A levest a szakács saját kanalából kajálták ki, satöbbi. Aztán jött egy fura alak a dudájával, és felhasználva azt a képességét, hogy maga után tudja csalni az összes élő és mozgó lényt, vállalkozott a patkányok kiírására. Cserébe ezer guldent kért. "Ezer? Ötvenezer!" válaszolta a polgármester. Aztán a tisztogatás meg is történt, csak a végén, amikor a fizetésre terelte a szót dudás barátunk, azt a választ kapta, hogy nem kapja meg az ezer guldenét. Kaphat kaját, bort, satöbbi, de pénz nem adnak neki. Ekkor jött az a rész, hogy a dudás maga után csalta a falu gyerekeit, be a hegy gyomrába. Mindenki ment, az összes gyerek, végigmeneteltek a városon, és közben ott lebegett előttük egy mesés város ígérete, ahova a dudás csalta őket, ahol "Where waters gushed and fruit-trees grew, And flowers put forth a fairer hue, And everything was strange and new; ". Csak egy gyerek nem tudott lépést tartani, mert sánta volt, és mire odaért  bezárult előtte a hegy gyomra, és kimaradt abból ,ami rá is várt, a kellemes továbbiakból, a szép napokból, a sweet hereafter-ből. 

A film ettől a kis mese-verstől, és Sarah Polley karakterétől, (Nicole Burnell), olyan fantasztikus, mint amilyen. A borzasztó tragédiát, mely során a buszon lévő összes gyerek áldozatul esik nem direktbe mutatja be, mint egy tévétudósításban, hanem egy eléggé pszicho- módon, körkörösen, másrészt folyamatosan az időnek arról az oldaláról tekintve, hogy már megtörtént. Így, amikor  Sarah Polley, alias Nicole ezt a mesét olvassa fel a tesóinak, az negatív formában ugyanolyan idő-trip, mint amikor a ponyvaregényben Travoltát reggelizni látjuk, pedig már meghalt. Ettől máris tökéletes lene a film, hiszen nagyon nagy feszültséget tud fenntartani, és már a film harmadik percében borzong a néző háta. De még ez a tökéletes konstrukció is továbbfejlődik, és ez is Sarah Polley karakterének és a mesének köszönhető, mert mi van akkor, ha az egyetlen túlélő nem boldog, nem érzi magát szerencsésnek, hanem ellenkezőleg, azt érzi, hogy ő az egyetlen, aki kimaradt abból a sweet hereafter-ből. Sarah Polleynak ez volt élete legelső filmje, amiben a szerep megformálásához segítségül kellett hívnia egy valódi élményét. Amikor az anyukája meghalt, ő 11 éves volt, a világ két részre vált, egyik fele előtte, a másik utána. 

Amikor a film odaér, hogy a busz lezuhan, (mégpedig nem akármilyen drámai módon), már nem is tudni mióta voltunk transzban, és úgy éljük át a sokkot, mintha egyszerre benne is ülnénk, meg kívülről is látnánk, kristálytisztán, pont úgy, ahogy Nicole számára ez megjelenhetett. Ian Holm, aki az Ötödik Elemben a főpapot alakította itt most az ügyvéd, aki ebben a borzasztóan lenyomott atmoszférájú városban tesz látogatást, amelyben mintha megállt volna az idő abban a bizonyos percben. Az egész városka egyetlen állandósult pillanat, és miközben Ian Holm körkörösen felfejti a tragédiát, mindennek a tetejében még ő is ugyanezen a tragédián megy keresztül, a gyermeke elvesztésén. A filmek eleje nagyon árulkodik arról, hogy milyen lesz a film, a Sweet Hereafter kitett magáért és egy nagyon emlékezetes kezdőképsort produkált. Faburkolat. A deszkákon szálirányban siklik a kamera, tompa barna szín. (A film végére rájössz, hogy ez a gyász színe.) Padlózat, érezhetően erdei ház fapadlója, talán ezeknek a deszkáit láttuk az imént, aztán egy biblikus módon idilli beállítás. Egy matracot látunk felülről, egy nő és egy férfi és köztük egy gyerek alszanak. A nő mellei hatalmasak, átlátszanak rajta az erek, és az anyaság még hangsúlyosabban bejön a képbe. Arra, hogy ez a kép honnan jött, és mit ábrázol csak a Ian Holm vonal kifejlődése során jövünk rá, illetve akkor kapjuk meg az infót. Milyen horror az, hogy egy matracban bébi-mérgespókok vannak, és megcsípik a gyereket? 

