információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Annak idején az egész világot meghatotta az az esemény, amelynek alapján a Mindenki szereti a bálnákat című film készült. Drew Barrymore lelkes állatvédőt alakít, aki egy kisvárosi tévériporterrel (John Krasinski) összefogva, egy alaszkai őslakos fiú (Ahmaogak Sweeney) segítségével még az egymással szembenálló szuperhatalmakat is rábírja, hogy mentsenek meg egy szürkebálna-családot, amely a gyorsan vastagodó északi-sarki jég fogságába esett.
Adam Karlson (Krasinki) az alaszkai Barrow tévériportere alig várja, hogy az Egyesült Államok legészakibb kisvárosából lakottabb tájakra vergődjön, ahol nagyobb a nézettség. Ám alighogy elkezd kibontakozni pályafutásának legvadabb sztorija, az egész világ odacsődül. Ott tipródik egy olajmágnás, az állam vezetői, nem beszélve a szenzációéhes újságírókról - Adamot azonban csak Rachel Kramer (Barrymore) személye érdekli. Nem elég, hogy ez a mindenre elszánt teremtés lelkes környezetvédő, ráadásul Adam volt barátnője.
Az idő egyre fogy, ezért Rachel, Adam és Nathan (Sweeney), egy 11 éves őslakos kisfiú különös szövetséget kovácsol a helybéliekből, az olajcégek embereiből, valamint az amerikai és szovjet hadseregek katonáiból, hogy ellentéteiket félretéve minél hamarabb kiszabadítsák a bálnákat a jég fogságából. Az alaszkaiak őrült tempóban mérföld hosszan lékeket vágnak a jégmező egyik felén, s ugyanezen dolgozik egy szovjet jégtörő a másik oldalról, ám így is szinte lehetetlennek tűnik, hogy négy mérföld hosszú rést tudnak vágni. Ha csodával határos módon mégis sikert aratnak, a bálnák számára feltárul az út a nyílt tenger felé, ahol megkezdhetik 5000 mérföldes évi vándorlásukat.
A világ figyelme két hétig Alaszkára irányul, és a bálnák megmentésének közös ügye kis időre enyhülést hoz a hidegháború zord légkörében.
Fred, Vilma és Bamm-Bamm:
a bálnák útja a mozivászonig
1988-ban még nem volt okostelefon, közösségi hálózat és mobilnet, ezért a hírek nem száguldottak olyan gyorsan, mint manapság. De a kábeltévé és a műholdas műsorszórás már igencsak terjedőben volt, ezért a nézők kezdtek rájönni, hogy információ már nem csupán a reggeli lapokból vagy a nagy tévétársaságok esti híradóiból nyerhető. Ebben az új korszakban már éjjel-nappal figyelemmel kísérhettük a nagy sztorik alakulását. Ez nagyon jó hír volt azon három kaliforniai bálna számára, amelyek 1988 októberében szokásos évi vonulásuk közben a jég fogságába estek az alaszkai Barrow közelében.
Thomas Rose újságíró mindvégig követte a mentőakció alakulását, erről írt Freeing the Whales (A bálnák megmentése) című könyve 1989-ben jelent meg. Rose eredetileg cikket írt az esetről az azóta megszűnt Spy magazinba, ezt bővítette aztán könyvvé. Az egész úgy kezdődött, hogy egy helyi fotóriporter videót készített arról, miként törnek maguknak egy kis léket a jég alól a bálnák ahhoz, hogy levegőhöz juthassanak. A felvétel az anchorage-i tévéstúdióból eljutott egészen az NBC csatorna sztár-műsorvezetője, Tom Brokaw országos esti híradójáig.
A bálnák esete hirtelen a nemzetközi érdeklődés középpontjába került, és a médiahisztéria teljesen maga alá gyűrte az alaszkai kisvárost. Amerika legészakibb - és valószínűleg leghidegebb - települését ellepték a sajtómunkások. Azóta is kérdés, jól járt-e azzal ez az álmos bálnavadász-városka, hogy hirtelen becsatlakozott a huszadik századba.
De nem csak a média kapta föl a fejét az eset hallatán. A Fehér Házban Ronald Reagan is felfigyelt rá, aki akkor éppen alelnöke, George H.W. Bush novemberi választási kampányára koncentrált. Busht környezetbarát jelöltként akarták beállítani, ezért delegálták Bonnie Mersingert, a kabinet főosztályvezetőjét, hogy a szövetségi kormány megbízottjaként támogassa a mentőakciót. "Ronald Reagan beugrott a Fehér Ház-beli irodámba aznap este - emlékszik vissza Bonnie Mersinger Carroll, aki tanácsadóként vett részt a Mindenki szereti a bálnákat elkészítésében. - Látta a tévében, hogy a Nemzeti Gárda már ott van segíteni, és kíváncsi volt, a Fehér Ház hogyan tudna szintén beszállni. Mivel én is a Gárda tagja voltam, kérte, közvetítsem üzenetét az alaszkai csapatoknak, hogy a kormány is segíteni akar. Hát így találkoztam Tom Carrollal."
