Robert Mapplethorpe - Michelangelo New York-ban

::::: Mapplethorpe és a New York-i avantgárd

Az emberek imádják, ami klasszikus, de ódzkodnak attól, ami jelenidejű, és ... még besorolás alatt áll. Ami klasszikus, ami elfogadott, azt védik, ami új, kortárs, azt támadják. Egy új művésznek alaposan meg kell küzdenie azért, hogy kanonizálja magát, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe. Erre pedig összesen két út kínálkozik, vagy az akadémia védőszárnyai alatt, vagy pedig az akadémia ellenében. Mivel az akadémia időről időre túlhatalomra tesz szert és bekeményedik, természetszerű, hogy forradalmi gócpontok jönnek létre, egymást stimuláló forradalmárok bukkannak fel, akik együtt, hullámban indítanak rohamot az uralkodó hivatalos kultúra ellenében. Ez az avantgárd. A társadalom szellemi elitjének lázadása, harca - egy jobb kultúráért, egy jobb társadalomért (ez a kettő mindig összefügg, már 1848 óta). Az avantgárdok tekerik előre a történelem kerekét - az emberek, a társadalom javára.

Egy klasszikus művészt egy lapon említeni valakivel, aki még fiatal, és itt lakik a városban, mondjuk egy Lower East Side-i műteremlakásban, farmert visel, meleg és a barátnőjét fotózza meztelenül - felháborodást vált ki. Mi köze is lenne neki Michelangelo-hoz? Remek kérdés! Mapplethorpe így indította forradalmi rohamát ...

Patti Smith

Mapplethorpe története azért is sikerülhetett ilyen különlegesre, mert résztvevője volt egy avantgárd hullámnak, egy forradalomnak, amely során New York, ahogyan ismerjük (illetve emlékszünk rá), megszületett. Kezdetben volt az avantgárd, s ebből (a Factory-ből, a CBGB-ből, a punk-ból, és a disco-ból és a hip hop-ból) jött létre New York. Ez a születés egybeesett Mapplethorpe születésével.

Mapplethorpe egy új "telepes" (műtermes) volt, aki elhatározta, hogy ott fog élni, ott fog művészetet csinálni egy műteremlakásban, amit akkoriban a brutálisan lepusztult városrészben könnyű volt olcsón bérelni - ha valaki bement a városházára és egy festménnyel bizonyította, hogy ő művész, akkor a loft-ot a művész rezidenciává minősítették.

New York korábban is a szabadság fővárosa volt, amióta csak elkészült a Szabadság Szobor (a francia nép ajándéka), ez a státusz azonban a New York-i avantgárd előtt egészen mást jelentett. New York egy kikötő volt az USA-hoz, amit bevándorlók milliói (milliók: évente) akartak megpillantani, illetve Gotham City, ahol Batman segít a rendőrségnek elkapni a csirkefogókat. De ez volt az a város is, ahol Martin Munkácsi 1963-ban egy focimeccsen úgy készíthette el élete utolsó felvételét (az utolsó szívrohama előtt), hogy New York és a történelem már rég levette róla a tekintetét. New York a '60-as évek végére egy kiégett város lett, lepusztult negyedekkel, óriási bűnözéssel, korrupcióval, heroin és kokain dealerekkel, és életveszélyes közbiztonsággal (ezért volt könnyű hozzájutni műteremlakásokhoz).

 
Önarckép

Warhol Factory-je egy sötét, lepusztult betondzsungel közepén alapított vadiúj kultúrát, amely az új (alternatív) csillogás kultúrája lett. Mapplethorpe 1970-ben csatlakozott be ebbe a frissen kinőtt kultúrába szerelmével, Patti Smith-szel, kezdetben mint lakó a Chelsea-ben, majd később, mint nyitott szemű underground fotós egy olcsó polaroid kamerával, aki a Factory-közeli személyiségekről eléggé komoly és intim, S/M beütésű, de mindenképp a homoszexuális kultúrát propagáló felvételeket készített. Pénisz-portrék, így lehet talán legegyszerűbben leírni e korai polaroid munkáit. Igen, ez a P-betűs szó, és igen, a fotók semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy alkotójuk egy hús-vér Lower East Side-i meleg avantgárd srác.

