Isztambul

Már a zene is gyanút keltett, mert amikor az elején meghallottuk "a török zenét", a szoprán szaxofon inkább Vázsonyi Jánost juttatta eszünkbe, mint az autentikus török zenét. Vázsonyi persze zseniális zenész, nagyon jó zenéket csinál, és ha ő csinálta volna a film zenéjét, biztosan nem lenne okunk a panaszra. Mégis, egy "Törökbe" utazós filmnél elvárnánk, hogy eredeti török zenét halljunk, azaz még Vázsonyival is elégedetlenek lettünk volna, nemhogy a film teljes zenei sávját szaxofonnal és gitárral megtöltő amerikai zenészpárossal.

A film eredetileg jó ötlet. Ha Török Ferenc csupán a Jim Jarmusch által a '80-as évek elején felfedezett többnyelvűségen és multi-kulti érintkezéseken alapuló szituációkat vitt volna a vászonra, már akkor jól jártunk volna. A filmben volt egy rövid rész, amikor úgy tűnt, előjön ez a Jarmusch-stílus, de csak másodpercekig tartott. Sajnos.

A film még így is, Jarmusch nélkül is simán jó lehetett volna. Mondjuk, egy laza utazós filmként. Kozi például (filmmúzeum, ill. bocs, tévépaprika) kis stábjával lement "Törökbe", és eszméletlen izgalmas műsort produkált. "Nahát, épp itt van egy szuperjó hely!". Török Ferenc filmjében ez nem jön össze, a laza utazósdi helyett az Isztambul egy tétova drámát nyújt nézőinek.

Katalint, a helyes 50-es feleséget férje egy szép napon lecseréli egy húszévesre, mármint egy húszéves csajra (nem feleségre). Azt mondja neki, bocs, de szerelmes vagyok, ezért most elköltözöm. A nézőt egyszerre zavarja Lukáts Andor karakterének brutális budapesti egoizmusa, és Török Ferenc hanyag eleganciája, ahogyan ezt a jelenetet elintézi. Az embernek az az érzése, a forgatókönyvíró tudta, hogy kell valami szakítás jelenet, és igyekezett a lehető legegyszerűbben megírni, és végül ez lett az eredmény. A nő megzakkan. Megzakkan, de közben mégis kitűnően működik az elméje. Bár egy ollóval szétvagdos egy szobanövényt (ezért a jelenetért egyébként haragszunk), utána pedig mezítláb, ollóval a kezében utazik körbe-körbe egy 49-es villamoson, később kitűnően meg tud szökni, útlevelet, pénzt és bankkártyát szerezni, sőt, még ruhákat is csomagol.

A nőnek tehát helyén van az esze. De akkor miért van megzakkanva? Miért némult meg? Csak a fim vége felé értjük meg, hogy miről szólt ez a néma játék: a nő nem beszél magyarul. Ezért van, hogy már a nyitójelenetben is, a hentesnél a hentes kérdi, hogy "a szokásosat?". Azért, hogy Johanna ter Steege színésznőnek ne kelljen magyarul strapálnia magát. Persze nem értjük az egészet, hiszen miért is ne lehetne holland akcentusa egy magyar állampolgárnak Budapesten?

Ennek a nyelvi hendikepnek a levét a néző issza meg, mert a nő később "Törökben" remekül kommunikál mindenkivel, de a saját fiához egy szót sem szól, egy teljes napon át :) Miért? Miért kell a nézőnek olyan jeleneteket nézni, amiben egy egész napon átívelő anya-fia párbeszéd úgy néz ki, hogy a fiú találgat, mire gondolhat az anyja? Tényleg, miért ne lehetne holland akcentusa a nőnek ?:)))) Levett volna a film drámaiságából ?:))
Apropó drámaiság. Egyáltalán minek ez az erőltetett drámaiság ? Miért kell például egy szülés-jelenet a filmbe, és miért kell utána azzal ijesztgetni a nézőt, hogy a rendező-forgatókönyvíró esetleg kinyírja a lányt szülési komplikációk címén?

 A legszerencsétlenebb dolog ezzel együtt az, hogy dacára annak, hogy a rendezőt úgy hívják, hogy Török, és hogy a film nagy része Törökországban játszódik, tényleg semmit sem kapunk a török hangulatból. Mindössze egy-két pici utca, semmi piacjelenet, pedig a film elején a Lehel piacot mutatják, szóval simán jöhetett volna egy török piac - de hát az nyilván macerás forgatás lett volna, macerásabb ennél a kamaradráma-forgatásnál.