Tom Carroll ezredes az Alaszkai Nemzeti Gárda egyik ezredének parancsnoka volt abban az időben. Azon a bizonyos estén Mersinger elkezdte telefonhívásokkal bombázni. Carrollnak kezdetben az volt a dolga, hogy útnak indítson egy óriás légpárnás járművet a bálnák megmentésére, ám rájött, ennek semmi értelme, ezért azt javasolta, kérjenek segítséget a közelben tartózkodó szovjet jégtörőtől. "Ez még a Berlini Fal leomlása előtt volt - folytatja Mersinger Carroll -, szóval rendkívüli esetnek számított, hogy Amerika és a Szovjetunió felveszi a kapcsolatot egymással. Voltaképpen nem volt ez más, mint kis lépés a világbéke felé."
Mersinger és Carroll nem is sejtették, hogy a rengeteg telefonálás közben románc szövődik közöttük, aminek házasság lesz a következménye. "Tom nagy lehetőséget látott abban, hogy összehozza a hadsereget, az alaszkaiakat, az olajcégeket, de még a szovjeteket is - mondja Mersinger Carroll. - Sokat tett azért, hogy ez a csodálatos összefogás létrejöjjön."
Évekkel később az akkor már vezérezredessé előléptetett Carroll sajnos több katonával együtt meghalt, amikor a Nemzeti Gárda gépe lezuhant az alaszkai vadonban.
Mersinger Carroll férje emlékére létrehozta a Tragédia Segélyprogram Alapítványt (Tragedy Assistance Program for Survivors /TAPS/ - a betűszó jelentése egyébként: takarodó - a ford.), amely a védelmi minisztériummal szorosan együttműködve Amerika elesett háborús hősei családjainak nyújt segítséget.
Rose sztorija 1992-ben ragadta meg két ambiciózus tévés forgatókönyvíró, Jack Amiel és Michael Begler figyelmét, ám akkor éppen másra koncentráltak. "Nővérem, Andrea Dan Rather munkatársa volt a CBS Newsnál - mondja Amiel. - Úgy gondolta, a történet nagyon jó kiindulópont egy film számára, de mi Michaellel még tévés forgatókönyveket gyártottunk."
A forgatókönyvírók 2001-ben vették elő újra Rose történetét, és vázlatokat kezdtek el készíteni, mert akkor már a film érdekelte őket. "Új karaktereket kellett kitalálnunk, hogy színesebb legyen a történet, de alapjában véve megmaradtunk a valóság talaján - veszi át a szót Begler. - Önmagában az a tény szenzációs, hogy végül két bálnának sikerült kiszabadulnia, és az már csak hab a tortán, hogy a két szembenálló szuperhatalom képes volt az együttműködésre. Az amerikai jégtörők ugyanis vagy túl messze jártak, vagy szárazdokkban pihentek már októberben, ezért csak s szovjet hajó jöhetett számításba. A szovjet jégtörő bevetésének engedélyezése óriási gesztus volt Reagan és Gorbacsov részéről. Persze ez nekik is jót tett, fényezhették magukat a világ közvéleménye előtt."
Ken Kwapis rendező csatlakozásával áthelyeződtek bizonyos hangsúlyok a történetben. "A forgatókönyv első változataiban szatirikusan ábrázoltuk a média viselkedését, ahogyan az eredeti riportkönyvben is volt - magyarázza Amiel. - Ken viszont gyengédséget és emberséget hozott a történetbe. Emiatt új karaktereket és nézőpontokat építettünk be a történetbe." Mindez nem azt jelenti, hogy az 1988-as események megszépültek volna Kwapis emlékezetében, hanem inkább igyekezett minél több szempontból bemutatni a mentés történetét. "Nagyon meglepődtem, amikor közelebbről is megismerkedtem azzal, mekkora felhajtás kerekedett a három bálna miatt - mondja a rendező. - Filmünk természetesen ezzel is foglalkozik, de a cselekmény középpontjában az áll, hogy a különféle mentőcsapatok miképpen voltak képesek félretenni előítéleteiket, és egyesíteni erőiket a lehetetlennek látszó cél elérése érdekében."