Deborah Harry (1978)

Mapplethorpe művészete itt és ezekből a gyökerekből bontakozott ki, a New York-i avantgárdból (annak részeként), amit szubkultúrának nevezni ugyanúgy lehet, mint a világot meghódító áramlatnak. A New York-i avantgárdba (a korabeli zenészek elmondása szerint) senki sem a már kész önmagaként csapódott be, hanem ott születtek meg. Voltak, akik egy csapásra, mint a Television vagy a Talking Heads, és voltak, akik a közönséggel való rendszeres konfrontáció során formálódtak későbbi önmagukká, lásd Patti Smith művészetét, amely zenés, költői performance art-tal indult, vagy Debbie Harry-t, a későbbi Blondie-t, aki eredetileg eleve színésznőként tekintett önmagára. Pontosan ez az izgalmas e korszakban, hogy nem sztárok, csillagok, kész művészek statikus együttállása, hanem fiatal művészek, költők nyüzsgő forradalma. Visszahat rájuk a korszak, s maga a művészeti hullám is, amit ők maguk gerjesztenek, és formálja őket, miközben azt keresik, hogy hogyan tudják majd kifejezésre/célba juttatni művészetüket. A művészi kifejezés révén válnak önmagukká - ez azért eléggé szép.)

Itt találta meg Mapplethorpe a fotózást, mint művészi kifejezésének a megfelelő formáját, 1970-től egy polarodid kamerával, majd 1975-től az immár professzionális minőséget képviselő Hasselblad kamerájával (amit Sam Wagstaff barátja és patrónusa vásárolt neki) itt, ebben a New York-ban indította be pályáját, művészetét ...

::::: művésszé válni

Izgalmas tény, hogy 1969-ben, amikor Norman Seeff lefotózta őket, vagy amikor Gerard Malanga készített róluk csodálatos képeket 1971-ben (már a Chelsea-ben), akkor Mapplethorpe életstílusra és kinézetre, és persze ambícióit tekintve is már művész volt (mellesleg már a homoszexualitásával is tisztában volt, ő is, és szerelme, Patti Smith is), pedig még Polaroiddal sem fényképezett, a Hasselblad korszakától pedig még távolabb volt. Mapplethorpe, ha úgy vesszük, hamarabb vált művésszé, mint mielőtt konkrétan művészetet csinált volna. Megfordult a kocka, nem a gyönyörű képek alkotóinak élete, életrajza iránt érdeklődtünk (mint pl. Michelangelo esetében), hanem fordítva, a gyönyörű emberek (mint Mapplethorpe) művészete vált izgalmassá. Az élet vált izgalmassá, az élet és a szabadság, s ezen keresztül az emberek és az ő művészetük. Az avantgárd forradalom, ők pedig forradalmárok voltak, a kezdetektől.

Patti Smith és Mapplethorpe szerelme a művészetről szólt, arról, hogy minden idegszálukkal művésszé akartak válni. Együtt indultak, s együtt vágtak neki a karrierjüknek. Patti Smith tinédzserkorában arról álmodozott, hogy egy nap művész lesz, egy művész szerelmeként, múzsája és alkotótársaként, mint Frida Kahlo Diego Rivera-é. Szerelmes akart lenni egy művészbe, hogy szeresse és támogassa és mellette dolgozzon - a saját művészetén. Mapplethorpe is elszánt módon művész akart lenni, még a sátánizmustól sem riadt vissza (ez akkor mást jelentett :)), sőt, valójában mindent magába akart szívni, ami rossz, mert úgy gondolta, hogy az használ. 20 éves korában azt mondta szobatársának, hogy eladta a lelkét Lucifernek azért, hogy a művészet, a művészvilág ellen támadást indíthasson, és szétzúzza a bullshit embereket, akik lenézték a művészetét a Pratt Institue-ban (Brooklyn híres művészképzője) - írja Kyle Thomas Smith nagyszerű tanulmányában (lásd itt).

