Harry Potter És A Bölcsek Köve

Ezután még hat évbe telt, hogy megírja az első Harry Potter-könyvét (a Harry Potter és a Bölcsek Köve-t), viszont ezzel a fantasztikus mese-regénnyel akkora sikert ért el, ami szintén csak fantasztikusnak nevezhető: gyerekek, tinik és felnőttek egyformán odavoltak Harry Potter-ért, szerették a könyv hangulatát, lenyűgözte őket a mese szövése, a varázslatos világ, amiben a hősök mozognak, az izgalmak, a jók és a rosszak harca, szóval minden olyan motívum, ami egy regényt felejthetetlen élménnyé tesz. Az első könyvet 46 nyelvre fordították le, több mint 100 millió példányban kelt el, és miközben mindenfelé egyre többet hangzott el a "Harry Potter"-név, futótűzként terjedt a "Potter-mánia".

A Harry Potter és a Bölcsek Köve 1996-ban került az amerikai boltokba, és David Heyman producer már ekkor elgondolkodott a megfilmesítéséről. Hamar megszerezte a megfilmesítés jogát, megállapodott a Warner Bros.-szal, majd 1997-ben találkozott Miss Rowling-gal, a szerzővel is, és "megígérte" neki, hogy a film-adaptáció igyekszik majd hűen tükrözni a könyv hangulatát és stílusát. Azt, hogy ez mennyire sikerült, főképp azok tudják megállapítani, akik olvasták a könyvet és utána látták a filmet - ennek hiányában a legjobb, ami tehetünk, hogy megnézzük, mit tud maga a film.

Jól kezdődik: sejtelmes éjszaka van, ahol egy cica egy mozdulattal varázslónővé változik. Két varázsló (McGalagony és Dumbledore professzor) épp egy csecsemő elhelyezésén ügyködik, egy nagyon helyes kisfiúén, akinek van egy vágás a homlokán. Aztán ugrunk egy nagyot az időben, a kisfiú már tíz éves körüli, és éppen az idióta nevelőszüleit szolgálja ki. Ezekben a percekben a film elhajlik egy kicsit Copperfield Dávid, vagy más hasonló "szegénygyerek"-történet felé, erősen kiélezett a különbség a dagadt és szürke nevelőcsalád (Dursley-ék) és a kis Harry között. Nem ezek a legjobb percei a filmnek, kicsit fárasztó nézni a paródiaszerűen eltúlzott Mr. és Mrs. Dursley arcát és gonosz megnyilvánulásait, de nyugtasson meg minket, hogy Harry-vel együtt hamar elhagyjuk a Dursley-fészket, és kezdődhetnek az igazi kalandok.

Harry 11-ik szülinapján egy fura alak jön el érte, Hagrid, aki úgy néz ki, mint egy viking harcos, és túl sokat beszél. Elmeséli Harrynek a szülei történetét, megtudjuk azt is, hogy a kisfiú kiválasztott varázsló-jelölt, és már várják őt egy igazi varázsló iskolában, a Roxfort-ban. A Roxfort egy külön látvány-fejezetet jelent a filmben, a varázslatos dolgok gazdag tárháza tárul fel előttünk, úgymint lebegő gyertyák, áttetsző szellemek, beszélő süveg, ami elosztja az újoncokat a különböző tanulócsoportokba, terülj-terülj asztalok, és még megannyi érdekesség. Azt tudjuk, hogy a Potter-regény egy különleges és sajátos világot tudott teremteni magának, amiben az az érzése van az embernek, hogy akármi megtörténhet, és ha valami teljesen hétköznapi módon működik, az a muggle-ok (nem varázsló emberek) kevésbé érdekes világához tartozik. A film becsületesen igyekezett hiteles látvánnyá fordítani azt, amit az olvasók a regény sorai alapján elképzeltek, és azt is az alkotók javára kell írnunk, hogy a képeik nemhogy nem zárták le e nézők fantáziáját, hanem inkább kinyitották, és fogékonyabbá tették az érzékeiket egy olyan világ iránt, ami minden, csak nem hétköznapi. A film közepe felé már olyan állapotba kerülhetnek a fogékonyabb nézők, hogy megszokják a szokatlant, és a moziból kijövet szinte azt várják magukban, hogy a mozgólépcső kezdjen el repülni, vagy a járda váljon folyékonnyá.