Bár Rose könyve a nyolcvanas évek végére repít vissza bennünket, kétség nem fér hozzá, hogy Amiel és Begler forgatókönyve mai címlap sztoriként is megállná helyét a vezető híradások között. "Bár ezek az események több mint két évtizede játszódtak, az emberségről és a változások szeléről szólnak, tehát ma is aktuálisak -magyarázza Michael Sugar, a filmet gyártó egyik cég, az Anonymous Content egyik producere. - 1988-ban az információ még nem száguldott olyan villámgyorsan, mint ma, a CNN-en kívül nem volt olyan tévécsatorna, amely a nap 24 órájában élő adást sugárzott volna. Ez a sztori viszont szélviharként söpört végig a világon a műholdas sugárzásnak köszönhetően."
Új és ismert arcok:
összeáll a mentőcsapat
Bonnie Mersingerhez és Tom Carrollhoz hasonlóan a korabeli események sok szereplője megjelenik a forgatókönyvben, esetenként némileg átalakítva. A Greenpeace anchorage-i igazgatójáról, Cindy Lowryról mintázták például a főszereplő, Rachel Kramer alakját. Drew Barrymore az elsők között volt, aki megkapta Kwapistól a forgatókönyvet. Korábban a Nem kellesz eléggé (He’s Just Not That Into You) című romantikus vígjátékban dolgoztak együtt. A színésznő azonnal igent mondott a felkérésre.
Barrymore figyelmét az ragadta meg, hogy oly sokféle ember képes összefogni a közös cél érdekében, az igen barátságtalan természeti környezet dacára.
Lowry a 88-as bálnamentés után szinte azonnal az Exxon Valdez tankhajó katasztrófája utáni kármentesítést irányította. A színésznő személyében ugyanolyan agilis alteregóra akadt, mint ő maga. Barrymore ugyanis, alighogy leszerződött a szerepre, kutatásba fogott. Ragaszkodott ahhoz, hogy hozzák össze Lowryval, aki ezúttal éppen a Maine állam partjainál létesítendő szélerőmű érdekében kampányolt. A két nő gyorsan összebarátkozott, a forgatás előtti nyáron sok időt töltöttek együtt, és megbeszélték, milyen tapasztalatokat szerzett Lowry a bálnamentés során, illetve miképpen kötelezte el magát a környezetvédelem iránt sok-sok évvel ezelőtt.
Ezután John Krasinski csatlakozott a stábhoz, akit a nagyközönség leginkább A hivatal - The Office című sorozatból ismer. Kwapis vele is dolgozott már, a Nászfrász (License to Wed) című vígjátékban, illetve A hivatal néhány epizódjában rendezte őt.
Amiel és Begler nem valamelyik valódi barrow-i riporterről mintázták a Krasinki által játszott Adam Carlson figuráját, hanem a tipikus kisvárosi híradóst alkották meg, akinek az a dolga, hogy rámutasson a sztorik emberi tényezőire.
Jill Gerard Los Angeles-i tévériporter szintén kitalált személy, azon tipikus nagyvárosi médiamunkások egyike, akik 1988-ban lerohanták Barrow-t, és gyorsan rájöttek, hogy nincs elég meleg ruhájuk, nincs mit enni, és szállás meg iroda sincs, ahol lakhatnának meg dolgozhatnának. Rövid keresés után Kristen Bellre esett az alkotók választása, ő játssza a megállíthatatlan fiatal újságírót, aki még a falon is átmenne azért, hogy megcsinálhassa élete nagy sztoriját.
"Kristen zöldfülű Los Angeles-i riportert játszik, akinek fogalma sincs, mi vár rá a sarkkörön - mondja Kwapis. - De ezzel nincs egyedül. A bálnamentéshez küldött tudósítók nem is sejtették, hogy azon a szélességi fokon akár mínusz 50 fok is lehet a hőmérséklet. Ehhez még hozzá kell venni, hogy a kisvárosban egyetlen apró hotel volt, és mindjárt el tudjuk képzelni, milyen vidám társaságot alkottak ezek a riporterek."
Bell tudta, az általa játszott Jill már csak azért is a bálnák után veti magát, mert a profi riporterek túl lusták az ilyen feladatokhoz, vagy cikinek találják, hogy állatokról tudósítsanak. "Jill mindig is riporter akart lenni, és ég a vágytól, hogy bizonyítson ebben a férfiak által dominált világban - magyarázza a színésznő. - Nagy lehetőséget lát a bálnás sztoriban, ráadásul a szerkesztőségben ő az egyetlen, akit érdekel a téma. De ahogy megérkezik Barrow-ba, kiderül, hogy alul van öltözve a sarki viszonyokhoz képest. Ugyanolyan ambiciózus, mint Adam, és már csak emiatt is kezd alakulni valami közöttük."