A film forgatókönyvírója szemlátomást a lehető legkényelmesebb utat választotta ahhoz, hogy a cselekményt előrefelé görgesse. Ki az összes ember, akivel a nő megismerkedik Törökben? Nos, nem kell messzire menni, a szomszéd apartmanban, konkrétan a mellette levő ablakból esténként cigizni kihajoló török férfi. Ez minden. A film végén a néző egyébként konkrétan megdöbben, hogy mennyi mindenkit kiírnak szereplőként a stáblistában, tekintve, hogy az egész film összes szereplőjét egy kezünkön meg tudjuk számolni (hacsak a folyosón a főszereplő mellett elsétáló orvost, vagy a kertben beszélgető ápolókat nem vesszük szereplőszámba). Oké, kiszámoltuk, 10 szereplő, Fullajtár Andrea 1 beállításos, 1 perces jelenetét beszámítva 11.

A sok szereplő egyébként nem követelmény. Alain Tanner Fehér Városban c. klasszikus filmje például egyáltalán nem sokszereplős, mégis tökéletes. Bár ott mindent megkapunk a városból (Lisszabonból), a gyönyörű S-8-as felvételekkel és a szaxofon zenével. Ott a város valódi főszereplő, nem úgy, mint itt.

Az egyetlen dolog, ami mégis követelmény, belépő szintű követelmény lett volna, az a török és a magyar nyelv rokoni vonásainak kihangsúlyozása, amire Kosztolányi gyönyörű Kücsük-ös Esti-sztorija konkrétan kötelez minket, utódokat. Jó lett volna, ha a magyar nő Isztambulban a török férfival úgy beszélt volna magyarul (miközben a férfi törökül), mint Colin Firth és a portugál házvezetőnő, Lúcia Moniz a Love Actually-ben. Persze, ez ütközik a film alapkoncepciójával, hogy a főszereplő nő nem tud és nem is szólal meg magyarul, csak annyit, hogy "jó" és "finom". Amikor a nagy jelenetben ki kellene mondania, hogy most akkor mi lesz, hazamegy vagy mégsem, akkor is inkább csak néz. Csak néz és néz - ezt az eszközét választja az önkifejezésnek :) Makacsul ragaszkodik ehhez a kommunikációs stratégiához. Minek hatására mi is csak nézünk és nézünk, mint a moziban.

 
Mit mondhatnánk, sajnáljuk, hogy ilyen lett ez a film, mert ez így (szerintünk legalább is) senkinek sem jó. Nem jó a színészeknek, a nézőknek, de még a rendezőnek sem. Magyarországon a filmművészet, úgy látszik, ott kezdődik, hogy mi az, amit már nem csinál meg valaki. Ezt például jó lett volna kihagyni. Vagy rendesen kitalálni és megírni. A szemlén egyébként ezt a filmet csak zártkörű vetítésen vetítették, s most már sejtjük is, hogy miért. Tarr Béla ugyanis kampánycélra használta a szemlét, és azzal kampányolt, hogy a Vajna rendszer rossz, a Vajna által kidolgozott filmfinanszírozási rendszer lényege pedig pontosan az, hogy a pénzt a rendezők ne az arcukra kapják, hanem a forgatókönyvükre. Sőt, hogy ne is a rendezők kapjanak pénzt forgatókönyveikre, hanem a forgatókönyvek kapjanak támogatást, zöld utat, tekintet nélkül ara, hogy ki írta vagy ki fogja megrendezni, ha zöld utat kap.
Vajna rendszere azon alapul, hogy a forgatókönyveket elő kell hívni. Az ötletből sztorit, a sztoriból storyline-t, a storyline-ból pedig forgatókönyvet - a forgatókönyvből pedig első, második, harmadik x-edik verziót hívnak elő, az utolsó verzió az, amit már a vásznon látunk.

A forgatókönyvek előhívása a művészeti folyamat lelke, a filmművészet alapja (Nemes Jeles László például olyan bentlakásos ösztöndíjat nyert tavaly egy tervével, ami direkt a forgatókönyv előhívására vonatkozott - egyszóval, ez egy bevett dolog, nem Vajna találta ki, így működik a film). Ha Török Ferenc e filmjét levetítették volna a szemle nyilvánossága előtt, miközben odakint Tarr azzal kampányol, hogy Vajna rendszere béna, biztos, hogy pár embernek átfutott volna az agyán, hogy na, erre sem adtak volna pénzt - így, ebben a formában biztos nem. Viszont, ha Török Ferenc dolgozott volna rajta néhány hetet, esetleg hónapot, akkor tuti, hogy elő tudott volna hívni belőle egy filmet, ami tök jó - mert továbbra is fenntartjuk, az ötlet szuper, és tényleg nehéz elrontani. Az ötlet szuper - de az ötlet nem film, egy ötlet nem elég egy jó filmhez, sőt, amint a mellékelt ábra mutatja, még egy nézhető filmhez sem.