Még Egy Kis Pánik

Mivel régóta rossz tapasztalataink vannak a filmek második részeivel kapcsolatban, mostanában már pozitív diszkriminációval kezeljük ezeket, vagyis majdnem minden áron hajlamosak vagyunk elfogadni, és az előző rész színvonalához közelíteni őket. (Nem mindig sikerül, de ez nem mindig a mi hibánk).

Ezúttal is így ültünk be a Csak Egy Kis Pánik folytatására: kellemes kíváncsisággal, készen a jó szórakozásra, és elszántan arra, hogy a kis apróságok felett gálánsan szemet hunyjunk, ha szükséges. Szükséges volt, nem is egyszer, mivel az Analyze That (Még Egy Kis Pánik) a sarka nyomába sem érhet az Analyze This-nek, és akkor még lehet, hogy enyhén fogalmaztunk.

Robert De Niro szinte a valaha létezett legrosszabb formáját nyújtja, Billy Crystal pedig kemény munkával elérte, hogy végképp egy idegesítő alakot lássunk benne. Mindketten meglepően megöregedtek az előző filmhez képest, De Niro ráncos és fáradt, Crystal pedig ősz szakállal mozog. Furán néznek ki, de nem ez a fő bajunk velük. A gond nem rajtuk, hanem bennük van.

llletve a történetben. Úgy indulunk, hogy Paul Vitti (Robert De Niro) maffiózó épp a Sing Singben ül, amikor kiderül, hogy meg akarják ölni. Már az is kicsit furcsa, ahogy a kemény legény Vitti remegve bújik meg éjszaka a takarók alatt, mialatt a párnákkal álcázott fekhelyét szétlövik, de ezen még túllendülünk, hogy aztán rögtön megint leakadjunk, mivel De Niro egyszercsak elkezd musicaldalokat énekelni és táncolni. A sztori szerint Vitti bekattan egy sokkhatástól (meg akarják ölni!), és emiatt megy át egy West Side Story-s szereplőbe, de bármi is a magyarázat, rossz nézni, amit De Niro művel ezzel a jelenettel. Itt jegyeznénk meg, hogy míg az Analyze This főszerepéért De Niro beérte 8 millió dollárral, ezúttal kicsit megnyomta a tollát, és meg sem állt egy 20 millió dolláros gázsi-igényig. Mivel sehol sem találtuk nyomát annak, hogy pontosan mennyiből készült ez a film, csak annyit tudunk, hogy az eddig az USA-ban 32 millió dollárt hozott alkotás nem lehet nyereséges egy ilyen mértékű honoráriummal együtt. No mindegy, ezek csak anyagiak, amik csöppet sem számítanának, ha közben pompásan szórakoznánk a filmen. De nem. Vitti kiborulása után nagyon hamar megjelenik az első részbeli partner, Sobel pszichológus (Billy Crystal), aki a történet egy újabb érthetetlen csavara miatt haza kell, hogy vigye a maffiózót. Mivel az előző részben Sobel végül nagy nehezen elvette Lisa Kudrowt, vagyis Laurát, most erős családi konfliktusok következnek Vitti beköltözéséből, ami konkrétan úgy néz ki, hogy Kudrow folyamatosan nyávog, Crystal szerencsétlenkedik, De Niro pedig keménykedik.

