információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
INTERJÚ FRANÇOIS OZON-NAL
- Mi késztette arra, hogy egy fiatalember halálba vezetõ útjáról forgasson filmet?
- Az egész abból az ötletembõl fakadt, hogy trilógiát készítek a gyászról. A trilógia elsõ része a HOMOK ALATT (SOUS LE SABLE), "könnytelen melodráma" a szeretett személy elvesztésének feldolgozásáról. Az UTOLSÓ NAPJAIM központi témája a saját halál tudatával való szembesülés. És a harmadik rész, amelyre talán egyszer sor kerül, egy gyermek halálát mutatja majd be.
- A Homok alatt-ban a halált nyitott kérdésként kezeli. AZ UTOLSÓ NAPJAIM-ban a tagadás nem merülhet fel, mint lehetõség. A film feltartóztathatatlanul sodródik Romain halála felé...
- A HOMOK ALATT-ban Jean halála nem bizonyosodik be egyértelmûen, dönthetünk úgy is, hogy nem hisszük el, hogy tagadjuk a halál tényét. Az UTOLSÓ NAPJAIM-ban a halál végérvényes valóság. Nem akartam kétséget hagyni Romain túlélési esélyeirõl: nincsenek esélyei. Ezért választottam a végstádiumban lévõ rákot, mint halálnemet. A fõszereplõ fiatal kora még kegyetlenebbé teszi a betegséget. Nincs ebben semmi várakozásteljes izgalom, semmi titokzatosság, ellentétben a HOMOK ALATT történetével, amelyben nem látjuk Jean-t vízbe fúlni, és nem látjuk a holttestet sem. Az UTOLSÓ NAPJAIM-ban viszont be akartam mutatni a leromló testet, végig akartam kísérni Romain-t a halálba vezetõ úton, bemutatni az út minden egyes fázisát a haragtól a tagadáson át... a halál elfogadásáig.
- Sokan úgy gondolhatják, hogy Romain-nek inkább AIDS-ben, mint rákban kellene meghalnia...
- Olyan betegségre volt szükségem, amelybõl nincs gyógyulás, és szerencsére ma már lehetséges AIDS-betegként élni. Másrészt még nem érzem magam képesnek arra, hogy az AIDS-rõl forgassak filmet. Biztos vagyok benne, hogy egyszer még fogok, amikorra már több tapasztalatom lesz, és jobban átlátom az AIDS-szel kapcsolatos helyzetet. Az UTOLSÓ NAPJAIM-ban azonban mindenképpen ott lapul generációm AIDS-szel kapcsolatos szorongása is. Szexuális ébredésünkkel párhuzamosan feléledt bennünk a betegség és a halál tudata is.
- Romain nem úgy viselkedik, ahogy várhatnánk. Nem ragadja magával a vágy, hogy az utolsó hónapjaiban kiélje magát...
- Nem akartam, hogy az én filmem fõszereplõje különös dolgokat mûveljen. A helyzet konkrét valóságát szerettem volna bemutatni: hogyan élsz, ha tudod, hogy hamarosan meg fogsz halni? Mit érzel, milyen döntéseket hozol? Például csak azért, mert Romain nyaka körül szorul a hurok, még nem békül ki a családjával. Sokkal fontosabb számára, hogy saját magával kössön békét. Romain lassanként eltávolodik a külvilágtól. Akarattal viselkedik barátságtalanul szerelmével, Sasha-val, sértegeti a fiút, és szinte kiprovokálja a szakítást, azért, hogy segítsen neki továbblépni, hogy szimbolikus módon meggyászolhassa a kapcsolatuk végét, még annak árán is, hogy Sasha késõbb valószínûleg a bûntudattól szenved majd. Romain viselkedése kétélû kard, magát is sérti, ha másokat bánt. Akárcsak Marie a HOMOK ALATT-ban, Romain nem hõs, csak egy közönséges emberi lény, aki megpróbálja a lehetõ legjobbat tenni egy borzalmas helyzetben.
UTOLSÓ NAPJAIM
- Miért utasítja el ilyen kategorikusan azt a gondolatot, hogy szereplõi hõsiesek legyenek?
- Talán azért, hogy demisztifikáljam a megszentelõ halál romantikus fogalmát. Ha Romain ki is alakít egy bizonyos fajta hõsiességet, az közvetett módon, nagyon személyes síkon történik, és kizárólag saját magára, saját életútjára vonatkozik. Fontosabb számára az, amit magával visz, és amit maga mögött hagy, mint az, hogy békét kössön másokkal. Romain eléggé egocentrikus, kegyetlen jellem. Elhatározza, hogy nem beszél szeretteinek az egészségi állapotáról, így felkészületlenül hagyja õket, halála tehát sokkal több szenvedést okoz majd. De végül is miért ne lenne joga hozzá, hogy eldöntse, hogyan hal meg? Tudatos döntést hoz, magányba vonul, és csakis befelé figyel. Megbízik nagyanyjában, aki maga is közel áll már a halálhoz, ezért könnyen szót ért vele. Számomra a Romain és nagyanyja között lejátszódó jelenet a film érzelmi középpontja.
- A halállal szembekerülni olyan, mintha az ember gyermekként látná magát...
