cspv logo
cspv szám: 87 / 06 címlap
keresés
Mission Impossible 3 A Da Vinci Kód Az Eladólány X-Men 3. Utolsó Napjaim Match Point

this is
cspv home
régi link, már nem működik

page number: 04 00875
film info
PREVIOUS articleNEXT article
2006-05-19

Az Eladólány

Shopgirl 2005.

A gyöngyszem
A metszően önironikus humoráról híres Steve Martin négy nagyszabású tettet is végrehajtott ezzel a filmmel kapcsolatban, melyek mindegyike miatt abszolút szerencsésnek érezhetjük magunkat. Egyrészt írt egy igazán kitűnő novellát, majd abból megírta a forgatókönyvet, producerként részt vett a film gyártásában, és szerepelt is benne - mint a regénybeli önmaga.
Az idősebb férfi és a fiatal lány szerelmét az Elveszett Jelentés meglehetősen profin dolgozta fel, így okkal várhattuk, hogy ebből a filmből is "valami hasonló" fog kijönni. Az igazat megvallva azonban az isteni Elveszett Jelentés, ha úgy vesszük, valójában sokkal többet árt ennek a filmnek, mint használ, sőt, éppenséggel elképzelhetőnek tartjuk, hogy az Eladólány pont eme előd miatt nem jelent meg nálunk moziban, csak DVD-n. A helyzet az, hogy az Elveszett Jelentés csak látszólag szól ugyanarról, mint a Shopgirl, és ha van valami, amit miatt a két film egyáltalán összehasonlítható, az "csupán" annyi, hogy egyformán magas színvonalat képviselnek (nagyon jó film mindkettő).

Az Eladólány egy roppant izgalmas felépítésű történet, illetve film. Egy kifejezetten többrétegű szerkezet, pont olyan, mint Steve Martin humora. Kezdetben egy lélegzetelállítóan átgondolt és gyönyörűen fényképezett film vendégszeretetét élvezhetjük. Ha valakinek a jegypénztárnál azt találják mondani, hogy még csak két perce megy a film, felejtse el, mert már az első 50 másodperc is egy briliáns módon megkomponált vizuális folyam. A 20-as éveiket taposó fiatal lányok világának két különböző verzióját pásztázzuk végig. Az első a rúzsok, szempillaspirálok áruházi osztálya, melyek felett makró üzemmódban suhanó kamera végül tükrökben elmosódottan tükröződő csaj-tumultuson állapodik meg - mindenki magát nézi, mindenki szépítkezik, mindenki a férfiaknak-tetszeni-akarás nagy versenyében vesz részt teljes nyüzsgés-erővel. Egy emelettel feljebb egy, a nem túl jó ízlésű középkorúakat megcélzó luxus-konfekció bolt (a Saks) található, amely hatalmas hodályként, a kihasználatlan légterével, és a mindenre rátelepedő színtelenségével tartja fogságban Mirabelle-t, a mi főszereplőnőnket (Claire Danes), aki ebben a boltban eladólány.

Mirabelle naphosszat ott árválkodik a pultnál, ahol mellette két műkéz mered az ég, illetve a plafon felé, látszólag könyökig érő, 20-as éveket idéző kesztyűket reklámozva, valójában azonban segítséget kérve, mint a mentőöv után ácsingózó fuldoklók kezei. Itt, ennél a pultnál jön el hozzá a herceg, fehér lovon, az 50-es, és meglehetősen gazdag Steve Martin, aki randira hívja őt.

Bocs, de álljunk meg egy másodpercre, miféle történet akar ez lenni? Miféle fiatal lány az, aki egy ilyen lélekölő butikban feláldozza, és háttérbe szorítja a fiatalságát, hogy azok, akik nála sokkal idősebbek, és sokkal gazdagabbak, kényelmesen beszerezhessék azokat a holmikat, amikben hitük szerint jól fognak mutatni? Miféle fiatal lány az, aki nem egyetemre jár, vagy nem valami élettel teli helyen dolgozik - mint az egy szinttel alatta (kozmetika osztály) dolgozó bombázó Bridgette Wilson?

