Mielőtt Leszáll Az Éj

Johnny Depp összesen két törpe szerepet játszik a filmben, és noha távol áll attól, hogy főszereplő legyen, ez részéről nem egy olcsó, hanem egy eléggé elegáns "reklámfogás", amivel a filmet (felehetően ingyen) támogatta. Ugyanez mondható el Sean Penn-ről is, aki a film legelején szerez nekünk egy kellemes 2 és fél percet.

Szeretnénk, ha minél többen látnák ezt a filmet, de persze előtte el kell mondani, miről szól, és hogyan. Ez a film Reinaldo Arenas író-költő életét dolgozza fel, aki Kubában született, homoszexuális volt, és végül AIDS-ben halt meg egy New York-i apartmanban. Nem egy könnyű történet, nem is feltétlenül pont az, ami az átlagember kíváncsiságát a plafonig feszíti, de amit látunk, az végtelenül emberi, és végzetesen elválaszthatatlan bolygónk történetétől, illetve történelmétől, tehát jobb, ha befogadjuk, mert annál többet tudunk majd arról a helyről, ahol élünk. Olyan ez, mintha egy nagy családi albumot nézegetnénk: akármit látunk, az hozzá tartozik a lényeghez.

A film elején természetszerűen Arenas gyermekkorát láthatjuk, és ez az a rész is egyben, ahol megbarátkozhatunk azzal a körülménnyel, hogy a filmben mindenki angolul beszél. Ez egy nagyon érdekes újítás, mindenki eszméletlen (súlyos) spanyol, sőt kubai akcentussal töri az angolt. Ugyanakkor az is tény, hogy az amerikaiak, angolok játszi könnyedséggel fogadják be a legdurvább akcentusokat is, mintha egy éjjellátó nyelvi kamera lenne az érzékszervük, a lényeg csak az, hogy angolul legyen, és akkor jöhet. Ekkor máris más kategóriába kerül egy film, mintha feliratosan menne.

Konkrétan a vetített kópiák száma akár 10-100 szorosa is lehet ahhoz képest, ha spanyolul lenne, feliratosan. Nagyon nagy újítás, noha nem biztos, hogy pozitív, de ha azt vesszük, hogy így egyrészt azon a nyelven látjuk a filmet, amit Reinaldo Arenas élete végén beszélt, akkor ez egy kifejezetten kifejező, művészi hatást keltő megoldásnak minősül. Másrészt, ha azt vesszük, hogy a film célja az volt, hogy a 93-ban megjelent memoár könyv filmváltozata, illetve a könyv alapján készült életrajzi film minél több emberhez eljusson, akkor bizony az angol nyelv használata megintcsak telitalálat.

Reinaldo Arenas története egy meglehetősen szomorú történet, óhatatlanul is Sonny szavai jutnak az ember eszébe a Bronxi Meséből, hogy "nincs szomorúbb dolog, mint az elpazarolt tehetség", noha Arenasnak nem a tehetségét pazarolódott el, hanem az élete. Reinaldo Arenas élete a legsanyarúbb akkor fordulatot vette, amikor a Castro-féle diktatúra elkezdte üldözni a baloldaliakat (illetve tulajdonképpen jobboldaliakat, de csak onnan, diktatúrán belülről nézve, szóval mondjuk azt, az igazi, normál baloldaliakat, huh .. ez bonyolult) és a homoszexuálisokat is. Reinaldo Arenas a film alapján egyáltalán nem tűnt egy radikális embernek, de ilyenek a diktatúrák, a művészek automatikusan ellenállókká válnak. Reinaldo Arenas azonban ellenállónak sem tűnt komolynak: inkább egy egyszerű, viszonylag sodródó, az életet észszerűen élvező kisember benyomását keltette, mint egy (ellen)forradalmárét, ami azonban egyáltalán nem csökkenti az iránta ébredt szimpátiát, sőt, a film, illetve a történet különös varázsát talán éppen ennek a "kisemberségnek" köszönheti.

