nem vagy belépve:
microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: kult -> művészet, pop, vizuális kultúra, kultúr-stratégia
    

2009-10-11

Amerigo Tot

szelektív emlékezés

A Ludwig Múzeum nem-hivatalos megfogalmazásban "a 30-as években emigrált magyarokra fókuszáló" sorozatában következő állomásként egy Amerigo Tot tárlatot kínál a művészet-kedvelőknek.



:::::: böngészd e cikket fejezetenként

::::: első blikkre

Amerigo Tot művészete mára feledésbe merült, ami nem mellékesen köszönhető annak a tények, hogy a Kádár-kormány annak idején szisztematikusan felkarolta, istenítette, mint külföldre szakadt világhírű magyar művészt. Van tehát okunk a felejtésre - de ez nem jelenti, hogy nincs okunk az emlékezésre ... !:)



Amerigo Tot napjainkban meglehetősen nehezen értelmezhető, értsd, ha egy 18-25 éves lány/srác Tot művészetével találkozik, egyszerűen esélye sincs, hogy megértse, miről van szó*. Bár általában mindenkinek és mindig azt tanácsoljuk, hogy bátran vesse bele magát bármely mű vagy kiállítás felfedezésébe, előzetes tanulmányokra semmi szükség (az később is ráér) - ezúttal, kivételesen azt ajánljuk, olvasd el a kiállítás ismertetőjét itt. A kiállítást Mélyi József kurátor és Nemes Péter Amerigo Tot-kutató úgy komponálták meg, hogy a látogató kvázi maga kutathasson a kiállított életművet böngészve, és maga alakíthassa ki a maga képét Tot-ról - tették mindezt úgy, hogy saját Tot-értelmezésüket maximálisan kidomborítva szőtték bele a kiállításba. Így a látogató konkrét eséllyel vághat neki egy különös művész felfedezésének ...



Amerigo Tot egy olyan kontextusban alkotott, amely ismerete nélkül mindaz, ami elébünk tárul, enyhén szólva nehezen átélhető, és még annál is nehezebben értelmezhető. Bár élete minden egyes részlete abszolút beleillik egy művész életrajzába, akinél véletlenül kinyílt egy polcról lezuhant lexikon, e részletek önmagukban beszédesnek nem igazán nevezhetők. A tárlat felfedezése során nem elegendő csupán előre haladni, egy vízszintes vonal mentén, ha már ott vagyunk, érdemes megpróbálkozni azzal, hogy egyúttal egyre mélyebbre és mélyebbre is sikerüljön leásnunk. Az értelmezésnek különböző szintjei lehetségesek, az első blikk felületességétől akár egészen odáig is, hogy sikerült megértenünk egyben - nem részleteiben, hanem egyben - ezt a tényleg különleges személyt .. Annyit mindenesetre előrebocsátunk, hogy a kiállítás úgy van felépítve, hogy nemcsak lehetővé teszi, de konkrétan segíti is, hogy egyre nagyobb komplexitású szinten értsük meg az Amerigo Tot-feladványt ...

Első szint:

Tóh Imre 1930-ban emigrált - Németországba, amikor felvételt nyert a Bauhaus-ra. Hitler hatalomra jutásakor művésztársaival együtt le is tartóztatták - de két társával megszökött, és Rómába menekült. Rómában szobrászatot tanult '36-ig, '37-ben pedig már meg is nyert egy pályázatot Szkander bég szobrának elkészítésére.

Körülbelül ennyit tud egy lexikon, ha azonban a kiállítást böngésszük, a gazdag kontextus és a nézőt vezető "hint"-ek (sugalmazás) révén a közhelyes kép részletei elkezdenek összeállni és megelevenedni.

