Birtokviszony

A drámai vonalra már két jel is figyelmeztet: az egyik az a tény, hogy a forgatókönyvíró és a rendező egy és ugyanaz a nő, a másik pedig Glenn Close mint főszereplő. Bár alapvetően pártoljuk a női rendezőket (például Katherine Bigelow-t, a Holtpont és a Strange Days rendezőjét), a tapasztalataink szerint abból nem sül ki jó, ha egy nő személyes projektként vezényel le egy filmet, ő írja, esetleg még ő rendezi is, beleteszi az egész életét, miközben a közönség nem nagyon tud hogyan viszonyulni a végeredményhez (nem sikerült például Diane Keaton rendezése, a Női Vonalak, amit az Ephron-nővérek, a Szerelem Hullámhosszán szerzői írtak, vagy a Fiúk az Életemből c. Drew Barrymore-film, női írókkal és női rendezővel a fedélzeten).

A Birtokviszony Rose Troche rendezőnő munkája, aki A. M. Homes író rövid történeteiből álló könyvet dolgozta fel a forgatókönyvében, illetve a filmben.

A történet középpontjában egy évek óta kómában fekvő fiatal srác, Paul (Joshua Jackson) áll, az ő alakjához kapcsolódik így vagy úgy a többi szereplő, vagyis a kertváros 4 családjának tagjai. Beletelik némi időbe, mire összeáll a kép bennünk a szereplőkről, mert a Robert Altman által bevezetett (Short Cuts, Pret-a Porter) egymás mellé rendelt karakterekkel való körkörös felépítés most nagyon lassan bontakozik ki. Ráadásul első látásra elég érdektelennek tűnnek ezek a karakterek. Pault az anyja gondozza, Esther (Glenn Close), akinek szinte minden gondolata a fia autóbalesete körül forog. Paul húgát, Julie-t a lelkiismeretfurdalás gyötri a bátyja miatt, nem tudjuk, hogy miért. A szomszédban lakó fiatal ügyvéddel (Jim/ Dermot Mulroney) kiszúrnak a munkahelyén, ezért napokig nem megy be dolgozni, hanem helyette egy bevásárlóközpontban ver tanyát, hogy ott Esthert buzdítsa a maratoni állóképesség versenyben, aminek a fődíja egy gyönyörű terepjáró. Jim kisfia, Alex egy Barbie-babába szerelmes, sőt, több, mint szerelmes, kimondottan szexuálisan vonzódik a műanyag lányhoz, már ahogy ez egyes művészfilmeknél lenni szokott. Miközben a történet nagyon nehézkesen kezd kialakulni, szinte minden szál Paul balesetéhez vezet, és kiderül, hogy több ember életét is megváltoztatta az a tragikus éjszaka. Persze mivel egy művészfilmről van szó, a hangsúly nem a baleset rejtélyén van, hanem a szereplők egyéni drámáin, nehézkes életükön, nulla kommunikációikon, és az egymástól való érzelmi távolságokon.

Az nem teljesen világos, hogy a cím miért utal a tárgyak kitüntetett szerepére az emberi kapcsolatok helyett, mert ha nem számítjuk Alex kissé perverz vonzódását a Barbie-babához, olyan sok tárgy-kapcsolat nem merül fel a filmben. A sok egyenlő szereplő közül kiemelkedik Glenn Close alakja, már csak azért is, mert ő az egyedüli "sztár-színésznő" a stábban. Close már régóta vonzza a melankolikus filmeket (Veszedelmes Viszonyok, Végzetes Vonzerő, Találkozás Vénusszal, Cuki Hagyatéka), és miközben tagadhatatlanul jó színésznő, már előre tudjuk, hogy az ő főszereplésével nem kapunk egy vidám filmet. Ezúttal egy érzelmileg végsőkig kiégett anyát játszik, aki nap mint nap gondozza magatehetetlen fiát, a korábban ragyogó tehetségű és kedves Pault, akinek már nincs reménye a felépülésre. Esther állandó feszültségben él, és a maratoni versenyre is Paul miatt nevez be, valamiképpen a fia kedvéért akarja megszerezni a terepjárót, és ezért áll több napot az autó mellett, kezét rajta tartva.

Mivel a forgatókönyv alapjául rövidebb történetek szolgálnak, nem is csoda, ha a nézőknek nem áll össze egy folyamatos kép a történésekről, és néhol kapkodónak, néhol lassúnak találjuk a cselekmény folyását. Egy amerikai művészfilmmel állunk szemben, tehát nem a zökkenőmentes dramaturgián, hanem az érzelmi és egyéb konfliktusokon, válságokon van a hangsúly.

Ha tisztában vagyunk vele, mit várhatunk ettől a filmtől, akkor nem lesz csalódás: családi drámákra számítsunk, egyéni sorsok megzakkanására, szomorúságra és kilátástalanságra, no meg arra, hogy a végére azért a legtöbb feszültség elsimul, és a sok rossz után kicsit fellélegezhetünk.