cspv logo
cspv szám: 87 / 06 tartalom
keresés

Mission Impossible 3 A Da Vinci Kód Az Eladólány X-Men 3. Utolsó Napjaim Match Point

this is
cspv home
régi link, már nem működik

page number: 07 00873
film info
PREVIOUS articleNEXT article
2006-05-12

Match Point

Match Point 2005.

A durva csavar
Woody Allen annyira felpörgött az utóbbi években, hogy szinte még be sem fejezi az egyik filmjét, máris mindig a küszöbön áll egy újabb "név nélküli W.A - projekt". Ennek a filmözönnek a 2005-ös darabja a Match Point, ami érdekesen kezdődik, de aztán a dolgok rossz irányt vesznek, és az író-rendező a végén bevet egy olyan durva történeti csavart, amitől újra kell értelmeznünk az egész addigiakat.
Valami, egyre kevésbé megmagyarázható okokból szeretjük Woody Allent. Természetesen elsősorban mint rendezőt, de ebbe beletartozik az élénk személyisége is, a különleges világlátása, a totál fiatalos munkabírása és lelkesedése, és az igazán eredeti filmstílusa is. Pár évenként megörvendeztet minket egy-egy jó filmmel (Süti, Nem Süti 2000-ben, Hollywood Ending 2002-ben), hogy aztán szinte suttyomban elkészítsen 2-3 felejthető alkotást. A 2003-as és 2004-es évek nem sikerültek jól, a Csak Az a Szex és a Melinda, Melinda fárasztott le minket, anélkül, hogy értettük volna, mi hívta elő ezeket a történeteket, és miről szólnak egyáltalán.



Most a Match Point úgy indult, hogy jó sokáig meg voltunk róla győződve, ebből egy jófajta szerelmi film bontakozik ki, egy klasszikus "szegény tehetséges srác feltör a felső tízezerbe"- történettel kombinálva. Még azzal is meg tudtunk barátkozni, hogy Jonathan Rhys-Meyers játssza a főszerepet, aki remek volt a Csavard be, Mint Beckham-ben, de utána szörnyű volt a Nagy Sándorban. Itt most nagyon igyekezett, de így is akadtak teljesen elrontott gesztusai, vagy eltúlzott arcjátékai, vagyis összességében olyan jó-közepes volt a játéka.



Rhys-Meyers egy Chris nevű ír srácot játszik, aki régebben profi teniszező volt, de kikopott a legjobbak közül, és most teniszedzőként igyekszik fenntartani magát. Londonba költözik, kivesz egy kis lakást, és lassan kezdi kiépíteni az új életét. Az első tanítványa rögtön egy valódi angol úrigyerek, aki jó családból származik, gazdag, és közben még szimpatikus is. A Tommal való gyors barátsága hirtelen a londoni felső tízezer világába röpíti hősünket, aki többször tanújelét adja annak, mennyire tetszik neki ez a változás. Percek alatt beleszeret Tom húga, Chloe (Emily Mortimer), és ezzel akadálytalanul beindulhat a szegény ír srác befutása és meggazdagodása. Több regényben láthattuk már ilyen történetet, például Thomas Mann Egy Szélhámos Vallomásai is ezen a vonalon halad, tehát valóban klasszikus témának számít ez a fajta villám-boldogulás.

Bár a filmben szinte ez a motívum a leghangsúlyosabb, még sincs annyira kibontva, mint amennyire kellene, vagy amennyire lehetne. Megtudjuk, Chris nagyon szereti a komolyzenét, leginkább az operát, és ért is hozzá, mint ahogyan esténként Dosztojevszkijt olvas, akiről szintén van egy saját, jól kiépített véleménye. Művelt főhőssel van tehát dolgunk, kár, hogy ez a vonal is el fog sikkadni a film közepére.

Mert az összes addig felvetett történetszálat háttérbe fogja nyomni egy illegális szerelem története, ami abban az értelemben illegális, ahogyan a főhősünk boldogulását érinti. Chris beleszeret, vagy legalábbis szexuálisan erősen vonzódni kezd Tom menyasszonya, Nola iránt, akit Woody Allen új kedvence, Scarlett Johansson alakít. (Johansson lesz Allen kövekező filmjének, a Scoop-nak is a főszereplőnője, amiben szintén egy amerikai lányt játszik, aki szintén egy angol gazdag fiúba szeret bele). Szinte meg is lepődünk, hogy mennyire ismert történeti elemekkel dolgozik Woody Allen, aki többek közt arról is híres, hogy merész, senki más által nem elképzelhető fordulatokat, vagy történetszálakat képes beleszőni a filmjeibe (lsd. pl. az Agyament Harry-ben Robin Williams "out of focus"-élményét, vagy a Hollywood Ending-ben Woody Allen ideiglenes vakságát). Itt látszólag nem bonyolította a történetet, mintha biztosra utazott volna, már ami az érthetőséget illeti, vagyis hogy ne legyen olyan (főként európai) mozinéző, aki nem pontosan érti, amit lát.