::::: Második szint: Amerigo Tot a nagy volumenű kalandor-művész



Micsoda dolog például megnyerni egy albánok által kiírt nemzetközi pályázatot, nemzeti hősük, Szkander Bég szobrának elkészítésére? Micsoda dolog a Keresztapában bérgyilkost játszani (nem is akármilyen profin !!) 1974-ben, úgy hogy 1965-ben már hazatérését, "újra-honosítását" előkészítő interjút ad Kádár-rendszer állami tévéjének, mint egykori parasztgyerekből lett sokat dohányzó, szemüveges, a világ gondjaitól terhelt szobrászművész. Bocsánat: világhírű szobrászművész :) Kádárék, illetve Aczél (a rendszer művészetpártoló patrónusának öltöztetett pártvezére) nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy neve mellett mindig ott szerepeljen a "világhírű" jelző*.

(a rezsimnek fontos volt kifelé és befelé is, hogy megmutassák, nincs is semmi gond a Kádár-rendszerrel, lásd a világhírű, elismert külföldi magyarok is jól érzik itt magukat ... Mellesleg, még ma is ezt lehet róla olvasni: "... az egyik legtökéletesebb harmóniát teremtette meg az európai kultúra és a magyarországi hagyományok és kultúra között" - népszabadság, 2009 :)).






Tot 1937-ben tért haza először, de 1939-ben is hazalátogat, szoborpályázatot nyer, aztán vissza Olaszországba. A háború idején partizánként, olasz ellenállóként vállal szolgálatot, több bevetést is teljesít, és ezt konkrétan úgy kell tekinteni, hogy puskával, ejtőernyővel. A háború után kipróbálja az autóversenyzést, a mozifilm-szereplést, és szigonyvadászattal is foglalkozik. Ha egy valódi James Bondként tekintünk rá, nem lövünk messzire a céltól. Túl azon, hogy a náci fogságból kiszabadult, és hogy fegyverrel is harcolt, élesben, privát fotói közt még harcművészeti ábrákat is találni* , testalkata pedig enyhén szólva nem a csupáncsak kisportolt, hanem a különösen keményen izmos típus. Egy ilyen emberről viszonylag nehéz elképzelni, hogy különböző képzőművészeti pályázatokon indul és szerepel sikerrel - nem is akármekkora sikerrel. 1949-ben a római Termini pályaudvar frízeire kiírt pályázatot ő nyeri meg - ettől lesz világhírű.

Mais qui est vous Mr. Tot? Egyfajta kettős személyiségről van talán szó? Érzékeny művész és napbarnított kalandor? Minél tovább böngészünk, annál finomabban árnyalódik a kép. A Ludwig Múzeumban a kiállítás túl azon, hogy a felejtés/emlékezés tematikájával már egy remek gondolatot helyezett el helyi kultúránk kis szövetében, kifejezetten erre a minél mélyebbre hatoló böngészésre, erre a "ne ítélj túl korán, és ne ítélj túl egyszerűen" - aspektusra helyezi a hangsúlyt. Ez az aspektus egyébiránt pontosan az, amire a pártállami szocializmus erős utóízétől ma napig nyomott kultúránknak elemi szüksége van.

::::: harmadik szint: a tehetség és vitalitás

Amerigo Tot, ha adunk egy kis időt a szemlélődésnek, kiderül, hogy nem "kettős személyiség", hanem legesleginkább egy multitalentum. Tetejébe mindennek, a tárlatot böngészve hamar ráérzünk arra is, hogy művészete ugyanazt a stílust képviseli, mint kalandor élete: a Bauhaus-os konstruktivizmus lendülete, energiája, dinamizmusa, amely egy életre magával ragadta, ugyanaz a cselekvő, a gondolkodást anyagba leképező, anyagot megmozgató attitűd, mint ami azt a tetterős férfit jellemzi, aki 1930-ban Budapesten turulista tüntetőkre támad, és ezért gyűjtőfogházba kerül, vagy aki '32-ben a Bauhaus Dessau-i bezárása után tengerésznek áll - nem megy tovább a száműzött iskolával Berlinbe. Erőteljes, vitális, kezdeményező, nem kitérő, hanem bátor, direkt, konfrontatív, tetterős személyiség - aki képes váltani is, ha kell.



