Bánk Bán

Kábé egy hete volt, hogy a díszbemutatón filmművészetis fiatalok röplapokat szórtak az erkélyről a közönség sorai közé, mely röplap az ellen tiltakozott, hogy a kormány hatalmas költségvetésű állami filmeket finanszíroz, miközben a rendes magyar filmekre alig ad pénzt, ahol a "rendes" és a "magyar" jelzők minden jobboldali felhang nélkül értendőek. Külön kell választani a művészetet és a politikát, gondolnánk, de erre nincs sok esély, ha a politika kilép a medréből, és hódító körutat tart a filmművészet világában. Egy biztos, nem mi váltottunk sávot, hanem a politika jött be a mi területünkre.

Ez a film annyira nem választható el a politikától, mint kutya a farkától, ez ugyanis egy Ezüsthajó produkció, az Ezüsthajó Kft. gyártotta, Wermer András volt a producer, és Káel Csaba a rendező. Az Ezüsthajó kft. és az Orbán kormány összefonódása egy egész komoly történet, melynek részleteire nem térünk ki, csak jelezzük, hogy ez a háttérkép. Káel Csaba rendezőre pedig, aki Orbán Viktor miniszterelnök külföldi útjait szokta volt levideózni, úgy tekintünk, mint aki kapott egy jutalomjátékot, cserébe hű szolgálataiért.

Ez a csütörtök este az Uránia Moziban meglehetősen emlékezetes volt. Az előadás kezdete előtt 20 perccel még 315 üres hely várta az érdeklődőket. Az érdeklődők zömmel ötvenes, vagy afeletti felnőttek voltak, ami üdítően hatott, ehhez jött hozzá a fiatalok serege, akik viszont mind kokárdát, a kormány által momentán kisajátított nemzeti jelképet viseltek. Ehhez a közönséghez már csak két fekete ruhás, bomber-dzsekis, neonáci fiatal csatlakozott, és készen is volt a koktél. Ezzel együtt izgalmas érzés volt belépni régi kedves mozinkba, szinte semmit sem változott. A vetítés előtti percekben, mondjuk, eléggé érdekes zenét hallgathattunk, a "kicsit szomorkás a hangulatom máma" c. régi sláger kemény rock-os feldolgozását, lehet, hogy éppen Nagy Feró előadásában, de hát változnak az idők.

A film kellemesen kezdődik, egyetlenegy dolog nyomja csak rá a bélyegét, és ez az az érzés, mintha Németországban hallgatnánk egy Wagner előadást, mondjuk 1940-ben. "Magas kultúra" egy szűk elit számára. A film azonban ezzel együtt is jól kezdődik. Ráadásul ez egy "más" fajta film, egy opera-film, szóval külön izgalmakkal is számolnunk kell, amik esetleg a műfaj jellegzetességeiből adódhatnak elő. Uramisten, láttam én már valaha opera-filmet egyáltalán? Tudom-e, hogy hogyan kell egy "ilyet" nézni - villant át agyamon a kétségbeesés utolsó szikrája a fegyelmezett közönség soraiban, de megnyugtattam magam. Eszembe jutott ugyanis a Varázsfuvola, A Bergman-féle, azt a filmet nemcsak ismerem, de egyenesen a fő kedvenceim közé is sorolom. Ez jót tett, mindjárt más érzés volt, mintha lenne jogsim a járműhöz, amit éppen vezetek, így vágtam hát neki a kellemesnek ígérkező kábé 2 óra tíz perces kalandnak.

Megdöbbentően jó élmény volt zenét hallani, klasszikus zenét egy moziban, ez a varázs nagyjából beragyogta a következő 8-10 percet. Ekkor némi problémám adódott, hiszen ráeszméltem, hogy nem mindig lehet érteni a szöveget, kár, hogy nem lehet behozni librettót, plusz hozzá kicsi olvasólámpát. Sebaj, DVD-n, feliratokkal biztos sokkal jobb lesz majd.

A következő 20-25 percet a filmmel kapcsolatos legfilmesebb kérdésnek szenteltem, hogy tudniillik hogyan van fényképezve, vagyis: Zsigmond Vilmos szerepe a filmben. Az a film megtekintése előtt is világos volt, hogy ez az Ezüsthajó-produkció átnyúlt a hazai filmes világ feje felett, és egy exkluzív politikai magas kultúrát képvisel, már a költségvetése révén is. Ugyanezzel vág egybe, hogy Káel, a hatalom kegyeltje (értsd: csodálója, barátja, kiszolgálója, élvezője, üzlettársa), ha már kérhet valamit, a legnagyobbat fogja kérni, körülbelül úgy, ahogy az orosz milliomosok Párizsban költekeznek. Így jön be nézetünk szerint a képbe az "operatőr-óriás" (cinematográfus), Zsigmond Vilmos. Mivel filmhez értő, racionális emberkék vagyunk, nem gondoltuk, hogy "hú, apám, itt most valami lélegzetelállítót fogunk látni", hiszen aki a filmet fényképezi, keretek közt dolgozik, mivel a forgatókönyvet valósítja meg. Nem gondoltuk, és így nem is csalódtunk.

