X-Men: Az Ellenállás Vége
X-Men 3 2006.
Leépítések
Immár a 3-ik filmjét tapossa az X-Men széria, és amíg az előző két rész egyfajta fejlődés érzetét keltette az emberben, az új résszel kapcsolatban már könnyen az lehet az a néző benyomása, hogy az X-Men-ek túljutottak a csúcson, és hogy amit most látunk, azt már leginkább csak a pénz és a rutin mozgatja.
Egy-egy film leginkább azért tud jó lenni, mert nézőit az érzelmi azonosulás élményével ajándékozza meg. Az X-Men 2-n, 
bár látszólag ugyanaz volt, mint az első rész, ez az azonosulás-élmény dobott eléggé sokat. Amikor az ember tini, általában mutánsnak látja magát, mégpedig pozitív értelemben, és ez az a jelenség, ami miatt az X-Men sorozat abszolút működőképes. A 2-ik rész nagy dobása Kurt Wagner volt, az ördögszerű, fekete német, akinek a mozgása grafikailag eléggé izgalmasan volt megjelenítve. Kurt Wagner nemcsak a mozgása miatt jelentett pozitívumot, de amiatt is, hogy tanúi lehettünk, ahogyan beilleszkedik a mutánscsapatba. Körülbelül ennyi kell ahhoz, hogy a néző ne úgy távozzon a moziból, mintha csak a szemét vitte volna el rágógumiztatni egy körre - és ezt a 2-ik rész tudta.
A mostani, 3-ik rész tulajdonképpen izgalmasan kezdődik,
bár nem azért, mert Jean Grey (Famke Jenssen) visszakerül az élők sorába. Ez nem okoz meglepetést, ezt előre lehetett tudni. Az azonban annál izgalmasabb, ami a visszatérése után történik, hogy tudniillik kicsit fura lesz - majdnem, mint egy zombi. Ez tényleg jelent némi izgalmat - kezdetben. Később azonban (sajnos) rájövünk, hogy Jean Grey többé már nem a régi, és a film teljes ideje alatt csak árnyéka önmagának, tényleg, mint egy zombi, akiből kivonták a lényeget. Ez a zombi-jellegű lét ráadásul azzal a kellemetlen mellékkörülménnyel jár együtt, hogy a bőre is ronda lesz, amolyan rendes zombi-bőrfelszín, amit a film alkotói nyilván azért élveztek, mert így sok jelenetben elfelejthették a csodás színésznőt, és a digitális verzióját használhatták helyette. Jean Grey jelenléte tehát egy kirakati bábu szintére süllyedt, de ez csak egy az X-Men sorozat leépülésének tünetei közül.
Másik kedvencünk, a Vadócot alakító Anna Paquin is némiképp a leépítés áldozata lett. Őt a barátja egész egyszerűen lecserélte egy fiatalabb csajra, akivel ráadásul csókolózni is tudna, ha arra kerülne a sor. Szegény Vadóc X-éven keresztül hűséges volt ehhez a sráchoz, és a mutáns voltához is, hiszen nem bánta, hogy más, mint a többiek. Most azonban besokall, egyrészt mert dobják, másrészt meg mert nem tud csókolózni (minden érintkezésnél magába szívja partnerének az életerejét), és szeretné már elveszíteni mutáns mivoltát. Szomorú történet. Egy csalódott, elhagyott lány le akar mondani arról a tulajdonságától, amitől ő az, aki. Dráma. Ez azonban még mind semmi, de a srác új barátnője baromi fiatal (persze, sokan azt mondják, hogy nem is csalta meg Vadócot, de kérdem én, ha egy teljes epizódon keresztül mással mászkál, akkor mi a valós jogi helyzet?). Ez az új lány, Kitty (Ellen Page) kábé 14 évesnek néz ki. Ha valaki utánanéz, hamar megtudja, hogy Ellen Page valójában 19 éves, és a film forgatásakor is már 18 volt.
Érdemes azonban figyelembe venni két tényt is, amely a lány direkt fiatal és direkt szexi voltát támasztja alá. Ellen Page előző (tavalyi) filmjében, a Hard Candy-ben egy 14 éves lány alakít, aki egy szex-fotós modellje lesz, pedofil szexképekhez. Mindez csupán azt bizonyítja, hogy Vadócot nem csak úgy lecserélték teljes másfél órára, hanem ez szándékosan történt, ráadásul egy fiatalabb és szexibb lányra. Egy mutánsokról szóló film varázsa éppen az lehetne (mint a második részben), hogy mindenki boldog attól, hogy mutáns, boldog a szerelmével annak ellenére is, hogy csókolózni nem nagyon tudnak. Ehelyett most szegény Vadóc lapátra kerül, ráadásul egy kommersz kiscsaj lép a helyére. Mutáns szemmel nézve ez eléggé lehangoló.
A filmben egyébként eléggé sokan lapátra kerülnek, tulajdonképpen érdemesebb lenne azzal foglalkozni, hogy ki nem, de valójában nem ez a lényeg. Ennek a résznek nem a durva leépítések rontják el a hangulatát, az élvezhetőségét, hanem a nyers rutin. Amikor az előző részben
Kurt Wagner ide-oda röpködött a Fehér Házban, izgalmas volt. Láttunk valamit, ami roppantmód felkeltette a figyelmünket, beindította a fantáziánkat, és aztán rájöttünk, hogy mi az, amit látunk. Ez a helyes észlelési sorrend. Ebben a 3-ik részben most megtapasztalhatjuk, hogy mi van akkor, ha ez a sorrend megfordul. Képzeljük el, hogy a híres San Francisco-i Golden Gate hidat látjuk, amint Magneto kiszakítja tövestől, majd mint egy komótos darukezelő, szépen átviszi az Alcatraz szigethez.
Az embert nem a látvány nyűgözi le, mert könnyen felfogja az agyunk, hogy na, most ezt hidat jól ki fogják
szakítani a helyéről, utána pedig azt, hogy na, most ezt a hidat szépen átrakják valahova máshova. Nem a látvány köt le bennünket, mert az egész jelenetet már közben le tudjuk egyszerűsíteni egy mondatra, és akkor minek az egész? A filmben van egy olyan jelenet, amelyben az utcán parkoló autókat felemelik 1 méterre, majd később visszaejtik őket a földre, nos, az sokkal izgibb, mint ez a hidas dolog. Sőt, van egy olyan jelenet, amelyben néhány kavics, meg egy napszemüveg lebeg a levegőben - az még sokkal izgalmasabb, mert az valami újszerű látvány, és nem csupán egy buta mondat illusztrációja (hogy ti. "felemelik a hidat, és átrakják máshova").
Sajnos, hogy kicsit átvitt értelemben fejezzük ki magunkat, a film nem a napszemüveg-, illetve
kavics-lebegtetést helyezi előtérbe, hanem az ostoba híd-manővert. Nem a finom, átélhető, fantáziadús motívumokat, hanem a nagy és üres dolgokat lovagolják meg. Adva van pl. egy srác, akinek angyalszárnyai vannak, amiket valami miatt utál, és állandóan levágja, mint a haját. Ezzel a problémával eleve nem nagyon tudunk azonosulni, hiszen az ember legősibb álma, hogy repülhessen, ráadásul később a srác (a szárnyai segítségével) megmenti az apját, akit a gonosz mutánsok kidobnak az ablakon. Ez a megmentés viszont már direkt fárasztó. Ha valaki utálja a nyálas, giccses Hollywood-i filmeket, akkor ettől a jelenettől könnyedén felfordulhat a gyomra, miközben ott volt a lehetőség, hogy egy szárnyakon röpködő srác világába élje bele magát a néző - amiről gyakorlatilag lemondtak a film alkotói.
Porból vétetett, és porrá lett, képregényből lett mozgó és beszélő film, és most, a 3-ik rész immár olyan, hogy akár egy 5-6 oldalas képregény formájában is megnézhettük volna, és akkor is ugyanezt az élményt kapjuk. Sőt.
-jepe-
2006-05-25
