Korcs Szerelmek

Ami a direkt művészfilmeket illeti, természetesen ugyanannyi köztük a jó film, mint a rendes filmek között, de van valami, ami miatt hajlamosak vagyunk alapjáraton is jobban kedvelni őket, mint a rendes filmeket, és ez az anti-zombiság. A direkt művészfilmek ugyanis olyanok, mint a levegő, vagy a lélegzés, szinte észre sem vesszük őket, mégis létfontosságúak, amely tényre leginkább akkor döbbennénk rá, ha nem lennének. Érdemes interneten keresztül belelapozni egy két EU-város moziműsorába (ez ugye minden további nélkül meg is oldható): az élmény megdöbbentő. A művészfilmek és az olyan filmek nélkül, melyek nem képezik az aktuális filmújdonságok körét, egy lepattant zombi-világot kapunk, egy fogyasztói gyarmatot, amiért persze nem az USA a hibás, és nem is Hollywood, hanem a helyi kultúra (hiánya), amely nem veszi a fáradtságot, vagy nem is képes rá, hogy a világ filmjeiből egy helyi mixet hozzon létre, keverjen ki. Egy-egy ilyen városban kín lehet moziba menni, "mit nézzünk meg?", "amit adnak", semmi előzetes tervezés, várakozás, kíváncsiság, hangulatnak, társaságnak megfelelő filmválasztás.

Mindazonáltal ez csak egy alaphozzáállás, hiszen minden filmnél az számít, hogy jó-e, és ez alól a Korcs Szerelem sem élvez kivételt. Ami egyébként a művészfilm-élményt illeti, azt gyakorlatilag elég rendesen megadja a nézőnek, de meg kell jegyezni, a film eszméletlenül sokkoló jeleneteket tartalmaz, mint kutyaviadalok, vérben tocsogó kutyatetemek, szóval terhes nőknek határozottan tiltanánk, hogy megnézzék, és persze mindenki másnak is, akire az "ilyesmi" sokkoló hatást tud tenni ))).

Hasonlóan a tavaly előtti csodás Go-hoz, ez a film is háromszor játssza le ugyanazt az időt, három emberpár történetén keresztül. Az ötlet persze nem vadiúj (de nem is kell, hogy az legyen), korábban a Ponyvaregény, vagy a Mistery Train c. Jarmusch-film is bedobta már ez a trükköt. Három teljesen külön fejezetről beszélhetünk tehát, melyekről végül ki fog derülni, hogy egy, illetve két darab kutya fűzi őket össze.

Az elsőben egy testéri szerelmi háromszög van, két fivér, plusz a báty felesége, akit az öcs el akar szöktetni. És itt van még a kutya, "Kofi" (mint kávé), akiről véletlenül kiderül, hogy nincs párja a kutyaviadalokon. A történet ezzel olyan fordulatot vesz, hogy elkezd dőlni a pénz, és az öcs meg a csaj a közös jövőre gyúrnak, miközben a báty arra edzi magát (drogériák kirablásával), hogy egy szép napon majd betör egy bankba is, fegyveresen. Fura valahogy az egész. Nem mondhatni, hogy nem ragadja magával a nézőt, de ezzel együtt fura, mert még csak lövésünk sincs, hogy mire megy ki a játék. Ennek az az oka, hogy valójában nincs is főszereplőnk. Ez az Ethan Hawke-ra hasonlító fiú, a "haverok, buli, fanta"- stílusú dresszében, helyi deszkásnak beállított haverjával (aki csak mutatóba áll a deszkán vagy 5 másodpercet) nem nevezhető főszereplőnek, mégkevésbé főhősnek, mert mindenféle jellemhibákkal rendelkezik. Irigy a testvére nőjére, semmi ellenérzése nincs a kutyaviadalokkal szemben, értsd: lazán prostituálja a legjobb barátját, hogy csak a legszembetűnőbbeket említsük. A bátyja még rosszabb, mert ő még veri is a feleségét, szóval jó kis vákuum van a főhős helyén. Ez a vákuum a film előrehaladtával egyre és egyre szembetűnőbb lesz, és a végére leesik nekünk az a tantusz is, hogy ebben a filmben mindenkinek sérült a jelleme, beleértve magát a rendezőt is, aki a film végén az egészet egy személynek dedikálja, akiről azt lehet sejteni, hogy a fia. Azt mondja, ajánlom ez a filmet xy-nak, mert azok is vagyunk, akiket elveszítettünk. Ennek a homályos értelmű mondatnak két dolog lehet a mélyén, vagy meghalt ez a valaki és azért veszítette el, vagy nem halt meg, és ebben az esetben esetleg saját (jellem) hibájából fakadóan veszíthette el. Lényeg a lényeg, a film jól van megírva, látványos is, nagyon szépen van fényképezve, de a történet valahogy halványan elkezd nem stimmelni, plusz egy idő után rájövünk, hogy a fim túl hosszú, és szinte már nem értjük, hogy miért nem vállalt be további 4-5 emberpárt, cselekményszálat, illetve órát.