A képek egyébként minőségiek voltak, de ez minden. Amikor azt mondjuk egy műalkotásra, hogy "ez hibátlan!", akkor arra gondolunk, hogy iszonyat jó, ám itt a hibátlannak egy egyszerűbb, pragmatikusabb jelentését kell elővennünk, azt, hogy a film fényképezésére az a jellemző, hogy nincs benne hiba. Zsigmond Vilmos munkája, úgy tűnik, az volt, hogy bő két órán keresztül betapassza a lyukakat, hogy ne hagyja előbukkanni a film közönségesebb vonásait. Ezek a közönséges vonások abból adódnak, hogy a jelmezek és helyszínek totál műviek, értsd műtermiek. Hiába látható a jáki templom maga, vagy esetleg teljesen eredeti, korabeli ruhák, az összhatás teljesen műtermi. Pont, mint a tévében látható operettek esetén, műemlék háttér, és előtte egy kosztümös nő énekel.

A fényképezési koncepció nyilván az volt, hogy "filmszerű" legyen, amit látunk, és ez teljesült is, de a nyakkendő nem passzolt a zakóhoz, és az opera levetette magáról ezt az erőltetett fényképezési stílust. Amit látunk, az viszonylag sötét képek folyamata, kábé így láthatja egy légy a világot egy sajtbúra alatt, alkonyatban. Egy valóságos üvegfal kerül közénk és az opera közé, és ez annak köszönhető, hogy nem úgy lett fényképezve, ahogy kellett volna. Az opera mint olyan egy meglehetősen teátrális és közönséges dolog, színes forgatag, egy zenei jelenség, másrészről pedig (mint a Shakespeare-i színházban) minden jelzésszerű benne, az emberek, a jelmezek, díszletek, minden. Az operában igenis tudjuk, hogy amit látunk, az nem valódi. Az opera inkább pazar, mint reális. Ehhez képest, amit látunk, megpróbál reális lenni, amely próbán persze rendesen elcsúszik. Valódi akar lenni, ahelyett, hogy úgy akarna kinézni, mint egy opera, és ettől a képi világot eléggé unalmas és üres illusztrációknak látjuk.

Erre külön rátesznek egy lapáttal a nem a koncepcióból fakadó hibák. Vannak határozottan durva vágási hibák, melyek egyben a fényképezési koncepció gyengéit is megvilágítják. Amikor Melinda a vádak súlya alatt majdnem összeomlik, és a körötte kört alkotó emberek arcáról ferdén tartott kamerával vágnak be képeket, az egyszerűen elképesztő. Iszonyat rossz hatást váltanak ki az elmosódott, elmaszatolódott gyertyalángok, amivel a film tele van, és a legolcsóbb tévés produkciók világát idézi meg. Mindenen túltesz azonban a jelenetek közti váltás, egy sima elsötétedés és kivilágosodás (fade out - fade in), ezek végképp a tévénézés nem kívánt érzetével ajándékoznak meg bennünket.

Miért van mindez, Zsigmond Vilmos talán rossz operatőr, és az Ezüsthajó esetleg nem kapta meg, amit a pénzéért meg kellett volna kapnia? Nem, nem ő a hibás, a jelenség neve: elhibázott koncepció. Nem úgy kellett volna felvenni, "mintha film lenne", hanem úgy, mint egy opera-filmet. Nem kellett volna iszonyat sokat fáradozni azon, hogy ne lógjon ki a lóláb, hogy ne nézzen úgy ki, mint egy tévés produkció. Ha nincs ez a görcsölés, mint operafilm még egész élvezhető is lehetett volna (egyébként a film után az ötven körüli nézők között lehetett feldobódott arcokat is látni, nekem magamnak pedig a zene utolsó taktusai azóta is kellemesen itt csengenek a fülemben).

Egyszerű opera helyett nehezen élvezhető film. Ha nincs ez a koncepció, akkor nagyon hamar kiderült volna, hogy nem is fontos 35 milliméteres filmre forgatni, sőt, a megfelelő formátum éppenséggel a digitális videó lett volna, ami, mit ad isten, meglehetősen olcsó. Így azonban nem lehetett volna felkérni Zsigmond Vilmost, és ennél az ipszilon alakú elágazásnál Káel Csaba és az Ezüsthajó produkció úgy döntött, hogy inkább .. válasszuk mindenből a drágábbat. Kerül, amibe kerül. Merjünk nagyok lenni. Ágyúval lőttek bolhára, és ezért nem találták el. A bolha szót képletesen, csupán a költségvetési vonzatokra értjük, mert hiszen a Bánk Bán önmagában nem egy bolha. Ráadásul digitális videóval megcsinálni egy igencsak komoly és kreatív tett lehetett volna. Ez a feltupírozott Zsigmond Vilmos-"verzió", és az ehhez kapcsolódó giga-költségvetés pont a filmbe invesztált kreativitást hivatott pótolni. Mert nézzünk szembe a tényekkel, amit látunk, az pontosan az, mint egy televíziós operett-film, azzal a különbséggel, hogy Zsigmond Vilmos fényképezte. Úgy értjük, pont az alkotó, Káel Csaba az, aki semmit nem vitt bele, aki üres kézzel érkezett a piknikre, aki nem hozott mást, csak - képletes értelemben - apuci drága autóját.

Nem kell annyira megütköznünk, napjainkban nem ritka az ilyesmi, amerikai milliomosok például azzal szórakoznak, hogy elmennek Oroszországba, és befizetnek egy űrutazásra. Kinek mi a pálya. Egyébként még így is, még ezzel együtt is lehetett volna az egész produkció egy barátságos gesztus is az emberek felé, ha ingyen, vagy olcsón adták volna a mozijegyeket az új Urániában, ingyen, vagy 290 forintért, mint a többi nemzeti filmkincset, és nem 790-ért. Úgysem piaci alapokon nyugszik az egész produkció, azoknak pedig, akiktől a pénz származik, tényleg kijárt volna a tiszteletjegy.



(Kelt: 2002. április 4.)