cspv logo
cspv szám: 67 / 04 tartalom
keresés

cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím Interjú Árpa Attilával Reklámok cikk cím cikk cím cikk cím cikk cím

this is
cspv home
régi link, már nem működik

page number: 04 00630
film info
PREVIOUS articleNEXT article
2004-09-13

Én, a Robot

I, Robot 2004.

Õrző-védő gépek
Az első gondolat, ami erről a filmről átsuhant az agyunkon, az az volt, hogy ha ez a magyar cím, akkor itt bizony Will Smith egy robotot fog játszani. Ez éppen akkoriban volt, amikor kijelentettük, hogy valószínűleg Will Smith az egyik legszebb emberpéldány, aki valaha létezett, és éppen ezért fura lenne őt gépként újra látnunk. De nem kell aggódnunk, mivel egyrészt a film címe valójában az, hogy "Én, Robot", másrészt pedig sokkal árnyaltabb és jobb filmmel állunk szemben, mintsem azt élből gondolnánk.

2035-ben járunk, a science fiction korában, amikor a robotok már a mindennapi életünk részei. Bár a film alapjául szolgáló könyvet Asimov 1978-ban írta, a filmbeni robot-világ még nekünk, 2004-es nézőknek is távolinak tűnik, legalábbis első látásra. Mert az is igaz, hogy az alkotók mindent megtettek annak érdekében, hogy a 2035-ös Chicago hétköznapjait -a robotokat leszámítva- ne sok minden különböztesse meg a mostanitól. Emberek jönnek-mennek az utcákon, ahogy szoktak, de közben azt látjuk, hogy egy csomó munkát már robotok végeznek, főként olyanokat, amelyeknek nem túl nagy a presztízse (kukások, újságkihordók és kutyasétáltatók sértődhetnek meg majd ezen a jeleneten). Van persze egy főhősünk is, aki nem más, mint Will Smith, vagyis Spooner nyomozó, a magányos, elvált chicagói zsaru, aki a régi dolgokat kedveli (2004-es tornacipőt hord), és egyáltalán nem bízik a robotokban. Spooner kicsit fásultan éli az életét, laza bőrnadrágjában, és mindig félrecsúszott bőrsapójában jön-megy, de egy hip-hop-os tinisrácon és a nagymamáján kívül nem sok mindenkivel tartja a kapcsolatot.



Nem telik el sok idő, és Spoonert máris munka közben látjuk,
mert az egyik barátja öngyilkosságához hívják ki. Ez a barát történetesen az U.S. Robotics nevű hatalmas robotfejlesztő cég alkalmazottja, egy professzor, aki, mint később kiderül, minden szempontból emberibbé próbálta fejleszteni a robotokat. Az, hogy valójában nem öngyilkosság történt, mind Spooner nyomozónak, mind nekünk, nézőknek első látásra egyértelműnek tűnik, főként, miután a halott tudós intelligens hologramja a segítségünkre siet.

Ennél a jelenetnél már tudjuk, hogy tényleg a sci-fi korban vagyunk, bár a hősünk ugyanúgy viselkedik, mint ahogyan a 2000-es évek elején szoktak a magányos New York-i zsaruk, azért a háztartások robot-lefedettsége (minden 5-ik emberre jut egy robot!) már egy másfajta korszakot mutat. Az öngyilkosság/gyilkosság nyomozásában Spoonert egy robot-pszichológus nő segíti, már ha azt segítségnek lehet nevezni, hogy Dr. Susan Calvin (Bridget Moynahan) Spooner minden egyes felmerülő gondolatára azt válaszolja, hogy a robotok szépek és jók, és a 3 robot törvény miatt biztos, hogy nem bántanak embereket (vagyis nem dobnak ki egy tudós sok emelet magasból). Calvin doktornő nemcsak a szerepe szerint idegesítő kicsit, de maga Moynahan sem remekel a bőrében, a Beavatás főszerepéből, illetve a Sakáltanya egyik mellékszereplőjeként megismert színésznő olyan vértelenül játssza a pszichiáternőt, mintha vagy szívességből játszotta volna el a szerepet, vagy valójában fárasztotta volna a forgatás. Erre a rossz karakter-színész párosításra még a magyar szinkronrendezők is rátettek egy lapáttal azzal, hogy Fehér Anna hangját adták Moynahannak. (Mi persze sejtjük, miért történt így, valószínűleg a Maffiózók /Sopranos/ c. RTL Klub-os tv-sorozat a ludas az ügyben, mivel abban a nagyon népszerű sorozatban a Tony nevű főszereplő egy Fehér Anna magyar hangú pszichiáternőhöz jár, úgyhogy ez a párosítás jól beívódhatott mind a vasárnap késő este ébrenlevő nézők, mind a szinkronrendező agyába). Tény, ami tény, hogy Fehér Anna hangja nem stimmelt Moynahanhoz, de ez csak egy kisebb hiba, ami nem tartozik közvetlenül a filmhez, úgyhogy nem akadunk le rajta.