Minden idegszálával művésszé akart válni, ami esetükben (ill. az avantgárd forradalmának esetében) nem megélhetést jelentett, hanem küldetést, azt, hogy megkerülhetetlen hatást gyakoroljon a világra, azt, hogy bombaként csapódjon be abba a mű rendbe, amit a közöny és a hatalom tartanak "életben" - mozgásban. Ez a forradalmi típusú művészet pedig a személyiségnél és s szabadságnál kezdődik, amelyet a személyiség megmintáz, a képek, a művek ennek a magnak a kivetülései.

Ott állnak egy tűzlépcsőn, Robert egy farmerban és szandálban, Patti pedig mezítláb - gyönyörű, vérlázító, felszabadító ... tett. Fura, nem? Valakinek a puszta ottléte, kinézete, életstílusa is tetté válik. Mert ez már New York, mármint az új, akkor születő New York. A Warhol Factory-je nyomán szárba szökkenő New York 1971-ben. A Factory ugyanezt adta el (már 1962 óta!), a különleges város különleges embereit, művészeit, "szupersztárjait" (és persze Warholt, saját magát, aki mint egy ős McLuhan-effect nyomán, maga vált a szupersztár-üzenetté, a valódi szupersztárrá .))

::::: magas-művészet a Lower East Side-on

Mapplethorpe a fotóival egy forradalmat vitt véghez. Klasszikus "magas művészetet" hozott létre, undergound személyiségeket, az ő testüket, testrészeiket szerepeltetve képein. Konkrétan bevitte ezeket a mondjuk így, drogos, nem hétköznapi életet élő, nem hétköznapi módon öltözködő, szexuálisan is kicsapongó barátait, kortársait a művészet szentélyébe. Bevitte a barátait - és persze magát is. Barátaiból tulajdonképpen saját (újszerű) szereposztásban egy egész új klasszikus kort rendezett be, magára pedig a fény zseniális szobrászának, az új Michelangelo-nak a szerepét osztotta.

Kamerájával, a Polaroiddal, majd 1975-től a Hasselblad-dal játékosan szigorú, letisztult, briliáns kompozíciókat hozott létre. Képei azonban nem a fényről és az árnyékról szólnak, hanem azokról az emberekről, az emberek testéről, akiknek a fény-lenyomatai ott figyelnek a "kocka" formátumú kép-kockákon. Bár a testüket fotózta, képeiben ott vibrál ezeknek az embereknek az élete, életstílusa, s az egész miliő, a kultúra, amelyben éltek. Aki besétált a műtermébe, olyat tett, mintha egy kiáltványt írt volna alá, mintha a nyilvánosság előtt felvállalta volna, hogy ő ehhez a kultúrához tartozik, a (mondjuk így) "drogos művészek" és drag queen-ek kultúrájához, amelyek New York-ot New York-ká tették.
Ami azt illeti, New York-ban, a későbbi szabadság fővárosában 1969-ben még tilos volt az egyneműeknek együtt táncolniuk, és rendszeresek voltak a razziák. Végül az egyik ilyen razzia során egy drag queen egy sörösüveggel megtámadott egy rendőrt, és ezzel egy egész hétvégés lázadást robbantott ki, amely bekerült a világsajtóba, s végül a törvény megváltoztatását idézte elő: többé nem volt tilos egyneműeknek együtt táncolniuk.

Modelljeinek, alanyainak az életstílusa minden egyes képét vadul átvillanyozta, őt magát pedig a szabadság fővárosának kultikus fotóművészévé tette.

Patti Smith Mapplethrope a műtermében, a világot jelentő deszkákon .)

Képei egyrészt varázslatos módon letisztultak, másrészt vérlázító módon izgalmas tematikát jelenítenek meg, fekete és fehér testeket, férfiak és nők testét. Egy Mapplethorpe kiállítást nem lehet semleges hangvételben megtekinteni - üvölt belőle az élet (és a szépség). Gyönyör a szemnek - de csatolt jelentés révén gyönyör az elmének is, elvégre e képek a világ legszabadabb szubkultúráját reprezentálják. Fekete srácot látunk egy csendélet-állványon gubbasztani, más képein fekete srácok péniszét mindenféle szögből, mindenféle elrendezésben. Mindezt úgy, mintha gyémántot fényképezne. Közben virágokat, úgy megvilágítva, hogy ma is (amikor szemünk már hozzászokott a reklámipar ipari trükkjeihez) lerepül fejünkről a kalap - annyira ... tiszták, intenzívek és eredetiek.