- Gyakran mondják, hogy amikor az ember megöregszik, újra gyermekké változik. Természetesen Bergman filmjét, a Nap végé-t sem tudtam kiverni a fejembõl; egyszerû pillanatokat szerettem volna bemutatni, semmi szokatlant vagy jelentõset. Villanásként beugró gyermekkori képeket. Hangulatokat akartam, pillanatképeket, nagyon kevés szót, egy bizonyos atmoszférát, érzelmet. Lehet, hogy a Romain-t üldözõ gyermekkori emlékképek segítenek neki, hogy elfogadja a benne lakozó gyermeket, és eleresztve azt, kiléphessen az életbõl.
- Ön megérti Romain döntését, a kemoterápia elutasítását?
- Számomra világos, hogy Romain-nek nincs esélye a túlélésre. A forgatókönyv egy korábbi verziója szerint az orvos egyértelmûen elmagyarázza a fiatalembernek, hogy meg fog halni, és azt tanácsolja, hogy utolsó hónapjait minél tartalmasabban töltse. Kezelést nem is javasol. De amikor megkértem egy neves onkológust, hogy olvassa át a jelenetet, õ azt mondta, hogy egy orvosnak etikai szempontból nem szabad ilyesmit mondania. Átírtam hát a jelenetet, hogy hiteles legyen. De nem az volt a célom, hogy bemutassam, ahogy Romain megismeri és megtapasztalja a betegségét, és fokozatosan jut arra a belátásra, hogy nincs esélye a túlélésre. A halálos ítélet már a film elején kimondatik, és nem akartam erre több idõt fordítani.
- Miért fotós Romain?
- Romain munkája kezdetben felszínes. A divatiparban dolgozik, feladata tiszavirág-életû képek készítése. De a fotózás mélyebb értelmet nyer Romain számára, amint megtudja, hogy meg fog halni. Hirtelen más dimenzióban látja a munkáját: nem egy véletlenszerûen választott foglalkozás, hanem igazi élethivatás. A fényképész munkájában van valami morbid, akárcsak a filmesében. A felvétel, a kép kidolgozása, tárolása és gyûjtése mind-mind az idõ elleni harc módjai, a halál sakkban tartása.
UTOLSÓ NAPJAIM
- Az UTOLSÓ NAPJAIM meglehetõsen minimalista film. Meséljen a vágási folyamatról.
- A vágási folyamat hosszú és nehéz volt. A forgatókönyv elsõ változata nyers volt és szikár, de megijesztette a producereimet, és rájöttem, hogy ha meg akarom gyõzni a befektetõimet, ki kell egészítenem a forgatókönyvet. Így kitaláltam még néhány szereplõt és jelenetet, és az új verziót filmeztem le. De ma, ha a kész filmre nézek, úgy érzem, hogy jobban emlékeztet az eredeti forgatókönyvre. A vágószobában a munkánk nagy része abból állt, hogy kivágtunk minden fölöslegeset, megszabadultunk minden olyan jelenettõl, amely elterelte volna a figyelmet a fõ mondanivalóról, vagy "felhígította" volna a lényeget, a fõszereplõ utazásának erõteljes hatású bemutatását. Lassanként rájöttem, hogy minél inkább Romain-re koncentrálunk, annál hatásosabb lesz a film, és annál kevésbé lesz szükség ilyen "töltelékjelenetekre". Így volt ez a HOMOK ALATT-ban is, ahol közelrõl követtem a szereplõimet, egy pillanatra sem tévesztve szem elõl a fõszereplõt. A különbség az, hogy a HOMOK ALATT támogatás nélkül, aprócska költségvetéssel készült. Kénytelen voltam azonnal dolgok közepébe vágni, megragadni a lényegeset. Nem volt lehetõségem arra, hogy ilyen másodlagos jelenetekkel dolgozzam.
- Gondolja, hogy ez a nehézkes vágási folyamat szükséges volt, vagy inkább annak a jele, hogy a filmiparban valami rosszul mûködik?
- Ma már megengedhetem magamnak a luxust, hogy "zsírosan" filmezzek, és aztán ’szikárra vágjam’ az anyagot. Gyorsan forgatok, így hát vállalnom kell a kockázatot, hogy csak az ösztöneimre hagyatkozzak, egyidejûleg több irányba induljak el, és ne figyeljek feltétlenül minden egyes szempontra. A HOMOK ALATT-ot két különbözõ periódusban forgattuk, így hát volt lehetõségem arra, hogy lássam: Charlotte Rampling elég erõs ahhoz, hogy ’vigye’ a sztorit. Az UTOLSÓ NAPJAIM-mal azonban teljes gõzzel száguldottunk elõre, egyetlen, megszakítás nélküli forgatással. Ez volt a legelsõ eset, hogy Melvil Poupaud-val dolgoztam, kicsit tartottam attól, hogy férfi fõszereplõvel kell forgatnom, féltem, hogy a nézõk nem tudnak majd olyan mértékben azonosulni vele, mint elõzõ filmem nõi fõszereplõjével. A sok jelenet felvétele során bebizonyosodott, hogy tévedtem, a film valódi megírása pedig ezután következett, a vágószobában.
- Általában inkább nõkkel szeret dolgozni.