Ott van a tengerparton, egy könyvet olvas, élvezi, szép az idő is. Ott van egy férfi is, és Arenas minden külön körmondat nélkül megkérdi tőle, hogy nem akar-e felugrani hozzá egy kör "zenehallgatásra", vagyis pont úgy tesz, ahogy Joey Tribiani tenné ezt egy lánnyal. Ennél még megkapóbb az a jelenet, amikor letartóztatják. "Tökéletes áldozat". Ellopják a ruháit a strandon, és szól a rendőröknek, akik azt mondják neki, hogy üljön be a kocsiba. Együtt autókázva el is kapják a tolvajokat, de ezek az arcok hirtelen azt mondják, hogy Arenas molesztálta őket, ezáltal azonnal átment passzív üldözőből kiszolgáltatott üldözöttbe. Aztán ott van a rendőrségen, egy közös őrizetes cellában, ami nincs is bezárva, csak be van hajtva, úgysem mer elszökni senki sem. Elképesztő, olyan, mint egy megelevenedett Franz Kafka novella. Arenas nem úgy menekül, mint James Bond, hanem mint egy szürke kisember, aki az életét meglehetősen praktikus okokból, meglehetősen könnyen átélhető elemi életösztönből kifolyólag, meglehetősen humánusan és egyszerűen félti. Kimegy a folyosóra, és kétségbeesetten keresi a kiutat, talál is egyet, amely a tengerbe vezet, és egyből fejest ugrik, és jó sokat úszik, mire ismét partot ér. Nemcsak izgalmas, de szép is ez a rész, mert torzítatlan formában láthatjuk, hogy mi minden történhetett egy emberrel valamikor a hatvanas-hetvenes években.

Aztán hamarosan elkapják, és börtönbe kerül (hiába próbált gumiabronccsal Floridába evezni, az áramlatok visszaszállították Kubába), és amikor 2 súlyos év után kiszabadul, elmondhatja, hogy a külföldön titokban kiadott könyve (amit egy férfi-prosti -Johnny Depp-a fenekében csempészett ki, és ami a legjobb külföldi regény díját nyerte el abban az évben Párizsban) az egyetlen bizonyítéka, hogy él, hogy létezik, és ezzel párhuzamosan a gyakorlati életre nézve a leghalványabb terve sincs, azt sem tudja, hogyan éli túl az adott napot.

Ha eddig nem, hát ekkor biztosan megértjük, hogy Reinaldo Arenas élete, mint mindenki másé, egy érem két oldala. Van a műve és van az élete. Ha manapság két srác összedob egy jó kis zenét, mint mondjuk az Avalanches, lesz nekik bevételük (jó sok), otthonuk, autójuk, pénzük, biztosítási számuk, mindenük, ami az összes többi embernek is van, amit felületesen "egzisztenciának" nevezhetnénk, és lesz még pluszba a művük, amit létrehoztak, tegyük fel, egy iszonyatosan jó zene. Tulajdonképpen e kettő együtt adja ki egy ember egzisztenciáját, amelyben az első rész "csak" az egzisztencia anyagi dimenziója, de ez most mindegy. Szóval, amíg napjainkban a művészek "egzisztenciája" és műve, mint egy érem két oldala lényegében összhangban vannak egymással, addig "régebben" ez nem egészen volt így, gondoljunk Van Gogh-ra, Gaugain-re, de enyhébb és modernebb formában gondolhatunk Huszárik Zoltánra, Tarkovszkijra, Bódy Gáborra, aki utóbbi például az akkori évek legnagyobb szuperprodukciójából (mint ma a Hídember), a Psychéből nem tett szert sem kisebb, sem nagyobb vagyonra, sőt mire a film elkészült, azt a pénzt már el is költötte. Reinaldo Arenas életének csak egyetlen oldala volt, csak a műveiben létezett, és egzisztenciálisan is csak akkora területet sikerült kihasítania a világból, mint egy táskaírógép, ez volt az ő tutaja, amibe kapaszkodva utazott keresztül az egész életén, gyakorlatilag az írógépe billentyűi előtt élt (amit a film egyik roppant szép jelenetsora rendesen ki is emel).

A főszereplő, Javier Bardem nagyon jó, az egész filmet átszövi a hangja, az orgánuma, ami nagyon egyedi és nagyon szerencsés, ez az, ami a film legelső perceiben megfogja a nézőt. Bardem ráadásul ismerős, hiszen a "Torrente, a Törvény Ökle" c. borzasztó rossz filmben is láthattuk, csak úgy, mint az egészen jó Lábad Között-ben, vagy a Sonka,Sonkában, és most legújabban a Második Bőr-ben.

Ez a film nem egy "iszonyatosan jó" film, mint ahogy Reinaldo Arenas élete sem volt egy "iszonyatosan jó" élet, vagyis ez a film egy "jó hordozó", mint amilyen az Eva Peronról készült argentin film volt , amely 96-ban készült, mint az Evita, de musical nélkül, 3 millióból (szemben az Evita 60-jával), ráadásul még hamarabb is jelent meg, mind Argentínában, mind az USA-ban. Ennek a filmnek is sikerült most valamit célba juttatnia egy emberről. Ez a valami nem a jól fizetett zeneszerzők, rendezők által létrehozott "vendéghaj", hanem olyasmi, ami eredetileg Reinaldo Arenas-hoz tartozott: életének és költészetének egy része.

-floyd-