Mielőtt azzal gyanúsítanánk Steve Martin-t, hogy egy olyan történetet hozott össze, amely érzéketlen a női lélek, a lányok lelke iránt, és csak azért épített fel egy ilyen elszigetelt életet a főszereplő lánynak, hogy az 50-es férfi könnyebben megkaphassa - gyorsan meg kell jegyeznünk, hogy a látszat csal. Persze ez a csalás, amit a látszat, illetve Steve Martin művel, nyilván nem a véletlen műve, de erről majd később - a film réteges, emeletes szerkezete kapcsán. A látszat tehát csal. Látjuk, hogy a dúsgazdag Steve Martin könnyedén összejön a gyönyörű fiatal lánnyal, aki saját maga azzal magyarázza, miért dolgozik ott, ahol (a Saks-nál), hogy Vermont-ból származik, ami az igazán Steve Martin-os humorok egyik bemelegítő példánya. A továbbra is istenien fényképezett film olyan "képekkel", olyan ezer szót is magába sűrítő - néma, pár másodperces jelenetekkel meséli el a szerelmüket, mint amilyen az, hogy a lány ott fekszik az ágyon, mint a világ legtisztább, legszebb és legérintetlenebb női teste, Steve Martin pedig csak nézi. Ami a fényképezést illeti, nem csupán a szép képeket díjazzuk, mert az csak a cinematográfia (filmes fényképezés) első emelete, sőt, földszintje. Ami a film fényképezésében igazán jó, az az, hogy egy történetet mesél el, az, hogy vizuális struktúrává alakítja a történetet. A Shopgirl fényképezése a gyönyörű képek földszintjén felül éppen a történet iránti vizuális érzékenységével hívja fel magára a figyelmet. De visszatérve a történethez, amíg látszólag tényleg az történik, amit kisagyunkban előzetesen elképzeltünk, hogy tudniillik egy ötvenes fickó jól összejön a bombázó Claire Danes-szel, addig ennél jóval többről van szó. Amit kezdetben látunk, az csak a látszat - a történet földszintje, és semmi akadálya sincs, hogy feljebb emelkedjünk.

Steve Martin humora olyan, hogy elsőre észrevétlen, mintha nem is humor akarna lenni - aztán eltelik pici idő, némi spét, és elkezd leesni - és attól, hogy elsőre nem volt nyilvánvaló, csak még jobban fog tetszeni, csak még mélyebb lesz a hatása. Pontosan így van ezzel a történettel is. Kezdetben (a földszinten) egy meglehetősen elszigetelt lányt látunk, akivel az ötvenes férfi egy meglehetősen hétköznapi viszonyt folytat, és azt gondoljuk, Steve Martin egy közepesen érzékeny filmet hozott össze. Aztán elkezd leesni, hogy a Vermont-i lány elszigeteltsége pont nem az ürességből, egyfajta fantáziátlanságból, hanem a különlegesen érzékeny voltából fakad. Az is, hogy a lány kedélyjavító anti-depresszáns tablettákat szed, egy olyan motívum, amiről kezdetben úgy véljük, puszta kellék, később viszont Boris Vian Tajtékos Napokjában a Chloé tüdejét ellepő lótusszal, vagy Thomas Mann Dr. Faustusában egy gyönyörű lány homlokán átlátszó kék erecskével emlegetjük egy lapon, annyira költői. Lassan leesik nekünk a tantusz, hogy Claire Danes karaktere nem üres, nem unalmas, hanem mélységesen érzékeny, művészi, és mint ilyen, abszolút "más", és abszolút későn érő. Innentől kezdve persze Steve Martin a női lélek irányában tanúsított affinitását is gyorsan átértékeljük a forgatókönyvírás terén. Elérkeztünk az első emeletre.

Ekkorra már kiderül az is, hogy Steve Martin magának nem feltétlenül a legszimpatikusabb férfi-szerepet tartogatta (amin kicsit meglepődünk :)), és kezd az is feltűnni, hogy a Claire Danes film eleji hiper-lúzer fiúbarátja sorsának további alakulását is folyamatosan figyelemmel kísérjük, amit az adott pillanatban nem tartunk indokoltnak.