Nem is tehetjük, mert a film nagyon hamar felgyorsul, és egyik borzasztó izgalmas üldözés követi a másikat, miután Spooner élből utálja a robotokat, a robotok is elkezdik nem kedvelni őt, úgyhogy hamar egy izgalmas "senki nem hisz a hősünknek, akinek pedig mindig jók a megérzései"-alaphelyzet bontakozik ki.

A film műfaja szerint egy sci-fi akciófilm, és itt mindkét oldal "megkapja a magáét": a látvány-akciók mellett a sci-fi filozófia is minduntalan felmerül (ami itt leginkább a robotika 3 törvényét jelenti), sőt, egy új, robotszereplő (Sunny) révén még közelebb kerülhetünk a robot-filozófiához, ahhoz a majdnem megfoghatatlan határhoz, ami az emberi lényeket megkülönbözteti az emberek által minden irányúan, finoman árnyaltan programozott gépektől, az emberarcú robotoktól.

Nagy előnye a filmnek, hogy végig jól tudja fenntartani az egyensúlyt a néha fárasztó robot-tanok és az akciók között, ha az egyik oldal túl sok figyelmet kap, rögtön belendül a másik, és ettől tényleg egyszerre komoly és pörgő film is tud lenni az egész.

Will Smith pedig ugyanolyan jó, mint amilyennek megszoktuk, még a Bad Boys 1 idején. Nemcsak tökéletesen szép (ezt a férfi nézők úgysem tudják eléggé értékelni), de nagyon jól is játszik, most éppen az okos zsarut, aki bár nem a neki legmegfelelőbb korba született (a 2004-es tornacipők a kedvencei, és utálja a robotokat), de azért nagyon jól végzi a munkáját, és a laza bőrnadrágos külső természetesen egy igazi profit rejt. Spoonernek jó oka van rá, hogy ne bízzon a robotokban, de mi ezt az okot csak a film végén tudjuk meg, amitől ismét csak még izgalmasabb-emberibb lesz a történet.

A film legfőbb gyengéje az, amitől különleges is egyben, ez pedig a nagyon sok robot. Spooner mindig robotokkal küzd, akik legtöbbször óriási túlerőben vannak vele szemben, és számolatlanul jönnek elő a semmiből, hogy elpusztítsák kedvenc főhősünket. Már látvány szempontjából is eléggé szokatlan, hogy a fő ellenség egy leegyszerűsített emberalak, gépből, aminek ugyan a legfrissebb CGI-technikának köszönhetően ügyesen mozgó arca is van, de mi azért ha lehet, mégiscsak jobban kedveljük a megszokott hús-vér negatív szereplőket, mint a százával özönlő robotokat.

A történet egyébként teljesen jól működik (elvégre mégiscsak Asimov a forrás), bár a film közepén annyira nem értékeltük a "szükségállapotos" jeleneteket, de ez azért van, mert sem a katasztrófafilmeket, sem magát a Szükségállapot c. filmet nem tartjuk sokra.

Mindennel együtt alapvetően egy jó film az Én, a Robot (vagy inkább az Én, Robot), izgalmasabb, fordulatosabb és akciódúsabb, mintsem előre gondoltuk volna róla, és ha lehet ilyet mondani, általa még a robotok is közelebb kerülnek a szívünkhöz...

-lidoc-
2004-09-13
cspv.hu
oldal: 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14