Madonna később az egész világot a lábai elé fektette azzal, hogy megcsinálta a Justify My Love c. klipjét, vagy a Vouge-ot, nem is említve később a Human Nature-t az S/M felvételekkel, vagy az Erotic c. videót, amely világszerte konkrét botrányt, sőt, a Music Television részéről konkrét cenzúrázást is kiváltott (tkp. hűen a Mapplethorpe-i szellemhez és tradícióhoz .)) Madonna nagyon hűségesen és autentikusan kapta fel a Mapplethorpe által felvonultatott motívumokat - fekete és fehér, test, pénisz, vagina, "dining out" - s közben táncosai a világ legnagyszerűbb performance-ainak résztvevőivé váltak, s a melegség, illetve a szexuális diverzitás globálisan tört be a köztudatba.

Robert Mapplethorpe simán válhatott volna egy Factory-közeli fotóssá, aki "kívülről" fotózza Warhol embereit mint egy fotó-zsurnaliszta, elképesztő felvételeket készítve munka "és" party közben. Mégsem így történt. Mapplethorpe imádta a Factory-t, de nem a Factory-t fotózta, hanem az embereket, személyiségeket, és azt, amiből a Factory is jött. A felszín helyett a forrást. S tette mindezt nem a Factory-ben, hanem saját műtermében.
Warhol feltalálta a szupersztárságot, ami (embertelensége, kegyetlensége ellenére) a mai napig a legizgalmasabb alternatív kultúra létrehozási projekt (ever :)). Mapplethorpe pedig feltalálta, hogy hogyan tud egyfajta "szupersztársággal" felruházott képeket készíteni, hogyan tudja befogni egy-egy műalkotás vitorlájába mindazt a vibrációt, ami a személyeket és a New York-i avantgárdot / undergroundot övezi.
Tekinthetnénk szofisztikált konnotációs technikának is, ahogyan képei felveszik a képeken látható személyeknek, és az életstílusuknak a "jelentését", valójában azonban művészi nyíltságról, őszinteségről van szó. Arról, hogy Mapplethorpe nem akarta titkolni a magánéletét, az életstílusát, hanem éppen ellenkezőleg, odatolta a befogadók elé.

A konnotáció, illetve jelentés-átvitel persze nagyon profin működik, s így amikor csak egy csendéletet látunk, akkor is ez montázsba kerül más képeivel, együtt látjuk a péniszes fotókkal, vagy az őt magát női sminkben ábrázoló képekkel, s így a csendéletet úgy tekintjük, mint amit ő készített, az a meleg, vad és kicsapongó életet élő srác, az az ultra-szabad személyiség New York vad művész-negyedében.

::::: képei csendélet-szerűsége

Mapplethorpe műtermi csendéleteivel különös dolgot hozott létre. Warhol indirekt jelentés-tulajdonítási mechanizmusának analógiájára (Warhol magából egy image-eket gyártó image-istent teremtett) Mapplethorpe egy olyan image-et generált magáról, illetve a műterméről, "mintha" az a mocskos és gyönyörű város felett magasan lebegő hűvös, elfüggönyözött gyémántpalota lenne, ahol a korszak klasszikus művészete zajlik, az egyszerű emberek számára elérhetetlen, isteni, olimposzi magasságokban. Mapplethorpe "a" műtermét annyira szerette, hogy később is, amikor barátja, Sam Wagstaff vett neki egy pazar (félmilliós) lakást, akkor is megtartotta.

Mapplethorpe fotóinál nemcsak a műterem, de a kép keretezése (1:1 formátum) is tudatosan kezelt, illetve hangsúlyosan ismétlődő motívum, így az az érdekes összhatás jön létre, mintha minden kép ugyanabban a térben történne, mintha nem is egy-egy képet látnánk, hanem azt, ami "a képben" ott és akkor éppen megjelent. Ez a viszonylag bonyolult (:)) megállapítás mindössze azt hivatott megvilágítani, hogy gyakorlatilag az összes képében van valami csendéletszerű. Ennek egyik legizgalmasabb formája, amikor a posztamensre egy fekete srácot ültetett, illetve kért meg, hogy kuporodjon oda gubbasztó pózban. Csendélet - statikusan letisztult kompozíció, leülepedett, megállapodott, s pszichológiailag elhiteti velünk, hogy ha kimennénk egy órára a műteremből, miután visszajönnénk, valószínűleg még mindig ugyanaz a kép tárulna elénk, a srác ugyanúgy gubbasztana ott. Testek tárgyszerű beállításban ... Más képei is átkötik a virág csendéleteket a pénisz- illetve nude fotókhoz, vegyük például a fekete srác akt portréját, kezében egy csokor virággal. (lásd ez három képet itt)