- Nagyon ritkák a férfiakról szóló melodrámák, és még ritkább, ha ezek nem gyerekekrõl vagy öregekrõl szólnak. A melodrámák érzelmességét és bensõségességét általában a nõk képesek megjeleníteni. Ezúttal férfi melodrámát akartam; látni, hogy a közönséget könnyekig meghatja a fiatal férfi története. Ehhez erotikussá kellett tenni a karaktert, mert fontos, hogy a közönség "beleszeressen" Romain-be, hogy átérezze, ami lezajlik benne, és elfogadja a halálba vezetõ útját.
- Nyilvánvaló volt, hogy Melvil Poupaud-t választja a szerepre?
- Mindig kedveltem Melvil valamiképpen tartózkodó alakításait, fõleg Rohmer filmjében, A NYÁR MESÉJÉ-ben (CONTE D’ÉTÉ). Õ az egyetlen férfi fõszereplõ a NÉGY ÉVSZAK MESÉI sorozatban, és Rohmer ugyanolyan gyöngédséggel és erotikával filmezte õt is, mint a fiatal nõket. Korábbi filmjeim szereplõválogatásain is megnéztem Melvil-t, de akkor szerettem meg igazán, amikor meghívott, hogy nézzem meg rövidfilmjei vetítését. Megrendített a munkája, azokra a Super-8 mm-s filmekre emlékeztetett, amelyeket én készítettem kamasz-
UTOLSÓ NAPJAIM
koromban. Nagyon tetszett, hogy gyermekkorától kezdve filmezte magát, természetes kapcsolatban állt a kamerával.
Úgy éreztem, hogy van bennünk valami közös, a filmhez való viszonyulásunk. És valóban, gyorsan megértette és elfogadta módszereimet. Kezdettõl fogva részt vett a projektben, nyomon követett minden egyes lépést a forgatókönyvírástól a vágási munkálatokig. Úgy érzem, hogy egyre jobban értékelem az olyan színészeket, akik valóban szívvel-lélekkel vetik bele magukat egy filmbe. Nem egyedül forgatjuk a filmeket, és szükségem van az õ segítségükre is, bízom bennük, hogy képesek életre kelteni a karaktereket, és segítenek nekem ráébredni, hogy pontosan mit is akartam mondani, milyen érzelmeket akartam láttatni: velük akarok dolgozni, nem ellenük.
- És Jeanne Moreau?
- Õ az a francia színésznõ, aki hiányzik a 8 NÕ-bõl, bár jelenléte érzékelhetõ Emmanuelle Béart szobalány-ruhájában. Jeanne olyan színésznõ, aki nagyon közel áll a rendezõkhöz. Melvil-hez hasonlóan már az elõkészületekben is aktív részt vállal. Szeret részese lenni a kialakulóban levõ film ritmusának. Nagylelkû színésznõ, és szüksége van arra, hogy teljesen bevonják a szervezésbe. Azt hiszem, rajong a rendezésért, és tiszteli ezt a munkát. Tökéletesen életre keltette a karakterét, megalkotta a múltját is. Megosztotta velem a véleményét és az ötleteit, mesélt a könyvekrõl, amelyeket szeret. Csodálatos élmény volt vele forgatni. Jellemének érzelmi gazdagsága visszatükrözõdik a filmben is, a Romain és a nagymama közötti kapcsolatban.
- És Daniel Duval Romain apjának szerepében?
- Mindig szerettem erõteljes játékát. Sajnálatosnak tartom, hogy gazfickóként skatulyázták be. Azt akartam, hogy jólétben, kényelemben élõ, középosztálybeli intellektuelt alakítson. Megnövesztette a szakállát is, megváltoztattuk egy kicsit. Romain nem túl gyakran felbukkanó apja jóképû és karizmatikus kell, hogy legyen, de látszódjék rajta az is, hogy már megviselte az élet. Daniel arca hihetetlenül sokatmondó, akárcsak Jeanne Moreau-é. A Romain életében megjelenõ alakoknak nagyon kevés jelenet jutott, így hát kénytelenek abban a korlátozott térben hiteles személyekként érvényesülni, amennyi jut nekik a vásznon. Igaz ez Marie Rivière-re is, aki - akárcsak Melvil maga - Rohmer színészei közé tartozik.
- Meséljen arról a vágyáról, hogy újra Valeria Bruni-Tedeschi-vel dolgozzon!
- Jó barátok lettünk az 5x2 forgatásán, és Valeria végigkövette az UTOLSÓ NAPJAIM forgatókönyvének megírását. Rá gondoltam, amikor Jany karakterét megálmodtam, de nem mondtam meg neki. Amikor elolvasta a forgatókönyvet, azonnal rokonszenvesnek találta Jany-t. Meghatotta a lányban rejlõ egyszerûség, naivitás, gyakorlatiasság. Shirley McLaine alakjára emlékeztette, a VAN, AKI FUTVA ÉRKEZETT-ben (SOME CAME RUNNING).
- Miért választott német színészt, Christian Sengewald-ot Romain szerelme, Sasha megformálására?
- A filmvásznon aránylag ritkán jelennek meg meleg párok, és fennáll a veszély, hogy a közönség idegenkedik tõlük. Ha a színész túl szép, azt mondják, ez közhely. Ha csúnya, akkor szerintük nem hiteles a szituáció... azt akartam, hogy Romain szerelmében legyen
UTOLSÓ NAPJAIM
valami különösség, egyfajta szokatlan szépség, ami összhangban van Romain érdeklõdésével, a fotózással, azzal, hogy érdeklik a különös emberek, a másság.
