FatboySlim esete némiképp más, mint a Prodigy vagy a Placebo esete. A népszerû, esetleg túl népszerû zenekaroknál simán elõfordul, hogy még ha ugyanazt is adják le, amit megszoktunk tõlük, valahogy nem jön össze a rendes koncertélmény. Gyakran pont azért, mert nagyon népszerûek, mert túl gyakran hallgatjuk õket.


A Fatboyslim "koncert" nagyon bizarr volt, különösen az. Adott egy a fat és a slim súlycsoport között leledzõ tehetséges zenekeverõ, composite-music-composer, aki a színpadon áll, és onnan küldi le a zenét. Bizarr, meglehetõsen bizarr élmény. Bizarr, hiszen akármit is játszik - lemezjátszóiról, komputereirõl, abban a furcsa élményben lehet részünk, hogy valaki lejátszik nekünk egy zenét - és mi ezt élvezzük. Élvezzük - értsd, több tízezer ember ácsorog, szemközt a színpaddal, és õt bámuljuk - mint egy vallásos szeánszon (tényleg nagyon fura).
Fatboyslim pedig úgy viselkedik, mintha egy party-arénában kevergetne, ezerrel gesztikulál, ezerrel igyekszik rávenni a népet, hogy tapsikoljanak - ami egy szülinapi partin, vagy egy nagy partin is még tök oké, de egy koncerten nem helyénvaló. Nem helyénvaló, hogy úgy csináljon, mintha ide táncolni, partizni jöttek volna az emberek, és nem egy koncertért. A kettõ nem ugyanaz.


Anak idején az Underworld isteni zenét adott elõ színpadon, pedig õk is komputerrõl nyomják -mégis baromi jól sikerült neki a szeánsz. Õk a háttérbe húzódtak, mint mágusok, a sötétség elegáns leple alól adták ki a baromi jó zenét. A zene azonban nem minden - a kontaktus a minden. Hiába kapcsolja be egy mezei hotdog-árus vagy kocsmáros pár perccel a Fatboyslim koncert után a Weapon of choice-t, az nem lesz ugyanaz - a kontaktus az, amit számít, az, amit a színpadon állók létesítenek a színpad elõtt hömpölygõ tömegekkel - vagy ugrándozó pár tucat jó arccal (mert ez sem lebecsülendõ, kis klubokban, hétfõnként is nagy dolgok tudnak történni). Az Underworld anno isteni volt - az ingét kigombolva táncoló fickó révén létrejött a kontaktus, és a zene meg tudta mozgatni a közönség pszichéjének legmélyebb, legfinomabb rétegeit is, és így fel tudta õket izgatni - iszonyat magas hõfokra ...


FatboySlim esetében egy önmagától eltelt DJ-t láthattunk, aki GOD-nak képzeli magát a színpadon. Semmi extra világítás, semmi extra színpadi látvány, semmi ... Valójában meg sem próbálta kezelni a problémát, hogy hogyan tudna kapcsolatot teremteni az emberekkel ... Ha ez egy sima parti - akkor oké, de ha egy koncert ... 90 percbe sûrítve ...akkor nagyon fura dolog - igaziból nem is szimpatikus. Nem tudja magával ragadni az embereket - de azért nem, mert meg sem próbálja - azt várja, hogy az emberek legyenek behalva a puszta megjelenésétõl, és minden ujjmozdulatára aléljanak el, vagy ugráljanak magasra :)


Ráadásul nagyon kommerszre vette a figurát, és olyan számot nyomott a vége felé, mint a Love is in the air - lásd Cha-cha-Cha - 2000 környékén ... Ez annyira alatta volt mindennek ... Fatboyslim - "love is in the air" - mi van? Ha saját számait nyomta volna le, a radioedit keverésben - az is milliószor jobb lett volna - mert így olyat csinált, amit a Cha-Cha-Cha DJ-i a legrosszabb szerdai napokon is felülmúltak - és az sem volt jó :) Felmerül, hogy esetleg hülyére vette a közönséget, de mivel a Sziget nem is egy konkrétan magyar fesztivál any more, ez nem valószínû ... Inkább az lehet, hogy igyekezett jó arccal a lehetõ legegyszerûbben megúszni, és olyat csinálni, amihez épp kedve volt ... Egy azonban biztos, a zeneszerzõktõl is elvárjuk, hogy jó elõadómûvészek is legyenek ... Fatboyslim azonban DJ létére simán csak GOD-nak képzelte magát, és nagy ívben letojva az elõadó mûvészetet, meg sem próbált kontaktust teremteni a közönséggel, illetve azt várta, hogy a kontaktus nem a zenéje, hanem az õ sztársága miatt magától létrejön .. Hát nem jött létre -õ a pénzénél maradt -, mi viszont nem kaptuk meg a koncertünket - még szerencse, hogy elõtte a Bloc Party baromi jó volt ...mérföldekkel jobb - össze sem lehet hasonlítani pufóksovány teljesítményével ..