Bauhaus school, c. 1930, in Dessau, Ger., designed by Walter Gropius.

General Photographic Agency/Hulton Archive/Getty Images


Nincs itt semmiféle ellentmondás, kettősség, ha úgy tekintjük, hogy egy tehetséges fiatalember nagyfokú intenzitással keresi az útját, a boldogulást - nem feltétlenül mint művész, hanem általában, mint ember (semmilyen szakma, életút nincs kizárva).





Mielőtt elhagyja Budapestet, az "iparművészetit" (akkori nevén Mintarajziskola) kitűnő eredménnyel végzi el, de úgy, hogy tanárával és a tanára által képviselt kultúr-érával egyáltalán nem elégedett, konkrétan lekicsinylően beszélt a pénz-rajzoló művészetről*, utalva arra, hogy tanára tervezte az egyik akkori pénzt.

Csillaggal (*) azokat a gondolatokat jelöltük meg, amelyek konkrétan Mélyi József szájából hangzottak el, vagy/és a kiállítás tette őket elérhetővé. Ezt az egész bekezdést is csillaggal kell megjelölni, hiszen egy egész külön kiállítással felérő "hint"-ként szerepel egy 10-12 perces mély-interjú a Kádár rendszer mélyéről, amely a Magyar Televízió első próbaharapása volt Tot-tal kapcsolatban - kiküldtek hozzá Rómába egy alaposan felkészített stábot, és itt azt, hogy alaposan felkészített, nem lehet elegendően hangsúlyozni. Az interjú döbbenetes - és mellesleg különleges is, mert (amint erre Mélyi József felhívta a figyelmet) több olyan dolog hangzik el benne, ami később soha, és több olyan dolog, motívum lesz később az életében, melyekről itt még nem tett említést.



Amit aláhúznánk az az, hogy eminens volt az iparon, és hogy tehetséges volt, nem stréber, nem azonosult a rendszerbe illeszkedő tanáraival. Ebből a Kassák "workshop" és a Bauhaus-ba való jelentkezés már tiszta sor: nem tovább lépés, nem plusz egy lépés a megkezdett pályán, hanem egy ugrás, egy dobbantás egy poros levegőjű, nyomott kultúrából - egy tehetséges 21 éves srác részéről ez érthető is (egyébként dolgozott alkalmazott grafikai iparban, szóval látta, hogy hova kerülhet ki az iskola után).







Amikor felvételt nyer a Bauhaus-ba, gyalog vág neki az útnak, amikor pedig bezárják a Dessau-i iskolát, tengerésznek áll - nem megy tovább a száműzött iskolával Berlin külvárosába. Mindkettő bátor és vitális lépés - az új lehetőségek felé.

A tengerészkedés után aztán mégis visszatér a Bauhaus-hoz (kvázi Rimbaud oda-vissza:)), innentől viszont már együtt sodródik velük a perifériára (a drezdai képzőművészetire, ahol Otto Dix felvette őket), amíg végül a nácik be nem tiltják az egész iskolát, a tanítványokat pedig letartóztatják.

Ami a szökést illeti: szökés náci fogságból - ha valaki nagyon naiv, elhiheti, hogy egy csak ügyességet és gyors futást igényel, a kiállításon installált megdöbbentő 1965-ös MTV-interjúban elmondja: egy kihegyesített kanállal intézték el az őrt, hárman (ez az egyik infó, amit ekkor hallani tőle először és utoljára*).


Gyalog vágott neki a útnak Dessauba, és végül gyalog érkezik meg Rómába 1933-ban.





