keresés



  home   | szocio |  hírek   |  filmekről   |  kult   |  urban/enviro   | 

  fehér
\"tartalom\"
















  2002-02-28

Egy Csodálatos Elme
 A Beautiful Mind 2001.

Olyan sok szépet hallottunk már az Egy Csodálatos Elméről a megjelenése előtt, hogy fel sem merült bennünk, hogy talán nem is lesz annyira jó film, vagy esetleg csalódhatunk majd az elvárásainkhoz képest. Pedig így van, az idei 8 Oscar-jelölés mit sem javít (vagy ront) azon a helyzeten, hogy ez a film egyáltalán nem tartozik a jó filmek közé.





Első nekifutásra egy Good Will Hunting-szerű történetet sejtenénk a kezdőképek mögött, mivel itt is egy zseni fiatalember a főhős (a Matt Damon-féle Will Huntinghoz hasonlóan), aki szintén matematikus, de sajnos hamar rá kell jönnünk, hogy nem erre megy ki a játék. Nemcsak azért különbözik a két film, mert itt felnő, sőt meg is öregszik a matematikus fiú, hanem azért, mert ami ezalatt az idő alatt történik, az a legkevésbé sem élvezetes vagy figyelemreméltó, szemben a méltán Oscar-díjas Good Will Hunting történetével.



A film egy valódi életrajzot dolgoz fel: a közgazdasági Nobel-díjjal kitüntetett John Forbes Nash Jr. matematikus életének az eseményeit követhetjük végig, főként egy Sylvia Nasar nevű írónő életrajzi könyve alapján. Az nem teljesen világos, hogy Nash élete miért kívánkozott ennyire filmvászonra, mert míg könyvben szívesen olvas az ember ilyesmit, addig a történet mozifilmként elég nehezen tudja lekötni a néző figyelmét. Nash 1928-ban született, és a film 1947-ben indul, amikor a fiatal Nash kiemelt ösztöndíjasként felvételt nyert a Princeton Egyetemre. Az untig ismert "vidéki szegény fiú a nagyvárosi gazdag fiúk között"-helyzettel indulunk, amihez még hozzáadódik az a szokatlanul újszerű motívum is, miszerint Nash gátlásos, fél az emberektől, és egyáltalán nem tud kommunikálni másokkal. Ennek a gátlásosságnak és befelé fordulásnak az érzékeltetésére a főszereplő Russell Crowe egy elég idétlen mozdulatsort dolgozott ki (mintha egy autista és egy retardált gyerek filmekből ismert mozdulatait keverte volna össze), de még ez sem tudta felülmúlni annak a mulatságosságát, ahogyan a 38 éves Crowe próbálta eljátszani a 19 éves Nasht. Nem kellett volna ilyen helyzetbe hozni a Gladiátort, mert amellett, hogy kitűnő színész, és szinte mindent el tud játszani, a kamaszfiúság egyszerűen nem illik hozzá, ahogy ez tisztán ki is tűnt az első jelenetekből. De ezzel még nem jutottunk túl Crowe és a film problémáin, mert hiába nő fel hamar az ifjú Nash, a cselekmény nem várt fordulatai ismét lehangolnak minket. Nash Princetonban nem jár be az előadásokra, mert valami eredeti felfedezésre tartogatja az erejét, és már éppen veszélybe kerülne a további karrierje, amikor egy esti bulizás során meglepő közgazdasági felfedezést tesz a játékelmélet területén. Ennek a bemutatása is igencsak erőltetett a filmben: látunk egy szőke lányt és három barnahajú barátnőt körülötte, és a fikció az, hogy négy fiú - köztük Nash - versenyt indít a szőke lány megszerzésére.



