb pillanatok adják meg a kulcsot Miles személyiségéhez - mondja London. - Paul olyan õszintén tárja fel ezeket a pillanatokat, hogy a nézõ azonnal rá tud hangolódni."
A szerep Giamatti számára talán legfélelmetesebb része Miles és a vonzó pincérnõ, a Virginia Madsen által alakított Maya között kibontakozó kapcsolat volt. "Arra gondoltam, senki sem fogja lenyelni, hogy egy Mileshoz hasonló férfinak összejöhet egy ilyen dolog - magyarázza a színész nevetve. - De Virginia annyira közvetlen volt Maya szerepében, hogy sikerült ellazulnom. Van valami benne, egyszerûség, közvetlenség, gyakorlatiasság, melynek következtében elképzelhetõvé vált, hogy még egy olyan fickó is elengedheti magát a társaságában, mint Miles."
A készítõk elõtt álló következõ kihívás az volt, hogy Miles mellé megtalálják a vele ellentétes jellemû, de vele mégis kompatibilis Jacket. Alexander Payne meghívta Thomas Haden Churchöt egy meghallgatásra. "Egyszer láttam egy meghallgatáson - meséli a rendezõ -, és azóta senki mást nem tudtam elképzelni ebben a szerepben. Thomas humora, csontos arca, imponáló megjelenése, mókás természete, valamint hatalmas televíziós tapasztalata - nos, mindez nagyban hozzájárult a karakter megteremtéséhez."
Church rendkívül rokonszenves ember, a készítõket többek között ez nyûgözte le. "Thomas annyira elbûvölõ, hogy csinálhat bármi rosszat, az ember továbbra is kedveli - jegyzi meg Michael London. - Lehet Jack bármilyen megfontolatlan vagy idõnként önáltató, a nézõ azon kapja magát, hogy megbocsátott neki, ugyanis Thomas egyfajta kedves sebezhetõséget kölcsönöz a figurának."
Church testhez állónak találta a szerepet. "Elképzelhetõ, hogy jobban hasonlítok Jackhez, mint képzelem - mondja a színész merengve. - Annyi minden van a háttértörténetében, ami az én életemre emlékeztet, ezért aztán könnyû volt magamra ölteni a figurát. Jack túl van a negyvenen, és beletörõdéssel szemléli az életet - mind a szakma, mind pedig a kapcsolatok vonatkozásában. És az érdekes az egészben az, hogy az utazás során egy hét alatt mindent fel akar pörgetni, persze katasztrofális eredménnyel.
Jack olyan fickó, aki készséggel elhisz mindent, amit egy adott pillanatban állít - folytatja a színész. - Amikor épp rabul ejti egy új gondolat, felkiált, hogy jé, ez az igazi, noha talán szöges ellentétben áll azzal, amit egy nappal korábban gondolt. Mindannyian ismerünk ilyen figurákat. Jack azonban annyira meg van gyõzõdve éppen aznapi igazáról, hogy akár egész addigi életét is kész félredobni értük. Az út során megkérdõjelez minden olyan értéket, amelyek 48 órával korábban még az életét jelentették."
Church szerint végül is mindkét figura megváltozik az út során, igaz, nem egyértelmûen. "Miles is, Jack is levonja a következtetéseket, noha útjuk bõvelkedett a sötét és abszurd fordulatokban - jegyzi meg a színész. - Valamelyest megismerik egymást, önmagukat, aztán tovább lépnek. Szeretem azokat a filmeket, amelyek a mindennapok pillanatait elevenítik fel."
Church és Giamatti találkozásakor kiderült, hogy a kettõjük közötti kapcsolatban ott van mindaz a komikum és tragikum, amire Payne számított. "Általában, amikor két barátról készít az ember filmet, a színészeket közös meghallgatásra hívja - jegyzi meg Payne. - Ebben az esetben azonban nem sikerült összehoznom õket: Éreztem azonban, hogy mûködni fog a dolog. És mûködött. Thomas és Paul a mindennapi életben is igen vicces figurák, remek humorérzékük van, és ez segítette õket a karakterek megértésében."
A forgatás elkezdése elõtt a készítõk tesztelték a két színész kapcsolatát: beültették Churchöt és Giamattit egy Saabba, és 10 órán át filmezték õket autózás közben, mindezt három napon keresztül. "Az elsõ nap felénél a fiúk egyszerûen nem voltak hajlandóak elhagyni a kocsit - emlékszik vissza a rendezõ. - Nevetgéltek és vicceket meséltek. Mintha 20 éve ismerték volna egymást."