Kanada és a filmek

Atom Egoyan nem akárki, neve a remek és fantáziadús művészfilmek márkaneve, mégpedig a kanadaiaké. Kanada különleges hely a filmgyártás szempontjából, olyasmi mintha a Star Trek-ben egy olyan bolygóra keveredtünk volna, ahol dús növényzet, tiszta levegő, vidám, boldog és gazdag emberek éldegélnének, szóval, mint a mesében. Mindezt persze nem az éghajlatnak köszönhetik, hanem a tudatosan létrehozott film- és tehetségbarát filmgyártási környezetnek. A filmek producelése köz- és államérdekként van kezelve, a szövetségi kormány a kanadai filmekbe való befektetést adókedvezményekkel serkenti, amely a befektetés mértékétől függ. Ehhez csak az kell, hogy a befektető, legyen az cég vagy személy kanadai legyen. Annak, hogy a produkció is kanadainak minősüljön, megvannak a szabályai, pl. hány darab főszereplő kell, hogy kandadai legyen, meg hogy hány százalékát lehet a film költségvetésének pl. amerikai helyszínekre költeni, hány százalékban, és milyen esetben lehet nem kanadai filmes-munkaerőkkel dolgoztatni stb,  de semmiképp sem arról van szó, hogy pl. USA színészek nem szerepelhetnek, vagy hogy a film nem játszódhat a határokon kívül. A másik komoly dolog, az ATCRA, a "The Alliance of Canadian Cinema, Television and Radio Artists", amely egy nagyon komoly szakszervezetet jelent, ami nemcsak a film, televízió és rádió "bizniszben" utazó művészek és szakemberek fizetését hivatott megfelelő szinten tartani, hanem a kanadai film virágzását is. Például a Titanic fesztiválon nálunk is bemutatott "The Cube" c. film úgy jött létre, hogy a kanadai film harmadik nagy eleme, az "ACCT" (Academy of Canadian Cinema & Televison) díjjal tüntette ki a forgatókönyvet, amely 240 ezer kanadai dollárt jelentett, (ami még önmagában piciny összeg), de ezen felül egy az ATCRA-vel kötött megállapodást is, amely lehetővé tette, hogy fiatal színészekkel és Director of Photography-k szemérmetlenül olcsón, szinte ingyen dolgozhassanak a filmben, a szakszervezeti szabályok ellenére. A kanadai filmekről először mindenkinek az Ann a Zöld Oromból c. tévésorozat, és számtalan más, határozottan jó minőségű tévéfilm jut az eszébe. A dolog szépsége, hogy a kanadaiak is büszkék ezekre a filmekre, és amikor filmművészetről, filmgyártásról beszélnek, a televíziót is beleértik. A film náluk a tévéfilmek egy eggyel nagyobb sorozatszámú verziója, és nem egy más dimenzió. Ráadásul remek bevételi forrás, valóságos nemzeti tőke. 