Rómában egy barát*, Luttor Ferenc révén ösztöndíjas lesz a Collegium Hungaricum-on, itt tanul szobrászatot '36-ig, 27 éves koráig. Mi pedig, a felejtés/emlékezés között hüvelykujjunkkal hezitáló utókor ismét ráharapunk egy életrajzi fordulatra, amely ismét a közhelyek felé sodor minket, ha nem figyelünk oda ... Ha nem figyelünk oda arra a tényre, hogy mielőtt Luttor segít neki, éjszakánként hajléktalan-szálláson alszik, nappal pedig abból él, amit tud, hasznosítja képző- és iparművészeti szaktudását: fest, mázol, cinkel (fiatal művészek ma is bármikor megteszik ezt, például kávéházakat dekorálnak). Érdemes lehet aláhúzni: keményen dolgozik, túlélő üzemmódban - ekkor jön a megváltó ösztöndíj ..

Élete új fejezete, a szobrászat-tanulás (bár a különbség árnyalatnyi) nem feltétlenül egy sikerélmény, hogy egy újabb akadály hárult el az útjából, hanem inkább egy új kihívás, egy új helyzet, egy új helyre került, ahol vagy megállja a helyét, vagy nem ...


Amerigo Tot, a tehetséges fiatalember megállta a helyét, és 1937-ben az albánok által kiírt nemzetközi pályázatot ő nyerte meg - 3 évnyi szobrász-tanulmány után ez nem pusztán egy óriási siker, hanem egy kifejezetten ígéretes siker (amely ígéretesség visszatekintve természetesen evidencia).

::::: negyedik szint: Amerigo Tot a pályázó-talentum

Mondjuk ki, Amerigo Tot-nak nagy tehetsége volt a szobor-pályázatok megnyerésében. Amíg más szobrászok első kiállításukkal törnek be, addig Amerigo Tot győztes pályázatai, sikeresen telesített megrendelései hamarabb töltik meg portfólióját, mint kiállításai. Sőt, életműve két szinte félre osztható, Nemes Péter két elkülöníthető részre osztja (Római "naturalista" és Római "absztrakt" periódus), melyek közül a második 1948-ban kezdődik. Új korszak, amely új stílust és egyben kiállításainak kezdetét is jelenti.





Talán nem túlzás talán azt mondani, hogy Tot nemcsak új ábrázolásmódot fedezett fel ekkor (1948), konstruktivista alapokon (amit nem kellett igaziból felfedeznie, hiszen ez a Bauhaus óta megvolt neki), de új lehetőségeket is, amelyek a művészi hírnév, elismerés, a kiállítások adalékával bővítették megbízásos, illetve sikeres pályázói munkásságát. Bulvár fordulattal élve, felfedezte magának a modern művészetet, és magát a modern művészetnek. Ez a fordulat, egyből egy látványos pályázat/megbízás megnyerésével kezdődik. Mi lehetne hálásabb téma Olaszországban, mint az Észak- és Dél-Olaszország egyesítésén fáradozó testvérpár kivégzésének helyszínén egy emlékmű?

"Elszakadt lánc" - 1948, a Bandiera testvérek emlékére. A mű egy hegesztett vas konstrukció, amely konkrétan egy láncot ábrázol - formailag, a köztéri szobrok közönsége számára természetesen absztrakt, elvont, mégis, úgy tűnik, Tot direktsége eléggé intenzíven nyilvánul meg e műben :)

A világhírt jelentő nagy művére, a Tremini pályaudvar frízére sem kell sokat várnunk: 1949. A konstruktivista alapok itt is tapinthatóak (enyhén szólva) - a legpozitívabb értelemben. Az 1965-ös MTV-interjúban elmondja, hogy a vasutat akarta megmintázni, megragadni a kompozícióban, és kvázi a vonat távolságokat átszelő, közben suhanó és zakatoló dinamikus jelenségét képezte le a fríz mintázatában. Amerigo Tot ekkor már nemcsak sikeres pályázó, de sikeres, elismert művész is.