Hiába készültünk fel sok nevetésre, a film teljes ideje alatt összesen háromszor jön össze ez nekünk, a többi, viccesnek szánt jelenetnél leginkább tágra nyílt szemmel nézzük, milyen erőltetés folyik humorfronton. Például Sobel elmegy a feleségével és Vittivel egy tv-s producerrel vacsorázni (persze egy trendi japán étterembe), de előtte még bevesz egy csomó pirulát, nem tudjuk, miért, és láthatóan maga a karakter sem nagyon tudja. Az ok kézenfekvő: azért, hogy a vacsora úgy telhessen el, hogy Billy Crystal zsibbadt és egyben teli szájjal beszél az elegáns vendégkörben, miközben az ennivaló felét kiejti a szájából, a másik felét pedig Lisa Kudrowra köpködi. Fájó egy jelenet, és a legrosszabb benne pont az erőltetés, az a megfeszített akarat, hogy egy semmilyen történettel és közömbös színészekkel megtámogatva egy vígjáték jöjjön le az "Analyze-futószalagról", lehetőleg olyan, amit ugyanannyira fognak zabálni az emberek, mint annak idején az első részt, ami meglepetésszerűen lett nagy kasszasiker. Mondanunk sem kell, ez csöppet sem jön össze, és ebben a vértelen színészi játékok is hibásak. De Niro a Showtime ( Végtelen & Képtelen) után a második legrosszabb alakítását nyújtja, még azokat a jeleneteket sem játssza el rendesen, amelyek viccesek lehettek volna (és amelyek persze bekerültek a trailerbe). Ilyen például az a rész, amikor Vittinek munkát kell vállalnia, és először autódílerként próbálkozik. Az a megjegyzése, miszerint az eladandó kocsi jó darab, mert három hulla is lazán elfér a csomagtartójában, a trailerben kiragadva humorosnak tűnik, de a filmben már nem az. Ez a "humorosnak indul, de végül nem lesz az"-menet még jó párszor megismétlődik a filmben, úgyhogy a végén már kezdünk magunkra gyanakodni, hátha velünk van baj, és csak mi nem értjük a De Niro-Crystal vicceket. Ez is előfordulhat, mindenesetre ez a három nevetési pont-szám sokatmondó egy vígjátékkal kapcsolatban. Pedig a stáb szinte alig változott a Csak Egy Kis Pánikhoz képest, az írók, a rendező ugyanaz, és hát a főbb színészek sem cserélődtek le útközben. A rendező, Harold Ramis nevéhez fűződik még egyébként a pompás Idétlen Időkig (Groundhog Day), vagy a kevésbé ügyes Bájkeverő rendezése is, Brendan Frazerrel és Liz Hurleyvel a főszerepekben.

A múltkori film igazi olasz maffiózója Chazz Palminteri volt, most a karakteres maffiafőnök egy nő, Patty, akit Cathy Moriarty játszik. (Moriarty és De Niro utoljára 22 éve volt együtt egy filmben, pontosan a Dühöngő Bikában, ahol Moriarty volt De Niro felesége). Mivel Patty szerepe is csupán nyúlfarknyi, figyelmünk nagy része Anthony LaPaglia felé fordul, aki egy maffiózó szerepet játszó tv-sorozatbeli színészt alakít, egy ausztrál színészt, akinek a jobb átéléshez Vitti ad majd szakmai tanácsokat. LaPaglia valóban ausztrál (bár állítólag soha nem használta még filmben az akcentusát), és az ő játékán tényleg lehet néhányszor nevetni, főképp, mivel a karaktere annak a James Gandolfininek a paródiája, aki a való életben elütötte őt a The Sopranos (Maffiózók) c. tv-sorozat főszerepétől.

Apropó, paródia: a film bevállal egy olyan jelenetet, geget, vagy valami hasonlót, ami arról szól, hogy az egyik piti kis gengszter Al Pacinóként mutatkozik be. Ennél a pontnál szinte leragad a film, egy hosszú percen keresztül hallgatjuk, hogy ő tényleg Al Pacino, ez nem vicc, így hívják, stb...(A szerepre egyébként felkérték a valódi Pacinót, de ő természetesen nem vállalta). Az ilyen értelmetlen humor-erőltetéseknek nincs semmi értelmük, csak azt érik el, hogy végül nem viccesnek, hanem fárasztónak érezzük a filmet.

Ha létezik a filmeknél is "hakni", akkor erre a filmre ez tökéletesen ráillik. Ez az, amikor egy ügyes előzmény után kirajzik a stáb, és összeüt egy produkciót, amibe nem ölnek sokat, viszont annál nagyobb anyagi eredményt remélnek tőle. Nem tudjuk, ki hogy van vele, mi ezek után nem leszünk kíváncsiak a leendő "Analyze Them"-re (Még több pánik), vagy akárhogyan is hívják majd a harmadik részt.