Üldözési Mánia

Az első tünet egy fura déja vu érzés, aminek persze enyhébbek a következményei, mint Keanu Reeves macskájának, ám korántsem lebecsülendőek. Ott ülsz, nézed azt a vígjátékot, amivel összehozott a végzeted, és valahogy nem érted, hogy miért alakult pont így. Eleve, hogy kerülsz oda, miért pont az adott ember, vagy emberek társaságában, és egyáltalán, hogyan következett ez a nap ezt megelőző részéből? Miért pont ez a mozi, miért pont most, és miért pont ez a film?

Nevetni persze lehet, de sem közben, sem utána nem lehetsz biztos benne, hogy ez az egész nem valami átverés. Egy furcsa rituálé egy idegen törzsben, ahol te vagy a turista, aki sodródik az eseményekkel, és megpróbál jó képet vágni a dologhoz.

Szinte mindenkinek vannak ilyen fura vígjáték-élményei, amikor végül kijön a moziból, és érzi, hogy elégedettnek kellene lennie, de helyette akkora tompa, szezonvégi ürességet érez, mintha egy egész város kiürült volna, és csak az őszi eső áztatná az aszfaltot, amit a tavalyi év leszakadt plakátjainak foszlányai borítanának. Üresség, amit azért érzel, mert a koreográfia szerint meg kellett volna kapnod valamit, de semmi nem történt. Üresség, amit a kísértetek éreznek, amikor rájuk süt a nap, és amit most te érzel a film helyett, ahogy kilépsz a moziból.

Az Üldözési Mánia pont egy ilyen fajta vígjáték, mintha már láttunk volna hasonlót, hogy több versenyző autóval igyekszik a cél felé, különféle karakterek, különféle stílusban. Az ilyen filmek műfaja valamikor a 70-es években alakult ki, Roger Moore idejében, és nem mondhatnánk, hogy a mai napig fennmaradt, inkább csak nem szokás a fejére olvasni, hogy "hé, te már nem is létezel!".

Az egész film egy kényszerpálya, az elején látunk néhány embert, akik közül ha bármelyiknek egyetlen átlagos napját végig követné a film, máris a pénzünknél lennénk. Ehelyett mindegyikkel történik valami, ráadásul, csak hogy a minket érő új élmények számát még jobban leredukálják, ugyanaz a dolog történik mindegyikkel. A helyszín Las Vegas, és mindegyikük nyer egy szerencse-érmét, ami belépő egy játékba. Meg van adva egy hely, Új Mexikóban, és aki hamarabb odaér, megkapja a 2 millió dollárt. Ha egy félórás, fekete-fehér, 70-es években készült riportfilmet láthatnánk (ehelyett) arról, hogy mi mindent lehet venni 2 millió dollárból, milliószor jobban járnánk, de hát magunknak csináltuk.

Cselekmény nulla, tartalom is csak annyi, hogy pénzért bármit megtesznek az emberek, akik kívülről kicsit sem vonzóak, leszámítva az egy darab Amie Smart-ot, aki a filmben az egy darab szép csajt alakítja, és akit a Cool Túrában, korábban pedig a Prérifarkas Blues-ban láthattunk és kedvelhettünk meg.

Nagyon sablonos és nagyon kiagyalt film, és hogy ez az állítás ne álljon itt magában, mondunk gyorsan egy példát is. A zsidó családapa, aki pufi gyerekek apja és egy pufi feleség férje, elköt egy autót egy náci múzeum elől. Vidáman vezeti a muzeális Mercedes-t, ami a vígjáték szerint Hitleré volt, majd furcsa dolgokat kezd el művelni. Nehéz visszaemlékezni egy ilyen filmre, de a furcsa mozdulatsornak az a lényege, hogy a feleség sötétbarna rúzsa végül rákerüljön a kormánykerékre. Mindenesetre jól megszenvedtünk érte, mire összejött ez a dolog (barna rúzs a kormányon!), csak remélhettük, hogy később lesz valami gyümölcse. És egyszercsak lőn! Egy hirtelen fékezés, amely révén a szivargyújtó az apuci szájába kerül (miről hamarosan szintén kiderül, hogy szükséges rossz), plusz, ugyanezen fékezés kedvező kimeneteleként üdvözölhetjük azt is, hogy apuci beverte a fejét a kormányba, és a barna rúzs végre rákerült a fejére, mégpedig egy Hitler-bajusz formájában.

Mármost világos, hogy egy szivargyújtó miatt szájban égési sérüléseket szenvedett férfi, aki véletlenül pont egy katonai veterán-ünnepség színpadán landol, Hitler-bajusszal, hülyén hebegve, és gesztikulálva, vagyis akaratlanul is Hitlert majmolva, egy komikus figura. Mégis, ha ez valami vicc akart volna lenni, rossz vicc volt, többe került az előkészítése, mint maga a poén. Az erőltetettség izzadságcseppjei az egészet átitatták, vagyis inkább nevetünk azon, hogy mennyire erőltetik a poént, mint magán a poénon.

A filmet az a Jerry Zucker rendezte, aki nemcsak az Airplane-ért, de a Ghost-ért (!) és az Első Lovag c. Richard Gere-es filmért is felelős. Reméljük, jól szórakozott. Egyébként, tényleg nem igaz, hogy nem lehetett nevetni ezen a filmen, utólag mégis úgy érezzük, kevés volt, nem a nevetés, hanem a film.

-zé-