Vidocq

A nagy darab Depardieu magánnyomozót játszik, aki egy éktelen nagy fába vágja a fejszéjét. Az amerikai horror-filmek mintájára itt is egy maszkos gyilkos után folyik a hajsza a roppant hosszúnak tűnő száz percen keresztül. Vidocq egy hagyományos francia detektív figura, Sherlock Holmes egy durvább és akcióorientáltabb francia verziója, aki a 70-es években tévésorozat formájában is létezett. Amikor a film elején megpillantjuk, ahogy éppen a maszkos figurával küzd (kettőjük közt legalább 120 kiló különbség van), nem szorul össze a szívünk, hogy "jaj, csak ne essen semmi baja, szegénynek", mert főhősünk a szimpátiának a legkezdetlegesebb formáját sem váltja ki belőlünk. Valójában a film nem veszi a fáradtságot, hogy a főszereplőt egyáltalán elfogadtassa velünk, egyszerűen úgy csöppen a néző a történetbe, mint Pilátus a krédóba.

A film roppant szövevényes, ez már itt, az elején látszik, ám az, hogy tényleg menyire az, természetesen csak a vége felé fog kiderülni, amikor elkezdünk aggódni, hogy egyáltalán kapunk-e majd valami értelmes magyarázatot a történtekre. Az elején a néző még Agatha Christie-ben gondolkodik, hogy a maszk alatt van valaki, és nyilván mindennek megvan a magyarázata. Később a történet kezd okkult és bizarr irányba elmenni, elrabolt szűzlányok, akiknek a véréből titokzatos üvegfúvók öntik a maszkos fickó maszkját. A történet végül tényleg elröppen, és többé senki sem tudja visszarántani a földre. Ez a film kisebb hibája.

A fő problémát a film élvezhetőségével kapcsolatban a fényképezés jelenti. Pontosan ugyanaz a stílus, amit az Amélie-ben megismerhettünk, ám itt szinte az őrületbe kerget minket. Szinte egyetlen természetes képet sem látunk, az égbolt folyton annyira sötét, hogy majdnem fekete, néha meg vörös. Szinte mindent átszíneztek, ami roppant fárasztó a szemnek, olyannyira, hogy noha a képek és a hangok maximálisan ez ellen szólnak, az ember - spontán védekezésként- időnként kénytelen lehunyni a szemeit, ami egy film esetén problémát jelent. A képi világ nemcsak teljesen mesterkélt, de roppant drága is, és a néző arra gondol, hogy uramatyám, itt rengeteg pénz elfolyhatott. Hol van már a finom francia film? A stíluson, hangulatokon, finom színészeken és izgis történeteken alapuló laza francia filmek? Innen nézve úgy tűnik, a francia közönség elkényeztette a francia filmeseket, felülve a "hazai film - jó film, külföldi film - rossz film" propagandának, mely persze az egészséges versenyt hiúsítja meg. Egy francia filmnek, úgy látszik, elegendő Gerard Depardieu-t kifizetni, és a közönség máris tódul be a mozikba. Pontosan ilyen elkényeztetettségre, monopolhelyzetre utal ez a film, amely a lustaság és elhízottság (mint egy kiherélt macska), illetve a beltenyészet állapotát közvetíti felénk.

Finoman fogalmazva a Vidocq nem egy jó film, egy olyan öncélú tobzódás, nulla történettel, amely bizonyára nem jöhetett volna létre, ha a francia piacon létezne bármiféle egészséges konkurencia. Félreértés ne essék, ez a belterjesség, ez a verseny nélküliség, ami nekünk fáj, bizonyára legalább ugyanígy fáj egy egészséges francia filmesnek is, a francia közönség egészséges részéről nem is beszélve, mert az igazi vesztesek ők, ez egyetlen percig sem kérdés.

-zé-