Láttam Christian-t egy németországi darabban, és tetszett a megjelenése, a bõre, gyerekes, prerafaelita jellegû arca. Az a tény, hogy külföldi, bizonyos fokú naivságot is kölcsönöz az alakjának. Fogalma sincs, mennyire szenved Romain.
- Hogyan választotta ki a zenét?
- Letisztult, egyszerû, vallásos hangvételû zenét kerestem, mint Arvo Part és Silvestrov. Kezdetben nincs túl sok zene, csak egy egészen kevés, hogy hangsúlyozza a gyermekkor mozzanatait. De a zene fokozatosan beszivárog a filmbe, ahogy Romain kibékül az életével és a világgal. Romain utazásában van valami feltétlenül szakrális jellegû. A templomban van, amikor visszaemlékezik szexuális identitására. Úgy éreztem, hogy Romain-nek szembesülnie kell a spiritualitással, a halálon túli élettel kapcsolatos érzéseivel, mindazokkal a metafizikai kérdésekkel, amelyek elkerülhetetlenül felmerülnek egy ilyen helyzetben.
- Ez az elsõ filmje, amelyben Cinemascope-ot használt...
- Kicsit szokatlan lehet, hogy egy ilyen intim témához cinemascope-ot használtam, de ez az eljárás tökéletesen alkalmas a látóhatár, a vízszintes helyzet, a halál felvételéhez. Ez a módszer rákényszerített, hogy más optikát használjak, máshogy meséljem el a történetet. A cinemascope-pal gyakran vagy nagyon közeli, vagy pedig nagyon távoli képeket kell készíteni. A középtávú felvételek nem túl szépek. És a képmezõ mélysége sem a megfelelõ. De amíg a fókusszal játszottam, rájöttem, hogy szokatlan módszerekkel váratlanul drámai hatású képeket tudok készíteni. Például a parkban forgatott jelenetnél, amikor a nõvér telefonál. Közelebb tudtam kerülni hozzájuk, mint valaha is bármelyik színészhez. Egészen közelrõl vehettem az arcukat, a pillantásuk a jelenet fontos mozzanata lett.
- Romain különös, absztrakt módon nyílik meg a világ felé. Nem töri meg magányát, és nem fordul senkihez, inkább elhatározza, hogy a környezõ világ része lesz, mint a film végén a tengerparton ...
- Azt akartam, hogy Romain a film végére teljesen névtelenné váljon. Ahogy ott fekszik a tengerparton, körülötte életteli, egészséges és nemtörõdöm testek, a közötte és a többiek között lévõ látványos ellentét vizuális leképezésére törekedtem. Amikor én magam feküdtem ott a parton, gyakran méregettem a körülöttem heverõ testeket. ’Mi lesz, ha egyikük nem kel fel? Ha valamelyikük nem alszik, vagy nem napozik, hanem holtan fekszik?" Mielõtt hozzákezdtem az íráshoz, ez a kép volt a fejemben: a nap végén magányosan heverõ test, mindenki hazament, közeledik a dagály. Valakit ott felejtettek a parton. Szinte azt mondhatom, hogy ez a kép ihletett a film elkészítésére. Nem tudtam pontosan, mit jelent, csak éreztem, hogy a dolgok elfogadását sugallja. Romain nem rendezi meg a saját halálát, egyszerûen csak átengedi magát neki.
- A tengerpart filmjei visszatérõ szimbóluma...
- A tengerpart idõtlen tér, tisztaság és absztrakció egyben. Más filmjeimben is felidéztem már ezt a képet, de újra vissza akartam térni a naplemente gondolatához, amelyet egyesek ironikusnak éreztek az 5x2-ben. Számomra nem volt ironikus, de megértem, hogy mások így értelmezték. Az UTOLSÓ NAPJAIM naplementéjében azonban már nem akartam semmilyen kétértelmûséget.
UTOLSÓ NAPJAIM
INTERJÚ MELVIL POUPAUD-VAL
- Hogyan találkozott François Ozon-nal?
- François megkért, hogy készítsünk néhány próbafelvételt a VÍZCSEPPEK A FORRÓ KÖVÖN-höz, én azonban nemet mondtam. Soha nem szerettem a próbafelvételeket, fõleg akkor, ha nem ismertem a rendezõt, és nem olvastam a forgatókönyvet. Akkoriban azt feltételeztem, hogy talán haragszik rám. De újra megkeresett, az 5x2 forgatása elõtt. Túl fiatal voltam ahhoz a szerephez, de megtaláltuk a közös hangot, és lehetõségünk nyílt arra is, hogy megbeszéljük a próbafelvétel kérdését. Rokonszenvesnek találtam, úgyhogy megnéztem a filmjeit. Szokatlan helyet foglal el a francia filmes világban: gyakran forgat és a stílusa mindig változik, de mindig személyes marad. Egy bemutatón láttuk viszont egymást, ahol saját videóimat mutattam be. Aztán egy napon azt mondta, hogy szeretne forgatni velem egy filmet. Még nem volt kész a forgatókönyv, de azért látni akart. Eltöltöttünk együtt valamennyi idõt, aztán elment dolgozni, és a kész forgatókönyvvel tért vissza.
- Mi volt az elsõ reakciója a forgatókönyvre?