A második emberpár esete egyébként szinte üdítő, mert van benne valami szürreális, és ez a valami nem más, mint "Richie", a fehér öleb. Ez a kutyus a negyvenes modellcsajnak a kiskutyája, aki az új lakás parkettáján lévő lyukba leugrik, majd egy életre eltűnik, de a nő és a szeretője állandóan őt hallják a padló alatt matatni, éjjelente zseblámpával keresik, majd később (az őrület határán) az egész padlózatnak nekiesnek és feltépik. Vicces "epizód" egy családját elhagyó pénzemberről és a modellről, aki egy karambol révén tolószékbe kerül, pont aznap, amikor a férfi új lakást vesz neki és elhagyja a családját. Vicces, noha a film kegyetlen (legalább is nem nézőbarát) logikája kezd kibontakozni előttünk, és ennek jegyében addig nem nyugszik, amíg a nőnek le nem amputálják a lábát. Ebben az epizódban a jellemhiba némiképp szünetel, noha a férfi, aki elhagyja a családját, percek alatt ugyanabban a cipőben találja magát, mint korábban, ugyanúgy jelentkeznek a telefonhívások, amikor nem szól bele senki a telefonba (ahogyan korábban a modell-nő tette ezt a férfi házába telefonálva). Vagyis lényegében arról van szó, hogy a férfi végül, az amputált lábú ex-modellel bánja a napot és az órát is, amikor úgy döntött, hogy dobja a feleségét. Egyfajta "mit érdemel az a bűnös, aki elhagyja a családját"-játékot látunk, amit jellemzően azok a férfiak szoktak elpanaszolni (nőknek), akik megtették, és ugyanígy lehet, hogy a mi rendezőnk, Alejandro González Inárritu, vagy az írónk, Guillermo Arriaga is hozott élményanyagból dolgozott ))).

Ha a második epizódban csak közvetve, hát akkor a harmadikban annál inkább jelen vannak a jellemhibák, szinte valósággal hemzsegnek. Itt egy titokzatos subs-ot (hontalant) látunk, aki először megmerényel egy üzletembert, miközben az sushi-t kajál. Tényleg nagyon titokzatos, ám hamar kiderül, hogy régen elhagyta a családját, és beállt gerillának, aztán jött a börtön, azóta meg hontalanként tengeti az életét otthonnak nem nevezhető lakhelyén. A férfi meggyilkolásáról szóló hír mellett az újságban szerepelt egy gyászközlemény is, hogy a felesége is meghalt (nyilván bánatában). Hontalan barátunk oda is settenkedik a temetésre, és kiderül, hogy mint Sean Connery a Sziklában, ő sem mondott le teljesen a lányáról. Vajon sikerül-e beszélnie a lányával még ebben a filmben? Vajon minden jóra fordul-e? Ilyen kérdéseket ekkor már (a második óra környékén, amikor ez a harmadik epizód indul) nem tesz fel magának a néző. Ekkor már látszik, hogy mire megy ki a játék: tönkre. Arra, hogy minden a nulla felé tart, minden elromlik, amputálódik, megdöglik, elpusztul, devalválódik. Úgy néz ki a film, hogy a valóságszabta korlátok közt, a lehető leglepattantabb miliőben csörgedeznek a történetek, de cél nélkül. A cél, világosan látszik (különösen a második megtekintés során, .. a tavalyi Titanic-on is vetítették), annyi, hogy ezeket a miliőket egyáltalán megmutassa, részleteket gyártson hozzájuk, amik persze nem vezetnek sehova, mert mindenki helyben jár, semmi és senki nem változik. Aztán, amikor a miliő megvan, egy finomnak egyáltalán nem nevezhető mozdulattal az egészet eltörli, lesöpri a pályáról, és mi a vásznon keresztül is érezzük, hogy ezt élvezi. Ilyen történetek, ilyen filmek jellemzően olyan emberek agyából pattannak ki, akiknek az életük egy jókora rendetlenség, és akik azt hiszik, hogy ha olyan filmet mutatnak, amiből kiderül, hogy "nincs semmi", "az élet egy nagy semmi", akkor hátrányuk a többi emberhez képest kevesebbnek fog tűnni.

Ha erre a filmre gondolunk, óhatatlanul is Almodovar jut eszünkbe, és kivételesen mint pozitív példa. Almodovar (a Mindent Anyámról alapján) jobb, mint ez a fickó, mert ő nem vette komolyan, amit csinált. Látszott, hogy csak mint egy elhízott költő ihlet híján belegondolt, hogy mi kell egy művészfilmbe: dráma, szenvedés, másság, furcsa románc és valami csoda. Ezzel együtt önmaga sokkal inkább színész, aki a közönség számára eljátssza a művészfilm-rendezőt, mint valódi művészfilmes, ám mivel ez nyilvánvaló, jól is van így. Almodovar is jó sok szenvedést halmoz egymásra, szinte mint valami szappanoperában, ám az egész mögött a logika, a szellem, szándék, a gondolat sokkal barátibb: "az élet fura, de van remény" (talán még akkor is, ha az ember buta és el van hízva))). Nála az emberek azért szenvednek, hogy a néző otthon a tv előtt, vagy a moziban, a nézőtéren ezeket a szenvedéseket kihagyhassa. Alejandro González Inárritu filmjében azonban más a helyzet, itt mindenki gerinctelen, és mindenkinek gallyra megy az élete. Hogy miért? Csak úgy, talán mert (ősi igazság) könnyebb felvázolni egy miliőt és megsemmisíteni a szereplőit, mint felvázolni egy miliőt és beindítani benne valami cselekményt. A potyázó írók és rendezők az lovagolják meg, hogy látszólag a pusztulás is egy cselekmény, pedig ez nem igaz. Az ilyen esetekben az van, hogy mire az író (és/vagy a rendező) felvázolja az életteret meg a karaktereket, már el is fogy a muníciója, és mivel az egésszel semmit sem tud kezdeni, már csak egyetlen lépése maradt: mindent tönkretenni valami hamis esztétikai élmény ígéretének jegyében.

-jepe-