"Azonnal egymásra találtunk Thomasszal - meséli Giamatti. - Thomas egyike a legszórakoztatóbb, legokosabb embereknek, akikkel valaha találkoztam. Azonnal mûködni kezdett közöttünk a dolog, és éppen erre volt szükség, hogy a két figura életre keljen."
Ugyanezt a hatást kellett elérni a két hölgy, Maya, a borbarát pincérnõ, illetve Stephanie, a vonzó borkimérõ esetében is, akik miatt Miles és Jack letérnek útjaikról. Payne sok színésznõvel találkozott, mielõtt rátalált volna arra, aki Maya szerepét eljátszhatta, de állítása szerint mihelyst beszélgetni kezdett Virginia Madsennel, tudta, hogy õ az igazi. "Mindig is kedveltem Virginiát - mondja a rendezõ. - Amikor aztán a színésznõket készültünk meghallgatni a castingrendezõvel, végigfutottunk a listán és a fotókon, és egyszer csak a rendezõ azt mondta, nézd csak ezt a képet. Nézd meg a szemét. Nem olyan, mint aki már mindenen túl van? Bólintottam, és megkértem, hívja be."
Madsen számára a forgatókönyv olvasása egyedülálló élményt jelentett. "Egyes részei olyan szórakoztatóak, hogy az ember sírva fakad, mások pedig annyira szomorúak, hogy az ember akarva-akaratlanul megmosolyogja õket - magyarázza a színésznõ. - Egyébként Maya egyetlen korábbi szerepemre sem hasonlított. Különösen azt szerettem benne, hogy az élet nem szedte ízekre. Hatalmas változás következett be az életében, de volt ereje újrakezdeni. Kicsit szenvedett, kicsit hányta-vetette a sors, de egy pillanatig sem adta fel. Ráébredt, hogy jobb egyedül élni, mint egy szennyláda mellett.
Maya Miles iránti érzelmeinek minõségét is szeretem - folytatja Madsen. - Igazi barátság alakul ki közöttük. Maya eleinte úgy tekint Milesra, mint egy ügyefogyott, poéta lélekre, de azért szereti hallgatni a férfit, és figyelni, amint újra meg újra zavarba jön. Maya igazán megnyerõnek találja a férfit... akárcsak én."
Paul Giamatti, Thomas Haden Church és Virginia Madsen mellé a készítõk Sandra Oh-t (aki mellesleg Alexander Payne hitvese) választották ki, a vonzó, megcsalt és alapjában véve bosszúálló Stephanie szerepére.
"Sandra annyira felszabadult színésznõ, hogy az ember készséggel elhiszi, eléggé impulzív, vad és elveszett lélek, hogy szerelmes legyen Jackbe - jegyzi meg Michael London. - És mégis, az ember egyenesen örül, amikor Stephanie végül megtudja az igazságot, és kitölti dühét a férfin."
Oh kezdettõl fogva felismerte, mi volt férje számára vonzó ebben a történetben. "Szórakoztató, õszinte vígjátékról van szó - mondja a színésznõ. - A történet a férfipszichét vizsgálja, illetve arról szól, hogy mihez kezdenek a nõk a férfipszichével. Két teljesen különbözõ emberrõl van szó, akik valójában elfelejtettek felnõni, és szükségük van egymásra a túléléshez."
A MODERN ÉLET MÁSIK ARCA: A FORGATÁSRÓL
Miles: "Olyan vagy, mint egy kérõdzõ, amint a böllérre vár."
Jack: "Ez a böllér... mi is az?"
Az elsõ perctõl kezdve világos volt, hogy a Kerülõutak "felnõtt" road movie lesz, amely abban különbözik a hagyományos road moviek-tól, hogy sokkal nyugodtabb, mintegy "negyvenes" ritmusban pörög. A film látványvilágának elképzelésekor Payne az 1970-es évek nyersen õszinte és mélységesen személyes filmmûvészetébõl indult ki, amelynek egyik eredménye éppen a road movie-k robbanásszerû megjelenése.
A 70-es évek filmmûvészetének értékei mindig is sokat jelentettek Payne számára. "Úgy érzem, a filmkészítésnek ez a nagyon emberi formája kifordult önmagából - magyarázza a rendezõ. - Az emberek gyakran megjegyzik, hogy a filmjeim különböznek a kortás mozik javától. De nekem nincs szándékomban új filmeket készíteni. Megpróbálok olyan filmeket csinálni, mint a régiek."
Payne elsõ három filmjétõl eltérõen, amelyek mind a rendezõ szülõvárosában, a nebraskai Omahában, illetve annak környékén játszódtak, a Kerülõutak helyszíne egy másik amerikai idill: a festõi Santa Ynez völgy, a maga fura falvaival, szûk vidéki útjaival, napsütötte szõlõivel és világhírû borászataival.
