keresés:

hossza: 60 perc
nemzetiség:  magyar
műfaj:  dokumentumfilm, folytatás
eredeti nyelv: magyar
korhatár 12+

információ:

vissza a rövid leíráshoz

"A Videoton-sztorit (Videoton I-II-III.) 1991-1992-ben forgattuk, majd folytattuk az anyaggyűjtést. A hét éves munka negyedik darabja az Elektra, mely a ’96-os szemlén szerepelt. Végül a sorozat, illetve az egész székesfehérvári filmezés lezárásaként készítettük el a Törésvonalak című háromrészes darabot. Ennek első és második része nyerte el tavaly a fődíjat. Idén a harmadik részt azért neveztem be, hogy lássák a külföldiek is, illetve azok, akik nem látták két hónappal korábban a televízióban. A sorozat fogadtatása jó volt, és annak ellenére, hogy már lefutott, a filmszemlén is sokan megnézték. Nagyon jól esett annak a szlovák filmrendező, producer barátomnak a megjegyzése, aki azt mondta: "Pál, én többet tanultam, tudtam meg ebből az alkotásból Magyarországról, mint az eddig látott összes játékfilmből."

Hogy talált rá Székesfehérvárra, a Videotonra?

Volt egy korábban elfogadott keretterv, hogy öt vagy hat éven keresztül magyar munkásokról csináljak filmet. Arról, hogyan élnek. Közvetlenül a rendszerváltás előtt (1988-ban) kezdtünk Salgótarjánban forgatni. 1990-ben Köllő János közgazdász barátom fölhívta a figyelmemet arra, hogy Székesfehérvárott a Videotonban valami nagyon érdekes készülődik. Akkor már a rendszerváltás kellős közepébe jutottunk. Várható volt a szovjet és kelet-európai piacok összeomlása, a tömeges munkanélküliség. Engem kevésbé érdekelt, hogy mi történik Salgótarjánban, ahol már régen elavult ipari üzemek működtek, sokkal inkább az, hogy jelenik meg ez a válság, a piacvesztés, miként zajlik le a privatizáció, és mi történik a munkásokkal egy korszerű, modern üzemben – amit a szocialista ipar fellegvárának neveztek.
Azt gondoltam, és így gondolom ma is, a rendszerváltás egyik leglényegesebb eleme az volt, hogy a szocialista nagyvállalatok összeomlottak, elvesztették piacukat, privatizálták őket, és egykori dolgozóik ezrével, tízezrével, százezrével utcára kerültek.
A magyar munkás hozzászokott egy bizonyos létbiztonsághoz, ahhoz, hogy ha betartja a játékszabályokat, akkor kiszámítható, nyugodt életet élhet, nem túl magas szinten, de a Trabant, a hétvégi vityilló vagy kertecske, a panellakás szintjén a gyermekeit legalább középiskolába el tudja juttatni. Érdekelt, hogy miként éli meg a fordulatot, mit tapasztal abból, hogy biztosítottak az emberi jogok, a véleménynyilvánítás - végre kinyithatja a száját -, és korlátozás nélkül utazhat. Ugyanakkor izgatott az is, mit jelent számára, hogy elveszti létbiztonságát, a fix fizetését, munkatársait és azt a munkát, amihez ért vagy értett. Hogy élik ezt meg, ki esik térdre, és ki tud talpon maradni. Szerintem ez volt az egyik legfontosabb kérdés az elmúlt tíz évben, és az emberek olyan sebeket kaptak, amelyek nagyon nehezen gyógyulnak és a hegek a gyógyulás után is ott maradnak."

Részlet a Filmkultúrában megjelent Schiffer Pál-interjúból.