Erről szó sincs, a történet ismert, és akadálytalanul halad előre, Chris a jómódú barátnője háta mögött kapcsolatot kezd Nola-val, aki a szeretője lesz, úgyhogy a filmben jó darabig csak az jelenti az izgalom forrását, hogy lebuknak-e az illegális szeretők, vagy sem. Ezen persze mérsékelten izgulunk, mert mi a legnagyobb, amit főhősünk (és így áttételesen mi, nézők is) veszíthetünk? Chris befutása, karrierje, meggazdagodása, és hasonlók. Érdekes, hogy a film nem igazán veti fel az érdekházasság vs. igazi szerelem ellentétét, mintha ez nem is lenne fontos, helyette azt látjuk, hogy az egyik oldal a totális anyagi, társadalmi, egzisztenciális, stb..sikert ígéri, míg a másik oldalon csupán egy érzéki száj, vad szeretkezések és nulla kilátások állnak, nem pedig egy ígéretes szerelem lehetősége.

Ehhez a fura középszerű megoldáshoz hozzájárul még az, hogy sem Scarlett Johansson, sem Rhys-Meyers nem játsszák túl jól a szerepüket. Mintha Woody Allen valóban nem instruálná eléggé a színészeit, vagy mintha furcsa hangulat lett volna a forgatáson, mert az az érzésünk, hogy a főszereplők vagy nem élik bele eléggé magukat a szerepükbe, vagy pedig éppen túljátsszák a dramatikus jeleneteket. (Scarlett Johansson egyik kiborulós jelenetén csaknem hátrahőkölünk, annyira mesterkélt, és sehova se vezető az ordibálása).



Woody Allen az elmúlt néhány évben kezdett Európára orientálódni, miután az Egyesült Államokban kevesen nézték meg a filmjeit, és azok általában mérsékelt sikert arattak, egyre inkább az európai (a "művészfilmes" történetekre és stílusra inkább fogékony) közönségben kezdett el gondlkodni, aminek természetes velejárója, hogy filmjeit egyre inkább Európában forgatja le. A Match Point az első, amit "teljes egészében Európában forgatott", pontosabban Angliában. Persze Woody Allen nem lenne az, aki, ha ezt a tényt nem regálná le úgy, hogy a filmje témájának nem kevesebbet, mint a brit felső tízezer világát teszi meg. (Amibe egyetlen amerikaiként Johansson csöppen bele, illetve főhősünk, az ír srác). A New York-iak (neurotikus) hétköznapjai helyett most az angol úriemberek kényelmes életmódja áll a filmje középpontjában, a művelt és jómódú angol körök, akik azon túl, hogy gazdagok, még művészet-pártolók is, ahogy ezt Chris is kihangsúlyozta a filmben.



Az némileg gond, hogy Woody Allen szinte egyik szálat sem domborította ki eléggé, mintha leegyszerűsítette volna a sztorit, valahol a forgatókönyv közepe táján, a sokat ígérő karriervonalból, amiért áldozatokra is képes a főhős, és a szenvedélyes szerelmi történetből valami egészen más sült ki, mint vártuk volna. Nyugodtan bejöhet a krimi-szál a képbe, csak, ha lehet, ne így, mert ez így tönkrevágta az egész addigiakat. (Ja, és még egy: ha már Allen meglépi ezt a durva csavart, legalább ne próbálja meg később megmagyarázni, intellektuálisan "kidumálni magát" ebből a húzásból).

Miközben író-rendezőnk tesz egy csúnya huszárvágást a történeten, és ezzel átírja az egész (elvileg szerelminek induló) filmet, közben az a ritka dolog esett meg, hogy a film behozta az árát, sőt, még nyereséges is lett, ami eléggé ritka Woody Allen házatáján.

A közönség tehát bírta a filmet, valószínűleg egy fokkal érthetőbbnek, az átlag néző ízléséhez közelibbnek érezték ezt az Allen-filmet, mint az eddigieket, ami végülis igaz, hiszen itt egy klasszikus történet megy át csúnya krimibe.

Ahogy halad előre a film, jó sokáig szinte semmi sem emlékeztet minket Woody Allen (néhány évvel ezelőtti) stílusára, csupán az, hogy filmzeneként egy rádióból szóló híres opera-részleteket használ. Egyébként ez is egy üres fogásnak tűnik, hiszen szinte bármelyik cselekményt fel tud dobni egy csodás Traviata-részlet, amit nem véletlenül alkalmaznak olyan előszeretettel pl. a Maffiózók c. sorozatban is.



Így, vagy úgy, Woody Allen a 2005-ös filmjével biztosra akart menni, nagyobb közönséget akart magának (amit egyébként az USA-ban harmadannyian láttak, mint Európában és másutt), és ezért nemhogy nem kockáztatott, de még a jól ismert stílusát is háttérbe szorította. Ezzel egy átlagos (melo)drámát hozott létre, egy olyan filmet, ami nemcsak, hogy nem lesz a kedvenc Allen-filmünk, de ami kizárja, hogy másodszor is képesek legyünk megnézni. Ez pedig azt jelenti, hogy nem jó film.
-jaredo-
2006-05-12
cspv.hu
oldal: 2 3 4 5 6 7