Krasinski és Bell régi jó barátok, és ez megkönnyítette a közös munkát a kamerák előtt. Létrejött tehát a film romantikus háromszöge, most már a többi fontos szereplő megkeresésén volt a sor. Vinessa Shaw játssza a Fehér Ház-beli főosztályvezetőt, Kelly Meyerst, aki majd Boyer felesége lesz. Dermot Mulroney alakítja az Alaszkai Nemzeti Gárda ezredesét, Scott Boyer-t, míg Tim Blake Nelson az állatvédelmi felügyelő, Pet Lafayette. Ted Danson, a jól ismert tévés és filmsztár formálja meg J.W. McGraw olajmágnást.
Bálnák Új-Zélandról
A film talán legnehezebb feladatát még az előmunkálatok során, Új-Zélandon oldották meg. A Glasshammer Visual Effects aucklandi stúdiójában tervezték és építették meg a produkció három fontos szereplőjét: a kaliforniai bálnákat, amelyeket a forgatókönyvírók Frednek, Vilmának és Bamm-Bamm-nak kereszteltek el.
Justin Buckingham és Mike Latham trükkmesterek feladata volt olyan bálnák létrehozása, melyek teljesen igazinak hatnak a mozivásznon. Buckingham cége, a Glasshammer alkotta meg a 2002-es A bálnalovas (Whale Rider) című családi mozi élethű tengeri emlőseit, s ez a teljesítmény ragadta meg a filmesek figyelmét.
"Életszerű bálnákat akartunk, hogy a színészek kézzelfogható partnereket kapjanak - magyarázza Kwapis. - Megnéztünk egy csomó felvételt fogságba esett bálnákról, hogy megértsük, hogyan mozognak. Nem akartuk antropomorfizálni a mi cetjeinket, de olyan jegyekkel azért szerettük volna felruházni őket, amelyek alapján a nézők önálló karakterként tekinthetnek rájuk. A szürke bálna bőrének durva a textúrája, ami egyfajta taszító szépséget kölcsönöz neki; ettől csak még szimpatikusabbá válik."
A távirányított robotbálnák mellett egy medencét is kellett építeni, amelyben a mechanikus szerkezetek szabadon és meggyőzően tudnak mozogni. "Építettünk egy jégmezőt egy víz alatti tartállyal, ez lett a robotbálnák természetes élőhelye - folytatja Kwapis. - A bálnáink bárhol felszínre tudtak emelkedni, bármilyen sorrendben. Igen precíz mérnöki munkára volt szükség, és a végén minden kitűnően működött."
A bálnáknak ugyanúgy kellett kinézniük, mint az 1988-as példányoknak, a rájuk tapadt kagylókkal, sebekkel borítva. Két bálna számára cserélhető fejeket készítettek, amelyeket a víz alatt bármikor levehettek, illetve visszailleszthettek. A fejeket mozgató hidraulikát egy kontrollpanelről irányították, amely kívül esett a kamerák látószögén. Buckingham alkotta meg a teljesen valódinak ható bálnafejeket, Latham pedig a belső elektronikán dolgozott.
"A legnagyobb probléma az volt, hogy olyan precíziós eszközöket kellett készítenünk, amelyek nem fagynak meg, és kibírják, hogy egész nap vízben áznak - magyarázza Buckingham. - A fejeket is olyan anyagból kellett gyártanunk, amelyek kitartanak a forgatás végéig."
A szerelési munkálatok négy hónapon át tartottak, aztán összecsomagolták a bálnákat, és áthajóztak Új-Zélandból Alaszkába. "Reméltük, hogy kibírják egy darabban az utat, és így is lett - mondja Latham. - Amint megérkeztünk, felépítettük a vízi díszletünket az alaszkai part menti vizekben, beleraktuk a bálnáinkat, és láttuk, hogy tökéletesen mutatnak."
John Pingayak alaszkai bálnavadász azonnal megbarátkozott a robotcetekkel, amelyekkel együtt kellett játszania. "Amikor megláttam őket, először éreztem otthon magam a kamerák előtt, annyira valóságosnak tűntek."
"Utoljára az E.T. forgatásán fogott el ez a hangulat - mondja Drew Barrymore. - Olyan szereplőkkel volt dolgom, akik szinte éltek, igazi interakció jöhetett létre közöttünk, mintha csak valódi színészek lettek volna. Teljesen meg is hatódtam, olyan szépek voltak."
"time is not money"