Mapplethorpe a virágokat egyébként eredetileg "modellekként" fotózta, virágokat használt, hogy a világítással kedvére kísérletezhessen, anélkül, hogy egy alany idejét pazarolná, azaz, tényleg elmondható, hogy a virágokat is pontosan úgy fotózta, mint a személyeket - és viszont .)

Mapplethorpe roppant tudatos művész, és nyilvánvalóan tudatában volt a mozgás, illetve a mozdulatlanság kontrasztjában rejlő esztétikumnak, lévén, hogy egyik filmjének a kevés közül a "Still Moving" címet adta .)

Képeinek a csendéletszerűsége tulajdonképpen oda torkollik, hogy amit látunk, azt elménkben összekapcsoljuk azzal, ami a kép készítésének pillanatában ott volt Mapplethorpe kamerája előtt. Így végül nemcsak a képet látjuk, ami egy műteremben készült, hanem magát a műtermet is, és részeseivé válunk az ott-és-akkornak, amelyben a kép készült. Látjuk és átéljük a személyek jelenlétét a műteremben, a testek kiterjedését, az izgatottságot a levegőben, a lámpák melegét, az esetleges izzadság illatát, és nem utolsósorban az izmok és idomok domborulását, s rajtuk a fények csodálatos dombor-játékát, ami Mapplethorpe számára nyilvánvalóan óriási esztétikai gyönyört okozott (láttuk a Still Moving-ban, micsoda rituálé volt a számára egy-egy új tekercs film betöltése – mint valami szépség-vadászaton).

Grace Jones - 1988

::::: a testek és formák szerelmese

Az alapján, ahogyan saját vállizmáról/csontozatáról képes volt Michelangelo-i tanulmányt készíteni, illetve ahogyan a testépítő lányt, Lisa Lyon-t, vagy általában a gyönyörű 'testeket' fotózta (mint Lydia Cheng testét, aki önironikusan meg is állapította, hogy Robert számára a testének csak bizonyos részei voltak érdekesek, a csípő, a csípőtől fölfelé a torzó, de a fej és a karok már nem) nehéz nem átérezni, mekkora szenzációt (gyönyört) jelentett ez a számára. Nyilvánvaló, hogy a szépség, a test szépségének, a test domborulatainak és a fény találkozásának a szerelmese volt. Fotóin a szépség-élményt a világítással tette a lehető legintenzívebben átélhetővé, a vágítás oyan lehetett neki, mint Van Gogh-nak az impasto. A lehető legintenzívebben akarta láttatni azt, ami számára gyönyörű volt, ezért kísérletezett rengeteget a fénnyel, s ezért használt műtermet, amit esetében nyugodtan nevezhetünk szépség-laboratóriumnak is, a labor (munka) és az oratórium (imaterem) szavak találkoztatásaként .)


Afrikai Százszorszép - a Ludwig Múzeumban

De Mapplethorpe kamerája sosem csábult el, sosem pusztán a domborulatok, a testek jelennek meg a képein. Végül minden képén átüt az underground, mert végső fokon mindig valahogy a provokatív szabadságról szóltak - amely élményhez a gyönyörű testekről készült gyönyörű képek juttatják hozzá a befogadót.

A virág-csendéletek esetében is elmondhatjuk ezt, mert azokat is ugyanolyan érzékiségi vehemenciával fotózta, mint az embereket, illetve az emberek testét (a virágokat, már említettük, modellként tekintette, rajtuk kísérletezte ki a világítást .)) Virág csendéleteit tekintve (is ugyanúgy) érezzük azt a beindultságot, azt az érzéki intenzitást, amely a szépség felfokozott átélésére hajt. Észvesztő szépségűek e képe "is" :) Úgy találják telibe az embert, hogy sosem tud majd szabadulni a benyomástól. Afrikai százszorszép, vagy tulipánok. Melyek mellesleg pontosan ugyanúgy szépek, gyönyörűek és érzékiek, mint a pénisz-fotói (és viszont). Hogy mi köztük a hasonlóság? Például a szépség-élmény, amit kivált a befogadóban, és persze a formák, alakok, domborulatok, és a rajtuk finoman átsikló, leomló gyönyörű fény ...

Calla lily - 1986

::::: viszlát New York, hello avantgárd

Mapplethorpe pályája Patti Smith-szel kezdődött, a szerelmükkel, meg a Chelsea Hotellel, aztán jött a melegség ("the gay thing"), a polaroid kamera, a fotózás, majd a Hasselblad kamera, s e pálya végén az a betegség, amely a New York-i underground-ot a lehető legdurvábban pusztította.

New York hálátlan volt, 1981-ben elkezdődött a kampány, illetve hadművelet, amely során New York főpolgármestere a rendőrség segítségével hozzálátott a Lower East Side megtisztításához a nemkívánatos elemektől. A háztulajdonosok saját épületeiket gyújtották fel, hogy begyűjthessék a biztosításpénzt, a heroin pedig minden elképzelhető mértéket felülmúlva árasztotta el a környéket - s közben az egész mögött egy nagyon kemény ingatlan-spekulációs terv bontakozott ki (tudjuk meg a Blank City c. nagyszerű dokumentumfilmből).

1985 környékére az egykori "downtown", az egykori művészvilág eltűnt, kifüstölték (utolsó éveiben Mapplethorpe is elhagyta New York-ot, Bostonban lakott). Ezzel egyidőben ütötte fel a fejét a titokzatos betegség, ekkor jelent meg az ismeretlen vírus, az HIV, amellyel kapcsolatban a Reagan kormányzat rengeteget ködösített, s így ezrek fertőződtek meg csak azért, mert nem közölték az emberekkel időben, amikor már rég lehetséges lett volna, hogy miféle járvány tombol odakint.

Mit mondhatnánk? Azt, hogy végül mindig a bank nyer? Azt, hogy ezt az avantgárd forradalmat, ezt a forradalmi gócpontot is sikerült semlegesíteniük? A helyzet egyáltalán nem ez, sőt, éppenséggel ellentétes ezzel a képpel. A Wall Street 2008-ban megbukott, a posztmodernnek hálistennek vége, New York elveszíttette korábbi varázsát, Jay-Z Empire State of Mind c. száma (2009) egy korszak végére tesz pontot - de az avantgárd (bár per pillanat nincsenek kitörések és gócpontok) továbbra is él és virul, és keresi a helyet és az időt, ahol legközelebb kitörhet - igazságosabb társadalmat., jobb életet, kommunikációt, szépséget, művészetet, valódi művészetet ajándékozva az embereknek. Mapplethorpe művészete pedig elsőrendű terjesztőként működik, az avantgárd lángját viszi körbe a világon a Mapplethorpe alapítvány jóvoltából.

Mapplethorpe mellesleg nemcsak mostani új generációkban gyújtja meg az avantgárd lángját, de ami azt illeti, szerelme, Patti Smith is fotóssá vált. Miután Mapplethorpe meghalt (1989), majd meghalt a férje is, a gyerekei pedig felnőttek, Patti Smith próbált visszatalálni korábbi, alkotói önmagához - és egyszer csak felkapott egy polaroid kamerát ... és eszméletlen gyönyörű képeket kezdett el készíteni (lásd Camera Solo c. kiállítása)...

Ezekben "Robert" mindben ott van ... Életre szóló szerelem - életre szóló művészet ... életre szóló avantgárd .)

• lásd ezt a nagyszerű BBC interjút Patti Smith-tel a Camera Solo c. kiállításáról itt
  
  
  

• plusz lásd kapcsolódó videógalériánkat itt
  
  
  

• plusz (ha még nem kerestél volna rá:)) Robert Mapplethorpe képei - google search results