Megkezdődik kiállításainak korszaka, életének egy új szakasza.




"Naturalista" művészetének ugyanakkor nem fordít hátat, továbbra is sikerrel teljesít ilyen jelegű megbízatásokat is, illetve nyer díjakat: lásd a relief-sorozatát 1955-ből, amely ilyen című darabokat vonultat fel, mint "az erdei favágók, A favágó családja, Erdei nimfák, Az öreg favágó, Mezőgazdaság, Az aratók Erdei köpülők, A krisztusfaragó ember, Olajbogyó szedők, a Halász és a köcsögös , a Műtét".

Hogy csak a műtét című művet említsük: döbbenet. Ha ez Magyarországon készül, azt mondhatjuk, kiköpött szocreál. Mélyi József külön felhívta figyelmet a oxigénpalackokra :) Olaszországban e műveivel megnyerte az '56-os római Mezőgazdasági Kiállítás első díját - plusz a Bari-i Takarékpénztár bronzkapujánál is e domborműveit használja fel :)






Nehéz megfogalmazni, és nyilván túlzás is ilyet mondani, de úgy tűnik, Amerigo Tot művészete, tehetsége a virtuóz módon alkalmazott tudásában áll, abban, hogy tudása, szakmai ügyessége (mesteri szintű profizmusa) segítségével a lehető legjobban tud reagálni kihívásokra - ezen túlmenően pedig minden relatív. Művészként érvényesül, művészként ér el sikereket, a művei révén -és csupáncsak az a különös, hogy művei túlságosan is megoldás-szagúak, túlságosan érződik rajtuk, hogy gyakran valamire adott válaszok (pl. pályázat) - "alkalmazott művészet" ?:) Az alkotói stílusok (saját korszakai) közötti kalandozás pedig külön bizonyos fajta komolyság hiányának érzetét kelti, még ha ez egy sikeres és profi virtuóz kalandozása is.

::::: ötödik szint: Amerigo Tot - a játékos (the player)

A kiállítás legsokkolóbb (pozitívan, szóval katartikus) pontja egy grandiózus "hint", egy 1981-es május elsejei élő tévéadás felvétele a hősök teréről. E felvételen Amerigo Tot a tévénézők előtt elkönnyezi magát, meghatottságát pedig azzal magyarázza, hogy annak idején, 1928-ban, amikor május elsején felvonultak, a csendőrök szétverték a felvonulást. Gyönyörűnek, nagyszerű dolognak festi le, hogy emberek felvonulnak, itt, a téren, meg minden. A kiállított videofelvételt megtekintve, az ember először megrökönyödik, aztán nevetni támad kedve, és körülbelül úgy gondol Amerigo Tot-ra, hogy "nem semmi ... nagyon komoly figura !:)".







A videófelvételen - így, az idő kínálta rálátással élve - azt látjuk, hogy a szemét dörzsölgeti. Mélyi József felhívta figyelmet a kádári MTV riporternőjének különös viselkedésére is (azt nem mondta, hogy szerinte ez miről szól, de szemlátomást egy előre megkomponált koreográfiát követett - ugyanúgy, mint Tot). El kellett játszaniuk egy spontán jelenetet, amelyben a külföldre szakadt hazánk fia könnyezik, hogy hű de szép itt ez a május elseje, a Kádár rendszerben, ahol minden nagyon szép, minden nagyon jó. El kellett játszaniuk - a nő fix megélhetésért, mint a színház állandó tagja, Tot pedig mint vendégművész. Tot még az orrával is babrál (tipikus szignál :)), miután pedig előadta a könnyeket, meg a szükséges pár mondatot (köztük azt, hogy ez egy spontán felvonulás!:)), elkezd kiszállni a beszélgetésből, azt ismételgeti, hogy nem tud többet mondani már erről ... De mért tenné ezt valaki, akiből pár másodperce még lelkesült szavak törtek fel fékezhetetlenül, az ugyancsak fékezhetetlen "könnyek" társaságában? Mai szemmel már tiszta sor: egy bohózatot láthattunk ... - ám e tény jelentősége egyáltalán nem csekély.





