keresés



  home   | szocio |  hírek   |  filmekről   |  kult   |  urban/enviro   | 

  fehér
tartalom















  2002-05-17

Star Wars - 2. rész - A Klónok Támadása
 Star Wars: Episode 2. - Attack Of The Clones 2002.
A Klónok Támadása gyakorlatilag egészen a film megtekintéséig az ürességet árasztó plakát képében létezett a fejünkben. Mit várhatunk? Biztos valami bonyolult dolgot, a kiscsávóból Darth Vader lesz, kalandok, harcok, klónok, ilyesmi. Akármi is lesz, mi már alapjáraton izgatottak vagyunk.

Az első rész legnagyobb csalódása is már kapcsolatos volt a klónokkal, voltak ugyanis ezek a harcosok, fémből, vékony kutya-szerű fejjel, és iszonyat sok volt belőlük. Ezen felül mind egyformák voltak, és volt egy központi vezérlésük is, így lehetett őket egyetlen mozdulattal leállítani. Teljesen kimerítették a klón-szerűség fogalmát, és nagyon unalmas ellenségnek bizonyultak, mert semmi egyéniségük nem volt. Ráadásul a technika is pont így bánt velük, hiszen egyszerűen sokszorozták őket, azaz a felvételeken nem kellett 5-10 000 darabot építeni, elég volt 5-öt, akiket később egyszerűen megsokszoroztak. Egy szó, mint száz, a klón-szerűség már az előző rész nyomán uncsi jelenség, így a plakát méltán hordozta az üresség érzetét, hiszen nem láttunk mást, csak ugyanolyan, arc nélküli alakokat, nagy tömegben.

A film persze izgalmasan kezdődik, mármint az ember elkezd izgulni, mert örül, hogy most valami olyat lát, amit aztán nem túl gyakran láthat. Itt persze élből indíthatnánk egy vitát, hogy ez eleve második rész, és hogy 3 éven belül ez már a második ugyanabból, amíg például olyan filmet, mint az "Idióták", vagy a "Süti, Nem Süti" kábé milliószor ritkábban láthatunk. Mondjuk inkább azt, hogy azért örültünk, mert kedvenc sorozatunk újabb várva várt epizódja pergett a szemeink előtt. Egyébként, ha az RTL-klubon - szakítva a hagyományokkal - nem vetítik le az első részt, amit még az HBO sem adott le (!), nem biztos, hogy annyira várva vártuk volna a Klónokat.

Natalie Portman (Padmé Amidala) gyönyörű nagylány lett, a szemünk láttára cseperedett fel a Leon, A Profi óta. Ettől az első perctől kezdve imádjuk, gyönyörű, szép és aranyos, ráadásul meglehetősen jó szülei vannak, akik nagyon tudatosan ügyeltek rá, nehogy Natalie valami "nem megfelelő" szerepet vállaljon el, így például belőle nem véletlenül nem lett Lolita, és nem véletlenül nem tűnt el az egynyári színészlányok süllyesztőjében, mint például Dominique Swain, aki persze nem süllyedt el, de mondjuk így: összehasonlíthatatlanul rosszabb a pozíciója, mint Natalie-é. Natalie tehát gyönyörű, a film csúcsát is ő képezi. A ruhái is nagyon szépek, az előző rész fantasztikus narancssárga "frufrus" ruhájának újabb verzióit láthatjuk rajta. "Frufrus ruhán" azt értjük, hogy a fejrész kicsit belóg a homlokába, mint valami frufru, azon pedig egy csinos kis sild emelkedik ki, kicsit jelzésszerűen. Tényleg nagyon szép.

Az ifjú Skywalker egész más. Őt egy eleve eléggé negatív sugárzású színész (Hayden Christensen) alakítja, aki leginkább Paul Walker-re emlékeztet, aki a Halálos Iramban-tól eltekintve általában negatív hős szokott lenni, illetve az áll neki jól. Ő is a Ryan Phillippe-re hasonlító színészek rajába tartozik, csak negatív kisugárzással. A negatív sugárzás azonban csak egy dolog, maga Anakin Skywalker karaktere is teljesen negatív. Elvileg az elmúlt 10 évet Obi-Wan Kenobi-val töltötte, mint a tanítványa, akivel éjjel-nappal, jóban-rosszban együtt mozogtak. Ehhez képest egy hisztis, hirtelen haragú, ingerlékeny és nem túl értelmes fiatalembert ismerünk meg a személyében, akinek nemhogy semmiféle bölcsessége nincs, de még türelme sem, hogy a tolerancia kérdését ne is említsük. Anakin gyakorlatilag egy anti-jedi. Ez elvileg rendben is volna, hiszen hamarosan (egy következő részben) ő lesz Darth Vader, ez így mégis valahogy sántít. Ha egy jó áll át a rossz oldalra, az izgis, de ha valaki, mint Anakin, eleve tök rossz fej, az egész történet iszonyatosan komikussá válik, és egyedül arról szól, hogy a sok okos jedi öngólt lőtt magának, mert kitanították a főgonoszt.