Nash ennek kapcsán találja ki azt az egyensúly-analízis nevű elméletét, ami később forradalmi hatással volt a közgazdaságtanra és az üzleti világra. Ebben a jelenetben a sok filmből ismert "rendkívül gyors vágások" technikáját használják az alkotók, de ez sem lett szerencsés megoldás. Tehát megszületik a felfedezés, Nash megkapja álmai állását és alkalmanként még a CIA-nak is megfejt egy-két titkos katonai kódot. Megismerkedik az egyik nőtanítványával, Aliciával (Jennifer Connelly), összeházasodnak, és így a magánéleti vonal is rendbe jön. Eddig még nem volt sok komolyan vehető konfliktus a filmben, úgyhogy most, kb. 1 órányi filmidő után ideje előrukkolnia a történetnek valamivel. A bajok Ed Harris képében érkeznek, aki egy rejtélyes katonai megbízót alakít (William Parcher), aki időről-időre egy szupertitkos kémakcióba szervezi be Nash barátunkat, orosz kódokat töret fel vele, és nem hagyja Nasht a rendes iskolai munkájára koncentrálni. Ennél a pontnál kezdődik a játék, amit a rendező és a forgatókönyvíró a nézők türelmével és teherbírásával fog játszani. Mivel Nash semmivel sem tudja bizonyítani Parcher és az akció létezését, ezért mindenki őrültnek kezdi tartani, aki képzelődik és nem létező emberekkel beszélget. Ebben a gyanúban Alicia is osztozik, miközben mi, nézők pedig rá gyanakszunk legjobban, mint az oroszok egyik lehetséges beépített kémjére, aki politikai árulásból akarja tönkretenni a férjét. Ahogy haladunk tovább a filmben, még akad egynéhány tippünk arra vonatkozóan, hogy kik törnek hősünk életére, és kik azok, akik egy csavaros összeesküvést szőttek azért, hogy hiteltelenné tegyék Nasht. Anélkül, hogy felfednénk a film összes tartalékát, azt mondhatnánk, hogy ezzel a filmmel kapcsolatban felesleges az embernek aktivizálnia magában a titkosügynököt és a krimi-megoldót, mert műfajilag másról van szó: egy melodrámáról, ami Oscart akar nyerni mindenáron.

Nincsenek nagy formátumú huncutságok, helyette van tönkretett élet, szerencsétlen sors, és egyéb, nézőket (és filmes akadémiai tagokat) meghatni késztető motívumok. Szegény Russell Crowe sok mindent megpróbált, de valahogy nem sikerült teljes fedésbe kerülni a szerepével, vagyis Nash alakjával, ami egyáltalán nem az ő hibája, hiszem az ő képességeiről nincsenek kétségeink a Gladiátor óta. Helyette begyanúsítjuk Akiva Goldsman forgatókönyvírót és Ron Howard rendezőt azzal, hogy csak az Oscarra gyúrtak, és ezért dolgoztak fel egy megtörtént, szenvedéssel teli és a végén jóra forduló sztorit. De ez még semmi, mert ezt is csinálhatták volna jól, viszont a film főként azért nehezen követhető (és alig élvezhető), mert nem feszes a dramaturgiája, furák benne a párbeszédek, a képei pedig semmi különös hatást nem tesznek ránk. Ron Howard nevéhez egyébként olyan filmek fűződnek, mint a Grincs, a Váltságdíj, az Edtv, vagy a borzasztó unalmas Lánglovagok és Apolló 13. Goldsman keze alól eddig egy jó történet került ki, Az Ügyfél c. filmé, amúgy pedig ő írta a megbukott Lost In Space, a követhetetlen Átkozott Boszorkák, vagy az egyszerűen rossz Mindörökké Batman, illetve Batman és Robin forgatókönyvét is.

Az Egy Csodálatos Elme az USA-ban nagy sikert aratott: egyrészt begyűjtött 4 Golden Globe-díjat, másrészt pedig a 60 millió dolláros költségvetésű film mára már több, mint 113 millió dollár bevételre tett szert, vagyis az anyagi és a szakmai siker kart karba öltve követi a filmet. És akkor még nem szóltunk a március végi 74-ik Oscar-díj Gáláról, ahol egy-két szobrocskát még biztosan be fog gyűjteni a film. Ettől függetlenül (vagy inkább ezzel együtt) nem vagyunk elégedettek a filmmel - nagyon egyszerű megoldásnak tartjuk, ahogyan az alkotók megpróbálják krimiszerűnek vagy csupán izgalmasnak beállítani ezt a "sima" emberi drámát, és azért sem vagyunk hálásak, hogy 134 percen keresztül kellett néznünk valakinek a lelki-testi szenvedéseit. Minket csak egy valaki kárpótolt a filmben, Paul Bettany, aki üdítő látványt nyújtott Charles Herman szerepében, és nagyon jól is játszott. A mozinézőket pedig -Bettanyn kívül - még az vigasztalhatja majd a film nézése közben, hogy Nash végül Nobel-díjas tudós lett, ők pedig egy Oscar-díj esélyes filmet látnak éppen.

-lyndonB-
2002-02-28

 




oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14