Mellesleg, a videó-installáció tőszomszédságában egy másik videó tekinthető meg, amelyen Amerigo Tot színészi munkáját csodálhatjuk meg - például a Keresztapában (ami kifogástalan!). Ennél "finomabb célzást", árnyalatnyibb "hintet" nem is tudtak volna elszórni a kiállítás rendezői. Tényleg mindenkinek leesik egycsapásra, hogy Amerigo Tot csak színlelte, csak eljátszotta ezt a nagy május elsejei jelenetet.

Csak eljátszott egy szerepet ez minden, e tény azonban nem jelentőség nélkül való fejlemény Tot-tal való ismerkedésünk folyamatában. Ez ugyanis azt jelenti, hogy Tot és a pártállam kölcsönösen használták ki egymást. Miközben lengyel testvéreinknél már bevezették a jegyrendszert, nálunk Medgyessy Péter aston-martinját vezetve akadályozta meg az összeomlást, és vette fel a kapcsolatot a nyugati demokráciával, a nép sört és virslit kapott a városligetben. Tot szereplése, vörös szegfűvel a csíkzsebében biztosan sokat dobott a közhangulaton, feldobta a népet, az értelmiség felső rétegei számára számára pedig felesleges hőzöngésként jelenhetett meg a szembefordulás a rendszerrel, épp most, amikor az enyhülés már itt van**.



Ez a színjáték biztosan aranyat ért Aczél elvtárséknak :) Tot szereplésén látszik ugyanakkor, hogy annyit, és csakis pontosan annyit adott, amennyit kellett, egy szerződés egyik oldalát teljesítette. Egy különös viszony körvonalai bontakoznak tehát ki a látogatók szemei előtt: Amerigo Tot és a Kádár-rendszer. Adok-kapok. Adok valamennyit-kapok valamennyit. Ne feledjük, sosem költözött haza örökre, "vendégművész" volt, akit nyilván megbízatásonként, bevetésenként kell honorálni.

Már az 1965-ös MTV interjúban felfedezni ezt az adok-kapok-ot, erről a felvételről azonban érdemes külön is megemlékezni ...

::::: Az 1965-ös MTV-interjú - a kilométerkő

A beszélgetést vezető riporter döbbenetes előadást nyújt. Összhangban azzal, hogy a diktatúra utaztatta ki, az esetek zömében nem is kérdez, hanem "diktál" :) Bár valakinek az élete, benne a tetteivel, eseményekkel, amiket ő élt meg (és nem az MSZMP-s riporter), egy kifejezetten személyes dolog, riporterünk csak néha kérdez, gyakran viszont tényeket közöl, és megmondja, mi történt vele, hogyan alakult az élete, miről szólt az a fordulat stb. Odahaza Aczélék emberei jól felkészíthették, ő pedig betanulta az anyagot, Amerigo Tot életét és az interjú előre megírt menetét - és ehhez görcsösen tartotta is magát.





A másik roppant érdekes motívum, ami mélyen annak a rendszernek a sajátja, az ahogyan egy művésszel beszél a riporter. Az egész kontextus alaphangja olyasmi, hogy "hát megcsináltad", "hát sikerült neked". A riporter a televízió világot jelentő képernyőjén kb. mint valami vetélkedő győztesét kezeli a művészt, a nézők pedig a tévé-készülékeik előtt csodálattal tekinthetnek fel a szerencsés emberre.