A jedik szerepe egyébként ebben az epizódban is központi, ám érezhető, hogy ez az egész jedi-kérdés már többszörösen is újra van gondolva, és túl nagyra nőtt, mint egy lufi. A jedik mindent látnak előre, tulajdonképpen szupermenek (jedi-lányok még nincsenek), nagy erejük van és nagy gyorsaságuk. Alakjuk lényegében a buddhizmustól indult, az előző részben eljutott a kung-fuig, és most tovább lépve mezei akcióhősök lettek, mint a képregény-figurák, mint pókember és tsai. Eredetileg az van, hogy belelátnak a jövőbe, és ezért el tudnak ugrani a golyók elől, sőt, fénykardjaikkal -mint holmi teniszütővel- bármikor elütik az éppen feléjük közelítő golyót. Ebben a részben nagyon sokszor kerül erre sor, mert akcióban (még ha még oly tartalom-nélküli, öncélú akciók is ezek) nincs hiány, sőt, az előző epizódhoz képest ezen a téren javulás is állt be. Arra a kérdésre, hogy mi van, ha két golyó éppen egyszerre közelít a jedi felé, valószínűleg még a jedi-oviban is tudnák a választ, gáz van, mert egy fénykard egyszerre csak egy helyen tud lenni, azaz két egyszerre érkező golyó közül az egyik már el kell, hogy találja a furmányos jediket is, ám nem ez jellemzi a filmet. Persze nem ez a lényeg, de ezzel együtt a jedik szerepe a mókásság szintjére züllött.

Maga Yoda mester a fő móka-mester a filmben, hiszen ő, a fő-buddhista most minden átmenet nélkül (mint valami Miyagi bácsi) egyszercsak a hadsereg fővezére lesz. Sőt, amikor az aktuális fő-rosszfej halomra veri a két fő-jedit, Yoda lesz az, aki fénykardot ránt és beugrik bosszút állni. Aki ezt a filmet nemcsak sajtóvetítésen, de élő közönséggel együtt is megnézte, érzékelhette, hogy ezen a részen a közönség hatalmasakat kacagott. A nevetés nem egy rossz dolog, nem is biztos, hogy ártott a filmélményünknek, az azonban majdnem biztos, hogy a Lucasfilm emberei nem egészen így tervezték, hogy mi szimplán kikacagjuk az ő küzdő Yodájukat.

A másik ilyen kacagás-élmény, amely megrázta a közönséget, a fiatalok szerelmi jelenete volt. Adva van ugye Amidala és Anakin, akik 10 éve nem látták egymást. Ebben az epizódban úgy alakul, hogy végig együtt vannak, az ex-királynőt ugyanis megint merényletektől kell félteni, és ezért szüksége van jedi kíséretre, ami több, mint testőr. Anakin végig tök bunkó, nem mond semmit, nem nevetgél, nem élvezi Amidala jelenlétét, teljesen be van gőzölve, gyakorlatilag tök agresszívan arra törekszik csupán, hogy megkapja a lányt, akit elvakultan szeret. Közös kis kirándulásuknak lesz is egy állomása, a Naboo bolygó, Amidala otthona, ahol a fű nagyon szép zöld, és minden adott a románcra. Itt az ifjú jedi-tanítvány nyomására Amidala- minden átmenet nélkül- egyszercsak elkezd a szerelmi életéről beszélni, mégpedig úgy, hogy "12 éves koromban történt, .." egy szerelő (vagy technikus?) volt, azóta elköltözött. A primitív szappanoperába illő jelenet hatására a közönség majd kiesett a széksorokból.

Egyébként az a film igazi problémája, hogy nincs rendesen megírva. Minden jelenet mintha különböző szappanoperák jelenetei közül lenne kölcsönözve, az egyetlen különbség az, hogy itt háttér gyanánt mindenféle űrjárművek röpködnek a levegőben. Ezért lehetett már 99-ben is, hogy a Mátrix magasan lekörözte tetszés terén a Baljós Árnyakat (na meg persze azért is, mert a grafikája is magasan jobb volt). Pedig a Baljós Árnyak még tudott valamit, volt benne valami történet, meg a zene, a kardozás és a Sith harcos. Ebben az epizódban kétségtelenül sok a látványosság, történet azonban már abszolút nincs benne, nincs benne átélhető cselekmény, valami fonal, ami miatt egy-egy jelenet több lehetne öncélú grafikai demonstrációnál. Repkedő autókat látunk, aztán annyi. Ráadásul az előző részhez képest még egy új világot sem kellett létrehozniuk, tehát ellentétben a három évvel ezelőtti moziélménnyel, idén nem gazdagodunk új vizuális világgal, újfajta járművekkel, újfajta lényekkel, népekkel, mint amilyen Jar Jar is volt a Baljós Árnyakban. Jar Jar szerepe egyébként meglehetősen pármondatos az egész filmben, úgy látszik, kiment a divatból az a fajta komputer-animált stílus, amelyet ő képviselt, ma már szőrös lényeket gyártanak a komputerek, lásd Szörny Rt.

Ez a cikk, persze, ne feledjük, egy viszonylag felnőtt ember látásmódja, aki az Ötödik Elemet csípi, meg a Mátrixot és a Men In Black-et, no meg az első Csillagok Háborúja-trilógiát (amit manapság már csak "Star Wars"-nak neveznek, ahogyan erre tanult kolleginám, lidoc elmésen rávilágított). Igenis lehetséges, hogy a kicsiknek tetszik A Klónok Támadása. Persze ez nem a film erénye, hanem a gyerekek fantáziájáé, amely egy felállított bábukból álló csatamezőbe is egy egész világot tud beleképzelni, ami egy teljesen cselekménynélküli filmet is képes megtölteni élettel. Tehát az erő bennük van, nem a filmben, ezért tetszeni fog nekik. Miért is ne, erre van kitalálva! Bár a vége, a Gyűrűk Urához hasonlóan elharapott, félbehagyott befejezés, ahogy bemondják: "elkezdődött a klónok háborúja" - még akár a kicsiket is felhúzhatja, ugyanis a következő részig még hármat kell aludni, három évet.

-zé-

2002-05-17
 




oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 12 13 14