- Meghatott. Lelki rokonságot éreztem a fõszereplõvel. Azonnal megértettem, honnan jött, hogy milyen volt a kapcsolata másokkal, például a családjával. Romain vágya, hogy közel érezze magát az édesapjához, hasonlított ahhoz, amit magam is átéltem, amikor megszületett a lányom. Azonosultam Romain-nel, fõleg azért, mert gyermekkoromtól fogva rengeteget foglalkoztatott a halál gondolata, és mindig úgy éreztem, hogy a halálhoz való viszonyunk nagyon intim, személyes ügyünk. Romain nem hajlandó hagyni, hogy halála mások életébe is betolakodjon. Inkább magányosan néz szembe vele. Megtartja magának, akár egy titkot. És ott vannak Romain emlékképei a gyermekkorról. Saját videóimban gyakran használok olyan képeket, amelyeket gyermekkoromban készítettem magamról, így viszem át a felvételeket a jelenbe. Vagy mondhatnám azt is, hogy egy forgatás lehetõsége Bretagne partjainál, az anyám szerepében Marie Rivière-rel ráébresztett, hogy a szerepem kifejezetten testre szabott. Azonnal felhívtam François-t, hogy elmondjam: boldogan eljátszanám Romain szerepét.
- Nem lett ideges attól, hogy a film kizárólag Romain karakterére összpontosít, így tulajdonképpen az egész az Ön vállára nehezedik?
- De, ideges is voltam, de fõképpen büszke és lelkes. Valóban akartam ezt a szerepet. Tökéletes volt az idõzítés, csak nemrég kezdtem úgy érezni, hogy elég érett vagyok színészként ahhoz, hogy más szintre lépjek. François jó pár filmet készített már, köztük nagyon fontosakat is, mint ez a mostani, amelynek fõszereplõje nagyon közel áll hozzá. Bátor dolog volt, hogy ennyi mindent megmutatott saját magából Romain alakján keresztül. Színészként ezt élvezem a legjobban, egy olyan karaktert eljátszani, amelyben egy kicsit a rendezõ személye is visszatükrözõdik.
UTOLSÓ NAPJAIM
- Romain nyomot akar hagyni maga után. Például a fotói segítségével...
- Ebben nem vagyok biztos. Nézze meg, hogy viszonyul a foglalkozásához. Nem tekinti magát mûvésznek. Divatfotós, aki látszólag nem törõdik túl sokat a munkájával, nincs benne nagyravágyás. A fotózást nem tartja mûvészi tevékenységnek. Képei nem mûvészfotók. Soha nem éreztem úgy, hogy Romain valami maradandót akart volna hagyni maga után a munkája révén.
- És a csecsemõ?
- Ezt sem így látom. Nem hiszem, hogy Romain nagyon igyekezne nyomot hagyni maga után. Azt hiszem, amikor eléri halálba vezetõ útjának végét, eldönti, hogy az élet értelme abban rejlik, hogy állandóvá tegyük. Nem feltétlenül azáltal, hogy reprodukáljuk magunkat, hanem azért, hogy egyszerûen csak hagyjuk elmúlni az életet. Szerintem Romain nem azért vállalja a babát, hogy halála után maga mögött hagyjon valakit, hanem inkább azért, hogy egy ciklus részese lehessen. Számomra ez a forgatókönyv legcsodálatosabb aspektusa.
- Romain megtanulja elfogadni a halált...
- Igen. Romain elfogadja, hogy mindent itt kell hagynia, és egyedül kell kilépnie az életbõl. Nem más, mint egy test, amely lassanként leáll, egyetlen elemi részecske. Tragikus persze, de Romain megtanulta elfogadni a tragédiát. És mosollyal az arcán hal meg.
- Ahogy elindul az elfogadás útján, visszatér a gyermekkorába...
- Igen, a legvégén békét köt saját magával. Egész ember lesz. Ezt jelenti számomra a tengerpart képe. Romain az egész filmben a gyermekkorához próbál visszatérni. Érzi, hogy a gyermekkorában átélt szép és derûs dolgokat csak egy idõre válthatta fel az élet durvasága, a konfliktusok, az évek múlásával kialakult cinizmus. És õ nem felelõs ezekért. Ott a tengerparton végre megtalálja a kisfiút, akit keresett, a kisfiút, akit nem lehet nem szeretni, és így lép ki az életbõl, ezzel az önmagáról alkotott békés képpel. Bizonyos értelemben megbocsátott magának.
- Milyen testi változásokra volt szükség a szerep eljátszásához?
- Korán elkezdtem a felkészülést. François azt akarta, hogy a filmforgatásra izmosabb legyek. Tudta, hogy ezzel a kéréssel elérheti, hogy fizikailag is koncentráljak a szerepre. Személyi edzõvel dolgoztam. Mindennap lejártam a konditerembe, három hónapon keresztül. Az ilyen jellegû koncentráció megkönnyíti a szerep megközelítését is. Azáltal, hogy a forgatás kezdetére meghíztam, könnyebben tudtam lefogyni a film végére.
És ha az ember állandóan éhes a drákói szigorral megszabott diéta miatt, különös ötletek kezdenek kavarodni a fejében. Szinte megszállottan csak az ételre gondoltam, és ettõl bizarr kapcsolatba kerültem a környezõ világgal. A forgatás során alig ehettem valamit. Nem vacsoráztam a stáb többi tagjával, és ez az elszigetelõdés valahogy közelebb hozott Romain figurájához is.
UTOLSÓ NAPJAIM
- Mi jellemzõ François Ozon rendezõi kapcsolatára a színészeivel?
- François nem csak arra figyel, amit õ mond. Nem idõzik el hosszasan a karakterek pszichológiai profiljának kialakításánál. Konkrét utasításokat ad. Nem köntörfalaz, azonnal kimondja, amit gondol, a színésznek és a technikusnak egyaránt. Nem hagyja, hogy a dolgok kicsússzanak a kezébõl. Bár folyamatosan aktív és mozgásban tartja a stábot, addig ismételtet minden egyes jelenetet, míg legalább két olyan felvételt nem készít, amelyeket tökéletesnek ítél. A forgatás elõtt rengeteget próbáltunk, ez is hozzájárult az önbizalmam fokozásához. A testi felkészülés, a próbák, és a közeli, baráti kapcsolat a rendezõvel... mindez azt jelentette, hogy mire hozzákezdtünk a forgatáshoz, felkészült voltam, már benne éltem a filmben. A forgatás során François idõnként olyan dolgokat is kért, amelyek nem voltak az eredeti forgatókönyvben. Általában nem szeretem az ilyesmit, de most biztonságban és jól éreztem magam a szerepben. Úgy éreztem, képes vagyok eljátszani, hogy én magam vagyok Romain.
- Milyen volt Jeanne Moreau-val dolgozni?
- Jeanne lenyûgözõ színésznõ. Még ha nem õ lenne Jeanne Moreau, akkor is kivételes személyiség lenne. És amikor elkezd mesélni Welles-rõl, Truffaut-ról, Fassbinder-rõl... François és én rengeteg kérdést tettünk fel neki, és õ mindenre válaszolt, egyszerûen, nyíltan. Csak néhány napot dolgoztunk együtt, de azonnal bensõséges kapcsolat alakult ki közöttünk. Nem mennék olyan messzire, hogy kijelentsem, olyanok voltunk, akár egy család, de tény, hogy szívesen kérdezgettem, és sokat tanultam óriási tapasztalatából. De nyilvánvaló volt, hogy elsõsorban François érdekelte. Azt hiszem, meglepte, milyen sokat követel, pozitív értelemben. Hosszú idõ telt el azóta, hogy valaki utoljára ilyen sokat kért volna tõle, fõleg, hogy ez a valaki ennyire fiatal. François nem volt félénk, õt is megkérte, hogy játssza újra a jelenetet, ha úgy érezte, hogy szükséges.
- Romain rákban hal meg, de azért érezni a történetben az AIDS kísértetét...
- A betegség a filmben inkább szimbólum, mint konkrét kórtörténeti elemzés. Az UTOLSÓ NAPJAIM nem a betegségrõl, hanem a halálról szól: hogyan nézünk szembe ezzel a végsõ gyötrelemmel? Amikor Romain testébe beköltözik a halál, hosszasan elidõzik benne. Romain minden tettét a halál sugallja. Bizonyos szempontból a halál irányítja õt. A film végére képes úgy tekinteni a halálra, mint a szabadulás egy formájára, így a maga módján megoldotta a kérdést. Megfigyeltem, hogy amíg Romain szerepét alakítottam, magam is elfogadtam ezt a szemléletet.
- Hogyan értékeli ma a filmet és az ezzel kapcsolatos tapasztalatait?
- Úgy érzem, hogy fontos szerepet játszottam egy fontos rendezõ fontos filmjében, és ez az alakítás emberként és színészként egyaránt új szintre emelt. Mindig reméltem, hogy egyszer majd lehetõségem támad egy ilyen csodálatos szerep eljátszására. Most, hogy megtettem, a tapasztalatból származó erõ révén derûsebbnek érzem magam. Furcsa, hogy az UTOLSÓ NAPJAIM óta saját filmjeimben is visszatérõ téma az átváltozás és a feltámadás.
UTOLSÓ NAPJAIM
INTERJÚ JEANNE MOREAU-VAL
- Hogyan került kapcsolatba az UTOLSÓ NAPJAIM-mal?
- Mindig megnézem François filmjeit, amint kijönnek, és egy közös barátunk, Jean-Claude Moireau, François fotósa, és az én életrajzom megírója mutatott be egymásnak. Idõnként beszéltünk telefonon, és úgy éreztem, mintha ismerném, mintha a testvérem lenne. Na igen, a kisöcsém. Õ is hasonlóképpen érzett. Azt mondta: "Egyszer csinálnunk kell egy filmet együtt’. Aztán egy napon felhívott, és mesélt nekem az UTOLSÓ NAPJAIM-ról. Elmondta, mirõl szól a film, és én kijelentettem: ’remélem, nem a nagymama szerepét szántad nekem’. ’De igen, azt’. ’Na jó, de csak miattad.’ A forgatókönyv nem volt olyan fontos, mert számomra François kivételes ember és kivételes rendezõ - ez a két tulajdonság pedig egymásból következik. François "réalisateur", nem pedig "metteur-en-scène".
- Mi a különbség a két fogalom között?
- A "metteur-en-scène" olyasvalaki, aki szervez és elrendezi a dolgokat. A "realisateur" az, aki megvalósítja az elképzeléseit. Ez a film fikció, de önéletrajzivá válik azáltal, hogy a rendezõ valóban tehetséges. Amikor Cézanne kijelenti: ’Ez az én almám’, jobb, ha elhiszed, hogy ez Cézanne almája. Így van ez a nagy filmekkel is. Az UTOLSÓ NAPJAIM hitvallás. Amikor nézem a filmet, az egészen közeli felvételeken François arca jelenik meg Melvil-é elõtt, akár egy varázslat. Fantasztikus, hogy valaki vállalja a kockázatot, és ilyen közel kerül vágyaihoz, ilyen tökéletesen kifejezi saját elképzeléseit. Azt hiszem, François többet ad ki saját magából ebben a filmben, mint a korábbi filmjeiben. Számomra az UTOLSÓ NAPJAIM vallomások sorozata családi viszonyokról, a kompromisszumok elutasításáról. Elutasítja a konvencionális elképzeléseket arról, hogyan óvhatjuk meg szeretteinket a szenvedéstõl. Ahhoz, hogy szeretet és szerelmet adj és kapj, meg kell, hogy érintsen a fájdalom, képesnek kell lenned arra, hogy kiprovokáld és átéld a kínt. Amikor Romain elhagyja nagyanyját, aki a szeretetet jelenti számára, olyan, mintha a család közelségétõl menekülne.
- Mi a véleménye a találkozásról a kamionparkolóban?
- Véletlen találkozás ez, ami bárhol megtörténhet, amikor az ember eltöpreng saját dolgain, és iszogatja a kávéját. Gyermeknemzés szerelem nélkül, elkötelezettség nélkül. Szép az a rész, amikor a pár és Romain útjai elválnak, és aláírják a végrendeletet. Ezután az ajándék, gesztus és intimitás után a pár megtudja, hogy Romain halálra van ítélve, és a férj, õszintén törekedve arra, hogy eloszlassa a rossz érzést, idétlenül ’sok szerencsét’ kíván neki. Számomra a film arról szól, hogy valaki elutasítja, hogy mások vegyék körül, míg végsõ harcát vívja. Ahogy kimegy a tengerpartra, a naplementébe, a magányt választja. Ez a motívum François korábbi filmjeiben is megjelent, de soha nem volt ilyen erõteljes.
- Milyen volt a forgatás?
- Nagyon meglepõdtem, milyen precíz és igényes François. Ugyanakkor jókora szabadságot hagy a színészeinek is. Lehetetlen, hogy az ember ne legyen nagylelkû olyasvalakivel szemben, mint õ. Nem mondhatod két felvétel után, "nem, most már elég legyen, nem csinálom tovább". François nem tétovázik, új felvételt készít, ha nem kapja meg tõled, amit akart, vagy ha nem adtad meg neki azt a váratlan valamit, ami inspirálja, hogy tovább dolgozzon a jeleneten. Százszázalékosan a rendelkezésére álltam.
UTOLSÓ NAPJAIM
François univerzumába csak felkészülten lehet belépni. De ha egyszer ott jártál, csodálatos, kitörölhetetlen tapasztalatot szerezhetsz.
- Mit tett azért, hogy azonosuljon a megformált karakterrel?
- Nem készítettem elõ semmit, nem gondolkodtam elõre. Az az elvem, hogy nem tanulom meg elõre a szerepet, ’tiszta lappal’ indulok a forgatásra. Ezáltal szabadnak és tisztának érzem magam. Fokozatosan dolgozom bele magam a forgatás õrületébe, ahogy kiválasztjuk a kosztümöket, vagy a sminkett. Sokkal inkább maga a film érdekel, mint a szerepem. Sokan a lámpalázat azzal magyarázzák, hogy a színész fél attól, hogy nevetségessé válik, vagy rossz benyomást kelt. Számomra a lámpaláz valóban egyfajta láz. Amikor játszom, két lény vagyok egyszerre. Az egyik figyeli a távolságot a kamera és köztem, ellenõrzi, hogy tudom-e a szerepet... a másikat ez a belsõ tûz hajtja, ez a pompás félelem. Énem tudattalan része pontosan tudja, hogy meddig kell elmennem, és aztán megszólal a másik: ’de tényleg elég forró ez a tûz?" És akkor hirtelen minden lángokban tör ki. Annál a jelenetnél, amikor Romain elbúcsúzik Laurától, emlékszem, azt mondtam a rendezõnek: "Nem, ezt nem tudom megcsinálni." És õ, nagyon higgadtan válaszolt: "De igen, meg tudod. Újra felvesszük." És igaza volt. Vannak helyzetek, amikor az érzelemnek mélyrõl, igaz valódból kell jönnie, nem az emlékeidbõl, és nem provokálhatja ki egy rendezõ sem, aki végigvonszol a sárban, és ordít az egész stáb elõtt, hogy meghalt a fiad, vagy valami hasonló baromságot. Amint François beállította a kamerát, éreztem, hogy képes vagyok rá. Volt értelme a jelenetnek: értettem, hová akar eljutni, mit akar látni.
- És milyen volt Melvil Poupaud-val forgatni?
- Melvil félénk, de tudta, hogy van, amit megoszthatunk egymással, hogy nem azért vagyok ott, hogy bíráljam, vagy távolságot tartsak tõle. Elõfordul, hogy elbátortalanítom az embereket, de nem egy filmforgatás intim keretei között.
- Úgy érzi, hogy a film olyan helyre vezette, ahol még soha nem járt?
- Abszolút. És pont ez az életem értelme. Nem akarok oda eljutni, ahol már voltam. Az élet tengernyi felfedezetlen területet rejt. Nem akarom olyasmire fecsérelni az idõmet, amit már ismerek. Laura helyzete ismeretlen volt számomra. Soha nem volt senkim, aki tudta volna, hogy meg fog halni, és ilyen mértékben a bizalmába avatott volna. Láttam embereket nagyon fiatalon meghalni, láttam, hogy megölnek embereket, de ilyet még soha nem tapasztaltam.
- Hogyan képes életre kelteni a karaktert ilyen kevés jelenetben?
- Több jelenetet is felvettünk, de François késõbb kivágta õket, és így lett tökéletes a film. Nem feltétlenül azok a karakterek a leghatásosabbak, akik elejétõl a végéig jelen vannak a filmvásznon. Akárcsak az életben. Lehet, hogy valakivel csak összefutok egy kávézóban vagy a repülõtéren, és mégis jobban megragad az emlékezetemben, míg mások, akikkel hosszú idõt töltöttem el, nem hagynak nyomot bennem.
Ha egy karaktert korlátozott idõben kell életre kelteni, segíthet, ha a színész úgy érkezik a forgatásra, hogy van múltja. Már fiatal koromban megvolt bennem ez a képesség. Így hát most, amikor már tényleg hosszú idõ van mögöttem... Az arcom megváltozott az évekkel, és a történetét a nézõk leolvashatják róla.
UTOLSÓ NAPJAIM
- Laura figuráját olyan részletek is gazdagítják, amelyek révén több, mint egyszerû nagymama, nagyon érzéki nõ is egyben. Például a tény, hogy meztelenül alszik...
- François tudta, hogy meztelenül szoktam aludni. Elmondtam neki, hogy meztelennek kell lennem ahhoz, hogy képes legyek elaludni. Feltételezem, hogy innen ered az ötlete. François felhasznált néhány dolgot abból, amit elmondtam neki, amikor találkoztunk. Például a vitaminokat. Meglátta a konyhámban, és megkérdezte, mire jók.
- Romain mond valami kegyetlent Laurának. Mikor Laura megkérdezi, miért avatja bizalmába, ezt válaszolja: "mert olyan vagy, mint én, hamarosan meghalsz te is".
- Laura elfogadja a magyarázatot, és ez a kötelék kettõjük között mosolyra fakasztja. Azzal, hogy azt mondja neki: ’ma éjjel, veled együtt szeretnék elmúlni’, elárulja, hogy már õ is megbarátkozott a halál gondolatával, bár nem sietteti. Az a sok vitamin mind arra szolgál, hogy távol tartsa a halált, hogy megfékezze a pusztulást. Ezt mondja magának: ’tökéletes egészségben szeretnék meghalni’.
- Elgondolkodott-e már a HOMOK ALATT-on, amely szintén a gyászról szól?
- Nem. A két dolog nem ugyanaz. A HOMOK ALATT a megszállottságról szól, a megszállott vágyról, hogy visszahozzunk valakit, aki távol van, akár ez is lehetne a film címe, ’A TÁVOLLÉVÕ’. Szerintem François filmjei mind nagyon különböznek egymástól, bár tény, hogy vannak bennük azonos motívumok. François különleges helyet foglal el a francia film világában. Szépen növekvõ és fejlõdõ alkotó. Elég régóta forgat már. A filmezés veszélyes játék, és õ bölcsen használja hírnevét, sikerét és anyagi biztonságát. Õszinte. Hûséges önmagához.
- A film arról is szól, hogy a meghalni tudáshoz vissza kell látogatni a gyermekkorba...
- Nem vagyok biztos benne, hogy Romain meghal a végén... A halála szimbolikus. Számomra meghalni tudni annyi, mint élni tudni. Mert mi a halál? Az élet folyománya. Olyan idõket élünk, amikor a két dolgot külön akarjuk választani: egy pillanatig élsz, aztán, ó, szörnyûség, meghalsz! De Romain nem halott: átlépett, átváltozott, és ezt minden vallásos felhang nélkül állítom. Ugyanolyan õrültség kijelenteni, hogy nincs élet a halál után, mint kijelenteni, hogy van. A halál az abszolút misztérium. Mindnyájan ki vagyunk neki szolgáltatva, és ez az, ami érdekessé és izgalmassá teszi az életet. Az élet rettenetesen nehéz és fájdalmas. Mindenki a boldogságról beszél, de a boldogság - franciául ’bonheur’, azaz "bonne heure" (szószerint: ’a jó óra’) véletlenszerû. Ami számít, azok az örömök - tudni, milyen a hideg, a meleg, az árnyék és a fény... Mindenki a maga módján fogja értelmezni az UTOLSÓ NAPJAIM-at. Egyeseket elriaszt majd, mások elutasítják, és lesznek, akik olyasmit fedeznek fel benne és általa, amire soha nem gondoltak. Azt hiszem, ez a film többrõl szól, mint a halálról. Valódi nyugalom árad belõle, néhány könnycsepp, de semmi érzelgõsség.
"time is not money"