Claire Danes és Steve Martin szerelme, illetve viszonya mindeközben leginkább egy Dido számra kezd emlékeztetni - a Hunter címűre. A Hunter című szám arról szól, hogy a lány későn megy haza, látja, hogy egy lámpát még égve hagyott a férfi, akivel együtt él, és aki nyilvánvalóan idősebb nála. A férfi aztán kérdőre vonja a lányt, hogy hol volt, a lány pedig, mint akinek a cica elvitte a nyelvét, nem tud mit mondani. De aztán mégis, és ez a refrén, hogy szeretne ismét "hunter" lenni, egy vadász, szeretne ismét egyedül lenni, és szerencsét próbálni - egyedül, szóval hadd menjen. Amit a filmben látunk, az ennek pont az ellenkezője, legalábbis nem ugyanaz, mint a számban, csak maga a viszony ugyanaz - az idősebb férfi és a fiatal lány között. A lány a filmben nem szeretne lekopni, sőt. Steve Martin pedig nem szeretne uralkodni a lányon - sőt. Ennek ellenére a viszony ugyanaz, mint Dido számában - de ez leginkább csak a következő, a harmadik szinten derül majd ki.

A film és a történet nagyszerűsége, hogy kezdetben úgy tekintünk a lányra, hogy Steve Martin karaktere az elképzelhető legjobb dolog, ami történhet vele az életben. A harmadik szinten aztán kiderül, hogy Steve Martin mégis cselezett, mégis egy többszörösen becsomagolt, lassan oldódó önironikus humort engedett meg magának a forgatókönyvben, és híven önmagához, mégiscsak magára írta az elképzelhető legjobb szerepet. Picivel korábban, a második szinten már azért is imádtuk, hogy Ben Stiller-hez hasonlóan (aki első és legjobb filmjében, a Nyakunkon Az Élet-ben magára osztotta a legbénább figura szerepét), a lehető legkevesebbet tett annak érdekében, hogy saját karakterét különösebben szimpatikus színben tüntesse fel. Most azonban, a film végénél (részleteket nem árulhatunk el), a harmadik szinten kiderül, hogy mégis a legszimpatikusabb szerepet adta magának, mi pedig még annál is jobban kedveljük, mint az előző szinten tettük. Itt végre kiderül, mennyire kedves és érzékeny fickó ez a Steve Martin (és vele együtt a karaktere), kiderül, mit miért tesz úgy, ahogyan teszi, és rádöbbenünk, hogy ez a kis novellája nemcsak azért kitűnő alkotás, mert remekül van megírva, és megfilmesítve, de azért is, mert legalább annyira lényegbevágó, mint a Tonio Kröger - a párkapcsolatok terén. Kiderül, hogy ez a film valahol (a negyedik szinten - amit már a moziból kilépve élünk meg) Steve Martin csajozási, szerelmi "szokásainak", működésének filozófiai hátterét adja.

A film és a történet szép, kerek és mély. Időnként talán túl romantikusnak tűnhet - de visszatekintve az egészen át fog sütni Steve Martin humora, az összetéveszthetetlenül önironikus ábrázolásmódja, és a lányok lelke iránti magas szintű fogékonysága. Utólag leesik majd, hogy a Saks-ban hajlongó japán vásárlók, akik nem tudják abbahagyni az arigato-zást, vagy a turnézó lúzer-srác, aki a zenekar jobb alvása érdekében kénytelen valami csöndesebb műfajt hallgatni, és így a női lélek mélységeit feltáró hipnotikus hang-leckéket hallgat - mind abszolút Vonnegut-i minőségű, és egyszersmind valódi Steve Martin-os motívumok. Végül az van, hogy, minél távolabb kerülünk a mozitól, annál közelebb kerülünk a filmhez- amely meghatározatlan időre garantáltan új kedvencünk lesz.
-jepe-
2006-05-19
cspv.hu
oldal: 2 3 4 5 6 7