"Az operatõri munka keretet szolgáltat a két bonyolult jellem feltárásához - magyarázza Phedon Papamichael operatõr. - A humor egy része szerintem éppen abból ered, hogy a nézõ végigköveti a két groteszk figura útját az idilli tájban."
Payne szorosan közremûködött Papamichaellel a retro-hangulat kidolgozásában. "Bizonyos puhaságot, pasztell-minõséget akartam elérni, olyan színeket, amelyeket a 60-as, 70-es évek filmjeiben lehetett látni - magyarázza Payne. - A mai nyersfilmek azonban annyira különbözõek - sokkal élénkebbek és kontrasztosabbak. A lencsék is mások, sokkal élesebbek, nos, nem mondanám, hogy jobbak, de mások. A haladásnak gyakran ára van. De a szûrõk és a nyersanyag segítségével Phedonnak sikerült elérnie, amit szerettem volna."
A forgatás megkezdése elõtt Payne és Papamichael Hal Ashby-, Jean-Luc Godard- és Bertrand Blier-filmeket nézett - nem annyira a vizuális ötletek végett, hanem inkább egy általános kinematikus koncepció után kutatva. "Ezeket a filmeket látva megismertem Alexander ízlését és érzékenységét - jegyzi meg Papamichael. - Mi az, amit szeret, milyen esztétikai elvek szerint gondolkozik. Ezek alapján olyan viszonyrendszert dolgoztunk ki, amely megkönnyítette az együttmûködést. Mire elkezdtük a forgatást, úgy tudtunk együtt mozogni, hogy alig volt szükség megbeszélésekre."
A helyszínre érkezve a készítõk rengeteg érintetlen tájra és hangulatra leltek. A "Mayberry R.F.D." sorozaton, illetve néhány olyan jelentõs filmen kívül, mint A postás mindig kétszer csenget remake-je (Jack Nicholsonnal és Jessica Lange-dzsel a fõszerepben), kevés hollywoodi produkció élt a Santa Ynez völgy természetes szépségei adta lehetõségekkel, annak ellenére, hogy a vidék nagyon közel van Los Angeleshez.
A forgatás során a stáb bejárta a vidék legismertebb nevezetességeit, többek között a holland Solvang falut, Buellton városát, a Los Olivos-i mûvésztelepet, Santa Mariát, Lompocot, Santa Barbarát és Goletát. "Gyakorlatilag azokhoz a helyszínekhez alakítottuk a történetet, amelyeket utunk során meglátogattunk - meséli Jane Ann Stewart látványtervezõ, aki Payne korábbi filmjeiben is közremûködött. - Különösen azt élveztük, hogy számunkra is fehér foltnak minõsülõ területeket tártunk fel. Gyakorlatilag úgy jártuk be a vidéket, mint a film hõsei."
"Alexander számára a pillanat rabul ejtése a legfontosabb - magyarázza Papamichael. - Azt várja el tõlünk, hogy alkalmazkodjunk bármihez, amit a színészek viszonyában észrevesz. Pillanatok alatt megváltoztathatja elképzelését a világítással, helyszínnel vagy felvétellel kapcsolatban. Nagyon gyorsan dolgozik, de megteheti, mert pontosan tudja, mit akar."
A FILM ÖTÖDIK SZEREPLÕJE: A BOR
"Ha valaki merlot-t rendel, elmegyek." (Miles)
A Kerülõutak komikus és tragikus jeleneteinek állandó szereplõje a bor: vörösbor, fehérbor, olcsó bor, értékes bor, bor, amely közelebb hozza egymáshoz a barátokat, bor, amellyel vissza lehet élni, bor, amely megpecsétel egy csókot. A film nem is annyira hátterében olyan borbemutató zajlik, amitõl megdobban bármely rajongói szív.
"Manapság mind többeket kezd érdekelni az isteni nedû Amerikában - meséli Alexander Payne. - Az utóbbi idõben gombamód elszaporodtak a borklubok és pincészetek. Egyáltalán nem furcsa, hogy egy gondokkal küszködõ tanár, mint Miles, borrajongó. Bárki megteheti, ha veszi a fáradságot, és megszerzi a tudást."
A készítõk olyan helybeli borászatokban készítettek felvételeket, mint a Foxen, a Kalyra, a Fess Parker és a Sanford. A bormárkák közül a Sea Smoke, a Fiddlehead Cellars és a The Hitching Post saját márkája, a Highliner jelenik meg.
"A filmben olyan borok jelennek meg, amiket szerettem - fejti ki a rendezõ. - Nem feltétlenül választottam a legjobb borokat. Inkább azokra voksoltam, amelyeket a leginkább kedveltünk."
"time is not money"