Tot rendesen eljátssza a szerény művészt, szemüveggel, cigivel, fehér galléros ingben - de annyit, és pontosan csak annyit ad, amennyit kell. A másik felet nem a mindenható pártként, hanem üzletfélként tekinti - kvázi ez is csak egy ügyfél. Árnyalatnyi - de lényeges különbség. A beszélgetés egy pontján, amikor elhalad egy repülő a fejük felett, és a riporter azt mondja, épp jókor jött ez a repülő, Tot teljes lazasággal, humorizálva kérdezi, miért, van valami, amit nem hallhatnak a magyar nézők?

A "jelenetben" világos a felállás: a görcsölő pártállami riporter és a nyugaton élő, friss levegőt szívó, világlátott művész, aki számára az üzlet előnyös, de nem minden áron, nem kényszer.

Mindent megtesz, de abszolút tudja, hol a határ, és ezt konkrétan jelzi is, amikor a riporter megpróbálja a művészetét a legprimitívebb módon besorolni: bár művészete "nonfiguratív", ő mégis más, hiszen ő úgy él a nonfiguratív ábrázolás módszerével, hogy ha akarna, tudna figuratív módon is szobrokat készíteni.


(Egyébként ez az erőltetett aspektus még ma is él, lásd ilyet olvasni például az FMH.hu-n: "... jártas volt a figuratív ábrázolásban, ugyanakkor nonfiguratív szobraiban képes volt a leegyszerűsített, modern formákban rejlő monumentalitást is érzékeltetni... A figuratív és nonfiguratív ábrázolás harmóniáját teremtette meg a római Termini pályaudvar frízén ...". )


Megpróbálja konkrétan a művész szájába rágni, hogy bár az ő művészete "jó" (hiszen tud figuratívat is), a nonfiguratív szobrászat nem jó, éspedig világnézeti alapon (!!), hiszen azok, akik ilyet művelnek, gyakran (kvázi) kábítószert használnak, durván látják a világot, és nem is akarják rendesen látni. Ha belegondol az ember, konkrétan azt várták tőle, hogy árulja el a nonfiguratív művészetet, hogy mondjon néhány durva szót a nyugati nonfiguratív művészekről (eléggé durva pártállami bepróbálkozás). Tot azonban helyretette. A beszélgetés végén pedig arra is fény derül, hogy Tot célja mi volt: nyomatékosan szóvá tette, hogy már alig várja, hogy legyen valami a magyarországi kiállításából, bemutatkozásából.



Nem interjú volt ez, hanem egy szerződés, a pártállam megvizsgálta, tudnak-e mit kezdeni Tot-tal, Tot pedig kinyilvánította, hogy szívesen működne együtt de fenntartotta magának a szabadsághoz való jogot.

Külön pikáns motívum, hogy a felvétel nem filmre, hanem csak hangszalagra készült (így sokkal könnyebb kivagdosni belőle részleteket, egy-egy szót, vagy másképp összeilleszteni részeket, hangmontázst fabrikálni - ha szükséges:)).




Tot pályája ekkor (1965) már nem volt felszálló ágban* (már érmét is tervezett, a Risorgimento 100. évfordulójára, ami már majdnem "pénz-rajzolás"), Magyarország új területet jelenthetett a számára, ahol megállhatja a helyét :) Fontos körülmény az is, hogy Amerigo Tot ekkor már jó viszonyban volt a Vatikánnal, sőt, a Pápával is* - ami a Szovjet-szatellit pártállam számára nyilván kiemelten érdekessé tette Tot személyét*.

::::: Emlékezni vagy felejteni?

Nem is kérdés. Mindenre emlékezni kell, mégpedig a maga helyén, különben zavar támad a történelem szövetében - ami visszafertőzi még a jelent is. Amerigo Tot esete azért különleges, mert hacsak az a két fakkunk van, hogy "jó" és "rossz", hogy "kádári" és "nem-kádári", akkor bizony nem jutunk semmire, nem tudjuk "elhelyezni". Egy másik érték-duállal, a "jelentős" / "nem jelentős" fakkokkal ugyancsak nehezen boldogulnánk.