András Hámori

András Hámori volt katona, mégpedig Magyarországon, Budapesten diplomázott a Jogi Egyetemen, 81-ben mint újságíró egyik párizsi útját megszakítva disszidált Kanadába. 
Torontóba érve betársult egy magyar vizilabdázó feleségének éttermébe, ami addig igazán működött sikeresen, de aztán fellendült, egyikeként az első olyan modern éttermeknek, ahol például valósághű emberi bábuk ültek az étteremben, erős pop-hangulatot árasztva. Hámori András soha nem filmrendező, vagy színész szeretet volna lenni, (amivel a 80-as évek elejének Budapestjén valószínűleg szinte egyedül állt), hanem producer. Az éttermi tapasztalat is azért volt számára szükséges, kifejezetten azzal a céllal lépett be ebbe a vállalkozásba, hogy megtanulja, hogyan működik a projektmenedzselés és a finanszírozás, illetve a pénz világa. Nem igen vesztegette az idejét, hamarosan belevágott abba a több részes tévé minisorozatba, amely őt, mint producert a siker felső emeletére repítette. Egy ex NY-i fő-rendőrrel csinált hosszú interjú-sorozatot, amely alapján "megtörtént rendőrségi esetek" harminc-perces  epizódokból álló sorozatát készítette. Így már, mint sikeres producer teljes erővel belevetette magát a filmgyártásba, és elég hamar az Alliance-nél kötött ki, melynek 85-től alapító tagja és alelnöke, és amelynek nem ő az egyetlen magyar származású producere, vegyük csak például Robert Lantos-t. 89-ben még plusz saját céget is alapíított Susan Cavan-nel, Accent Entertainment Corp. néven. Hámori András azért különösen szimpatikus, mert nevét nem változtatta pl. Andew-ra, annak ellenére, hogy jó ideje már Kanadai Állampolgár, és nemcsak Torontó-i , de L.A.-i is. Eddigi Kedvenc Alliance filmünk eddig a Hámori által producelt Never Talk to Strangers (Ne Állj Szóba Idegennel), melyben Rebecca Demornay és Antonio Banderas valamint Henry Dean Stanton szerepelt. Ebben a filmben, mint producer Magyarországot is alkalmazta, és nem az olcsó statisztéria okán, hanem Ragály Elemér volt a film DOP-je, és a film (remek) zenéjét a Budapesti Rádió Szimfonikus Zenekarával vették föl, ami nagyon szimpatikus. Mostantól viszont, ha csak egyet lehet említeni, az Alliance-kedvencünk mindenképp a Sweet Hereafter, az Eljövendő Szép Napok, melynek executive (vezető) producere Robert Lantos és András Hámori. Az Alliance még magyarabb dobása a Sunshine (The Taste of Sunshine) c. vadiúj Szabó István film, mait megintcsak a Lantos-Hámori páros producelt, és amelynek USA bemutatója 99 december 8. volt, nálunk pedig a februári filmszemlén lesz látható, Kanadában pedig a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon 99 szeptember 13.-án. Amíg Andrew Vajna a Miniszter Félrelép-et hozta létre mint magyar produkciót, addig az Alliance Szabó István filmjével tette ugyanezt, amit az European Film Awards-on 4 díjra is jelöltek. 

KINOWELT GmbH
Az Alliance-szel kapcsolatban még újabb keletű magyar vonatkozású hír, hogy a Kinowelt Hungary kft., amely hivatalosan 2000 január elsején kezdi meg tevékenységét, és amelynek tulajdonosai a Kinowelt International GmbH, (egy 1981-ben két testvér által alapított német filmforgalmazó cég, amely olyannyira kinőtte magát, hogy tavaly 250 millió márkát forgalmazott), és a Budapest Film, stratégiai megállapodást kötött az Alliance-szel, (teljes nevén Alliance Atlantis), mely együttműködés révén a Kinowelt Hungary az USA-ban és Kanadában is növelni tudja üzleti jelenlétét. Mint ismeretes, a Budapest Filmnek ez idén a második új cége, az első, a Cinema Star filmforgalmazó vállalat, melyet a Hippolytot és a Meseautót gyártó Európa 2000 kft-vel, Kabay Barna, a film rendezőjének és producerének cégével hoztak létre.