Szóval a film hűségesen követi a regény varázslatos témáját és világát, sőt még hozzá is tud tenni, például a kitűnő szereposztás által. Meg kell jegyeznünk, hogy a profi szereposztás nem alakult túl könnyen a filmben, például az első casting-rendező (Susie Figgis) ki is lépett menet közben. Harry szerepére egy évig keresték a megfelelő kisfiút, míg végül sikerült Daniel Radcliffe (Harry Potter) szüleit meggyőzniük arról, hogy nem fog negatív irányba változni a fiúk élete a film által. A 11 Daniel már nem először szerepelt filmben, a BBC Copperfield Dávid c. Tv-sorozatában ő volt a címszereplő, később pedig a Panamai Szabó c. kémkrimiben ő játszotta Geoffrey Rush kisfiát. Daniel Radcliffe egyszerűen telitalálat Harry szerepére, nagyon kedves, értelmes feje van, és annyira intelligensen és érzékenyen mozog a filmvásznon, hogy az elképesztő. Harry két barátját, Hermione-t és Ron-t a 10 éves Emma Watson és a 12 éves Rupert Grint játsszák, mindketten nagyon jó gyerekszínészek, főként a kicsi Emmából nézünk ki egy későbbi erős színészkarriert. Ő nagyon öntudatosan és szinte felszegett fejjel alakította a jótanuló Hermione-t, aki a szorgalma miatt magányos szokott lenni, de Harry és Ron felfedezik benne a legjobb és legtalpraesettebb barátot.

A történet, vagyis Harry Potter meséje nemcsak varázslatokat és boldogságot tartogat a nézők (korábban olvasók) számára, hanem súlyos és szomorú dolgokat is, mint például Harry szüleinek az elvesztését, ami magában is nagy fájdalom lenne a fiúnak, de ráadásul még neki kell majd szembeszállnia a gyilkossal. A szülők többször is felbukkannak a filmben, és megjelenésükkel mindig megnyugtatják Harry-t (és a nézőt), hogy a fiú jó úton jár, és ha elég kitartó, akkor a végén majd jól sülnek el a dolgok. Ez a szomorú motívum, de mellette ott van a félelmetes is: van egy nagyon gonosz varázsló, akinek a nevét nem bírja bárki kimondani (a könyv szerint csak Dumbledore professzor és Harry, a filmben viszont Hermione-nek is sikerül), Voldemort nagyúr. Ő ölte meg Harry szüleit, és a fiút is meg akarta ölni csecsemőkorában, de ő túlélte valahogy, és ezért lett kiválasztott a varázslók körében. Voldemort a film jelenében éppen erőtlen egy újabb támadáshoz, viszont van egy titkos szövetségese, aki meg akarja szerezni a Roxfort-ban elrejtett Bölcsek Kövét, hogy ezáltal új erőre kapjon Voldemort, tehát, hogy a gonosz erő ragadhassa magához a hatalmat. Így együtt vannak azok a motívumok, amelyek komollyá, vagy fajsúlyossá tudnak tenni egy mesét: kiválasztottság, különleges tudás valamiben, barátság és kitartás, bátorság és a megérzések ereje, jó és rossz örök szembenállása, és a tisztességes játék előnye. Még sorolhatnánk ezeket az alap mese -és életelemeket, de nem is ezek számítanak igazán, hanem az, hogy a film után úgy érzi magát az ember/ember lánya, mintha kapott volna valamit, ha mást nem, de egy megkönnyebbülést afelől, hogy a dolgok tudnak értelemszerűen is rendeződni (rendben, hogy főleg a mesékben), és a végén bizony nem sok választása adódik a rossznak és a gonosznak…

Jó film a Harry Potter, és Chris Columbus rendező munkájával is elégedettek lehetünk. Pedig sokan kételkedtek Columbus Potter-képességében, azt mondták róla, hogy nem biztos, hogy a sok felhőtlen és könnyed filmje után jól rá tud érezni a Harry Potter-történet lényegére.

Először Steven Spielberg neve merült fel a projekt kapcsán, de ő hamar nemet mondott, és ezután a Warner Bros. egy ún. "casting pool"-t szervezett, ahova több rendezőt is meghívtak, és arra kérték őket, hogy vázolják fel az elképzeléseiket a Harry Potter megvalósításáról. A meghívottak közül néhány név: Alan Parker, Terry Gilliam, Tim Robbins, Peter Weir, és persze Chris Columbus. Columbus végül megfelelt a Warner Bros. producereivel készült interjún, összebarátkozott az írónővel, meghívta őt konzultánsnak, és végül ő kapta meg a megbízást. Elfogadta J.K. Rowling kérését, miszerint angol színészek dolgozzanak a filmben. Columbus a Reszkessetek, Betörők!-sorozattal lett népszerű, a Mrs. Doubtfire-rel futott be végképp, majd előrukkolt egy érzelmesebb-komolyabb hangvételű filmmel, az Édesek és Mostohák (Stepmom) c. Julia Roberts-Susan Sarandon drámával, aminek az utolsó félórája annyira szomorú lett, hogy garantáltan szem nem maradt szárazon.

A film 130 millió dollárból készült, a forgatási helyszínek többek közt Skóciában, Gloucesterben, Londonban, és Oxfordban voltak.

A Harry Potter és a Bölcsek Köve-film kiállja a könyvvel való összehasonlítást, de az adaptáció nehézségeitől függetlenül egy izgalmas és komoly mesefilmet láthatunk a személyében, ami 153 perc alatt képes szinte teljesen elvarázsolni bennünket, pozitív értelemben persze.

-lidoc-