A Szerelemre Hangolva egy igazi művészfilm, amelynek a történetét nehezebb lenne leírni, mint a hangulatát. A képek kiegyensúlyozott ritmusban követik egymást, úgy érezzük, hogy ebben a filmben mindenre van elég idő, és a történet szinte csak másodlagosan bontja ki közben magát. Hongkongban vagyunk, a '60-as évek elején, és egy fiatal nőt látunk, aki éppen albérletet keres magának és férjének. Nagyon szívélyes és zárkózott a nő, szép is, meg hűvös is, egyből sejtjük, hogy ő lesz a főszereplőnk. Aztán pár másodperc múlva megjelenik egy szimpatikus (és szintén zárkózottnak tűnő) férfi, aki szintén albérletet keres (magának és feleségének), és miután már a nő kivette a kérdéses lakást, ezért ő csak a szomszéddal tud megegyezni, úgyhogy másnap már mindketten költöznek is. A nőt Lizhennek hívják (Maggie Cseung), a férfit Chow-nak (Tony Leung), és a kettejük kapcsolatáról fog szólni a film. Vong Kar-vaj, a film rendezője (Csungking Expressz, Bukott Angyalkák, Édeskettes) kezdetben nem fókuszál erőteljesen a két főszereplőre, olyan, mintha esetlegesen látnánk őket kicsit többször, mint a többi szereplőt, de ez nagyon jól működik, mert a néző így elegendő időt kap arra, hogy elhelyezze magában a karaktereket, és rögzüljön az első benyomás róluk. Lizhenék egyszerre költöznek be az új bérleményeikbe, de furamód, a férjet és a feleséget még mindig nem láttuk. Nos, ez így is marad a film során, Lizhen férjének csak a hangját halljuk, Chow feleségét pedig csupán hátulról látjuk néhány másodpercre. Ez a nézők számára egy erősen tudatos rendezői fogásnak tűnik, mivel később az lesz az érzésünk, hogy a házastársak nem annyira jelentősek, és kevéssé számítanak.



Telnek a napok, Lizhen egyedül járkál, moziba megy, és minden este egy büféből hozza el a vacsoráját. Egy idő után Chow is odajár, de sohasem érkeznek egyidőben, viszont a találkozásaikkor kellemes feszültség mutatkozik a mozivásznon. A nézők ekkor már felvették a film ritmusát, nem sietünk sehova, de nem is unatkozunk, ellenben egyre többet tudunk meg hőseinkről. Lizhen titkárnő egy cégnél, és miközben főnöke randevújait intézi, megpróbálja a munkába ölni a magányát. Chowról az sejthető, hogy egy nyomdában dolgozik, viszont egyik nap az jut eszébe, hogy elkezd írni egy harcművészeti regényt. Apró jelekből rájövünk arra, amire Lizhenék csak kicsivel később, hogy a férjük és feleségük egymással csalják meg őket. Innentől jöhetne egy bonyodalommentes szerelmi szál kettejükről, de nem minden film működik ilyen egyszerűen: Lizhen és Chow egyre többet találkoznak, közel kerülnek egymáshoz, de nem akarnak ugyanolyanok lenni, mint a "párjaik", és ezért betartják egymás között a két lépés távolságot. Lizhen segít Chow-nak írni, és mindkettejük élete egy új tartalmat nyer ezzel a kapcsolattal. Többek közt az a jó Kar-vaj filmjében, hogy nagyon életszerű, nem direkt heppyend-ellenes, csak olyan tempóban építi és bonyolítja Lizhenék kapcsolatát, ahogy ez a valóságban is működne két 30-40 éves ember között, Hongkong környékén. Semmit sem tudunk előre, semmi sem kiszámítható, csak az adott filmpillanatra figyelünk, és ez az, ami csak az un. művészfilmek sajátja. A filmben folyamatosan fel-felbukkan egy dallam, ami elvileg "beélesítené" az alatta látható eseményeket (dramaturgiailag fontosabb pillanatokban tűnik mindig fel), viszont számunkra inkább zavaró volt, mert kicsit erőszakosnak tűnt, és túl gyakran volt hallható.



A színészek játéka annyira hiteles, hogy a film közben fel sem merül bennünk, hogy akár egy teljesen más karaktert is el tudnának játszani "a kedvünkért", annyira pontos és árnyalt képet adnak Lizhenről és Chowról. Emögött a letisztult színészi játék mögött egy meglehetősen megerőltető forgatás állt, ahogy ezt Maggie Cseung (Lizhen) állította. Vong Kar-vaj nem egy előre elkészített forgatókönyv szerint haladt a forgatáson, hanem reggelente kiadta az instrukcióit az aznapi jelenetekhez, aztán visszavonult a kamera mögé. A történeten menet közben is csiszolgatott, és Maggie a forgatás elkezdése után még sokáig nem volt tisztában a szerepével. "Imádom a filmet, de ha kezdettől többet tudtam volna a figurámról, sokkal pontosabban tudtam volna, mit játszom. Voltaképpen nem éltem át a színjátszás örömét, és ez baj." - mondta Maggie Cseung. A forgatás 15 hónapig tartott, hosszabb szünetekkel, amikor a két színésznek más munkái is adódtak. Kar-vaj így nyilatkozik erről a 15 hónapról: "Életem legrosszabb időszaka volt, de nem akartam abbahagyni. Azért akartuk bemutatni Cannes-ban, hogy legyen egy határidő a befejezésre. Egyébként még ma is forgatnánk." Annyira szoros lett a végén a határidő, hogy a kópia nem készült el időre, és Párizsban kellett gyorsan feliratot írni hozzá, a fesztivál felé félúton. Viszont a bemutató sikeres lett végül: a tavalyi Cannes-i filmfesztiválon Tony Leung Csiu-vaj megkapta a Legjobb Színész Díját, a film operatőre és vágója pedig a Technikai Nagydíjat. Ezenkívül begyűjtött még egy "Öt Kontinens Díjat", és Európa-szerte sikere volt a mozinézőknél.

A Szerelemre Hangolva olyan érzékeny dolgokról szól, mint a vágy, a lelki kötöttségek, a magány, és a nem-felejtés, és ezeket a finom érzéseket egy visszafogott és lágy stílusban mutatja be nekünk, vagy inkább ismét eszünkbe juttatja őket.

Vong Kar-vaj, a rendező a forgatáson nem ragaszkodott az általa megírt forgatókönyvhöz, hanem minden reggel elmondta a színészeinek, hogy mit vár tőlük, aztán hagyta őket dolgozni, és menet közben is átformálta a történetet.

-junior-