Például, siralmas, ha mai szemmel megnézzük az "Elszakadt lánc" c. művét, amelyről Nemes Péter fantasztikus blogjában olvashatunk (a blog itt ténylegesen naplónak felel meg, naplószerűen számol be a Tot-kutató olaszországi utazásáról), és fotókon láthatjuk, hogy milyen állapotban van. Tényleg siralmas .. de mi? Siralmas az egész helyzet. Nincs siralmasabb, mint egy elfeledett emlékmű, plusz az is belejátszik ebbe a siralmasságba, hogy az illető emlékmű nem tűnik különösebben nagy műnek - sőt, inkább a felejthető kifejezés jut az eszünkbe.



Ha a Tremini pályaudvar frízét nézzük, hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy siralmasságról szó sincs. Ugyanakkor ha megnézzük a frízt, nem jut eszünkbe megkérdezni, hogy vajon melyik zseniális művész alkotása ez? Egyszerű, a többi részlettel összhangzó iparművészeti produktummal van dolgunk - ami profin van elkészítve, de a vonat, a zakatolás, amit annak idején beleprojektált, nem érint meg bennünket. Ugyanígy, illetve sokkal inkább ott van a Kennedy-emlékmű, amely az idők során könnyűnek ítéltetett, és felejtés áldozata lett.

Magyarországi köztéri szobrai szerencsésebb helyzetben vannak, hiszen absztrakt, elvont, nonfiguratív mivoltuknál fogva képesek megjeleníteni egy kor látásmódját, stílusát (kb. ipari formatervezés szintjén), és mivel nem a pártállam köztéri szobrai, és megérdemlik a független jelzőt, "maradhatnak" - és nem kerülnek a szoborparkba. Ezzel együtt, amikor a szovjet kozmonauta emlékére készített pécsi köztéri szobrát elvitték restaurálni, egy idő után kiderült, hogy a talapzatát restaurálják*.






Emlékezni vagy felejteni - ez itt a kérdés? A kiállítás látványosan kiáll az emlékezés mellett - de úgy, hogy Tot életművét az elképzelhető legnagyobb mértékben annak láttatja, ami. A rendszerváltás nem vált be - de itt van most a mi második nagy esélyünk, hogy 20 év után kiszabadulva a Kádár-rendszer fogságából végre elkezdjünk emlékezni - ésszel és érzéssel.

Az, hogy ügyfelei listájára a Vatikán mellé a Kádár-rendszert is felvette, vagy az, hogy művei inkább köztéri szobrok, megrendelésre készült alkotások, mint belső indíttatásra született művek, illetve hogy szobrai inkább egy profi mesterségbeli tudásáról árulkodnak, és nem egy élvonalbeli művész látásmódját tükrözik - nem lehet akadály. Amerigo Tot nyilvánvalóan része a kultúránknak (és nem mellesleg ezer sugárral világítja meg történelmünket), így amikor emlékezünk rá, elsősorban nem is neki teszünk szívességet - hanem magunknak. Ha nem tudnánk rá emlékezni, magunkról, jelenlegi kultúránkról mondanánk ki az ítéletet, hogy felejthető ...







PS: A sors iróniája, illetve nem-kellemes koincidencia, de sajnos idekívánkozik, hogy az emlékezés és felejtés tematikájában párhuzamos kiállítóként résztvevő Kis Varsó csoport nemrégiben éppen a másik oldalon szerepelt nyilvánosan, a gondatlan felejtők oldalán, amikor Berlinben kiállított művükben úgy használták fel Bódy Gábor Harmadik c. filmjét, konkrétan úgy vetítették napokon keresztül a berlini metróban, mintha egy archív anyag lenne a '70-es évekből - és nem egy ismert művész alkotása (ráadásul minden idők egyik legjelentősebb és legtehetségesebb magyar filmeséről van szó, aki Berlinben még élt, alkotott és tanított is).

::::: linkek



-JP-
2009-10-11

Címkék: