Utolsó Napjaim
Temps Qui Reste, Le 2005.
Ígéret és beteljesülés
Francois Ozon nem tartozik a kifejezetten kedvenc rendezőink közé, de ettől még szívesen elismerjük a jól sikerült filmjeit. Legutóbb az 5x2 például nagyon jó volt, azóta is kellemes érzelmekkel gondolunk vissza rá, most viszont jól tettük, hogy nem lovaltuk bele magunkat a sokat ígérő filmcímbe és történetbe.
Egy fiatal srác megtudja, hogy halálos beteg, és csak hetei vannak hátra, úgyhogy meglátogatja a nagymamáját, akiről 
valami miatt azt gondoljuk, hogy ő is haldoklik. Ez bizony a tragikus alaphanggal együtt is egy ígéretes sztorinak tűnik, főként, ha tudjuk, hogy a nagymamát Jeanne Moreau játssza, aki valóban egy fantasztikus színésznő. Akármilyen jól hangzik is ez a történet, a film nem követi ezt az utat, kezdve azzal, hogy főszereplőnk (Romain) nagymamája nem is halálos beteg, csak Romain (illetve a forgatókönyv) szerint idős kora miatt közel van a halálhoz. (Ez pedig eleve egy durva kijelentés a forgatókönyv részéről). Szóval sem a történet, sem a film nem lesz az, amilyet előre elképzelünk magunknak, bár ez még önmagában csöppet sem lenne baj.
Főhősünk ezúttal meleg, ami amúgy szinte mindig jól veszi ki magát a hasonló művészfilmekben, most mégis zavaró. Nem maga a tény, hogy Romain homoszexuális,
hanem az ezzel kapcsolatos szex-jelenetek, illetve az, hogy nézőként nem tudjuk követni a fiú kedveséhez fűződő érzelmeit. Ezt egy kicsivel jobban átgondolt forgatókönyv megoldotta volna, de Ozon most mintha nem lett volna csúcsformában, amikor ezt a filmet írta. Szóval Romain meleg, amúgy fotósként dolgozik, és a szépen ívelő karrierjét borítja fel egy csapásra a betegsége. Bár nem sok olyan filmet láthattunk eddig, amiben a főhős halálos beteg, azért az kitalálható, hogy a film azt fogja bemutatni, hogyan változik meg a főszereplő hozzáállása az élethez, önmagához, illetve az őt körülvevő emberekhez, annak tudatában, hogy tisztában van vele, kb. mennyi időt tölthet még köztük. (És itt most direkt nem utalunk a csodás Az Élet Nélkülem-re, mert a két film között nem látunk hasonlóságot, még igazi párhuzamot sem).
Romain (Melvil Poupaud) tehát megtudja, hogy a rák egyik fajtája támadta meg a szervezetét, és hogy heteken belül végképp le fog épülni a szervezete. Az addigi rövid élete (31 éves) egy csapásra más megvilágításba kerül, bár hősünk ezt kicsit vontatottan reagálja le. Kiderül, hogy a családjával és általában
az emberekkel nincs normális viszonyban, a húgával (a mi szemünkben ok nélkül) gorombáskodik, és a szeretőjével sem jön ki jól. Jó lenne látnunk, ahogy az érzelmi és mindenféle káoszból a film végére egy kisimult, elrendeződött kép jönne létre, amiben Romain-nel együtt a forgatókönyv is megnyugtatóan rendezi el a dolgokat, a függő játszmákat, és az érzelmi viszonyokat. De valami miatt Ozon fura kanyarokat épít bele a történetbe, másrészt pedig nem viszi végig a felvetett kérdéseket, úgyhogy a legvégén nem érzünk pozitív lezártságot, vagy a filmmel közösen megoldott problémák feletti megkönnyebbülést.
A film egyik kardinálisnak tűnő motívuma Romain-nek a gyerekekhez való viszonya. Tisztán látszik, mennyire szereti őket, úgy általában is, és mennyire érti a nyelvüket, mégis minden egyes alkalommal azt hangoztatja, hogy ő maga részéről nem akarna gyereket (mármint ha nem lenne meleg, akkor sem). Ezt az ellentétet a film folyton felhozza, de az az igazság, hogy az ebből adódó feszültség nem igazán működik.
Olyan,
mintha végig-nem-gondolt gondolatok bukkannának fel a filmben, végig-nem-vitt történetszálak, amik a végén nem érnek össze, és valójában nem is oldódnak meg. Ilyen a gyerek-motívumon kívül a nagymama-szál (ami méltánytalanul kicsi részt kap a filmből), Romain munkán kívüli fotózása (a profi fotókameráján kívül a hétköznapokban egy kis digi gépet használ, és bár pontos és kifejező képeket készít vele élete utolsó napjaiban, nem tudjuk meg, mi lesz ezeknek a fotóknak a sorsa, elmarad az a magától adódó megoldás, hogy a film Romain posztumusz fotó-kiállításával érne véget), az a kérdés, hogy hogyan lett hősünk meleg (és utólag hogyan gondol vissza a gyerekkorára, amikor a legjobb barátja először megpuszilta), a húgához való viszonya (végig nem derül ki, pontosan mi a baja Romain-nek a húgával), és hasonlók.
Ezek miatt a bizonytalanságok miatt az az érzésünk, hogy sokkal, de tényleg
sokkal jobb lehetett volna ez a film, ha Ozon több figyelmet és talán érzékenységet fordít rá. Így, mivel nem sikerül egy-az-egyben átadnunk magunkat Romain világának és utolsó napjainak, a film vége sem annyira drámai hatású, mint amennyire lehetett volna. Francois Ozon láthatólag odavan a tengerpartért és a homokért (lsd. A Homok Alatt, vagy az 5x2 c. filmjeit), úgyhogy nem is meglepő, hogy ez a film is ott ér véget, és úgy, ahogy.
Az Utolsó Napjaim jellemzően olyan film lehetne, ami a mozi után is még jó sokáig "kísérti" a gondolatainkat, aminek a képei, hangulatai később többször felbukkannak bennünk, váratlanul. De valami történt ezzel az Ozon-filmmel, ami miatt elmarad ez a hatás, a finom érzelmek
aktivizálása helyett egyfajta hűvösséget keltenek bennünk a látottak, valamiféle furcsa távolságtartást, amit egészen bizonyosan nem mi, nézők kezdeményeztünk.
Pedig a főszereplő színész, Melvil Poupaud tényleg jól játszik, és itt nem csak arra a nem elhanyagolható erőfeszítésére gondolunk, hogy a film kedvéért csont-és-bőrré soványodott le. Látszott rajta, hogy borzasztó komolyan vette a szerepét, és valóban meg is tett mindent, ami tőle telhetett. A 34 éves francia színészt eddig elég kevés filmben láthattuk (mert kevés filmjét mutatták be nálunk), de ebben az alakításában eléggé meggyőző volt. Rajta kívül felbukkan a filmben Valeria Bruni Tedeschi is, Ozon egyik kedvenc színésznője, aki ezúttal csak egy kis epizód-szerepet kapott. A vele kapcsolatos szál is némileg erőltetettnek tűnt, talán ezért is lehetett, hogy az 5x2-ben annyira pompásan játszó színésznő most nem volt túl jó.
Az Utolsó Napjaim hiába művészfilm, egy kimondottan és szó szerint drámai történettel a fedélzetén, nem tudott olyan hatást gyakorolni ránk, mint amilyet lehetett volna. Lehet, hogy apróságokon csúszott el ez a projekt, de akkor ezek igen fontos apróságok. És nem pont ezek számítanak az életben is?
-olasz-
2006-05-26
