Holdfényév

Először is kisfiús képű srácot látunk tenni-venni, akiről -számunkra- a film végén derül ki, hogy ő Jake Gyllenhaal, a Donnie Darko és az Októberi Égbolt főszereplője, amúgy pedig annak a Maggie Gyllenhaalnak az öccse, akit legutóbb a Titkárnő c. filmben utálhattunk meg. No, mindegy, most még csak azt látjuk, hogy igazi "jófiú" készülődik, egy apa és egy anya bátorításával. Nem telik bele sok idő, és rájövünk, ők hárman egy temetésre készülődnek, az apa és az anya lányának a temetésére, aki egyben a srác halott menyasszonya is. Első hallásra ez kissé abszurdnak hangzik, de a film éppen attól jó, hogy végül mégsem ez jön le belőle. Többek közt azért sem, mert nagyon tehetséges és jó színészek vannak színen, kezdve mindjárt Susan Sarandonnal, akit egyszerűen nem lehet nem kedvelni.

Nem hiába alakult ki egy kisebb fajta kultusz Sarandon körül, tény és való, hogy minden egyes filmjében valami nagyon eredetit ad magából, mindig mást, mint addig, és mindig zavarbaejtően jót. Ezúttal Jo-Jo néven fut, ő "az anya", aki gyászolja a lányát, de közben nem hagyja, hogy a tragédia leple alatt eltűnjön a lány, vagy akár az ő személyisége, és az általános "gyász-hagyományok" elfedjék az ő személyes fájdalmát. Sarandon ebben a filmben leginkább játékosan viselkedik, ami furcsán hangzik egy dráma kellős közepében, de tényleg így van, és ez szimpatikus és felszabadító. Az első jelenetek egyikénél, amikor a néző még nem tudja, hogy egy temetésre készülődik a három főszereplő, Jo-Jo két hüvelykujját felmutatva buzdítja Joe-t (Gyllenhaal), miközben mosolyog. Ez a mozdulat annyira sokatmondó és érzékletes, hogy erről a filmről valószínűleg mindig ez fog eszünkbe jutni később.

Pedig akadna még más is, erről a jól megírt forgatókönyv mellett az érzékeny rendezés is gondoskodik, amelyek mellesleg mind egy embernek, az Angyalok Városa (Meg Ryan és Nicholas Cage) rendezőjének, Brad Silberling-nek a munkái. Ahogy haladunk előre a filmben, apró sejtetések bukkannak fel a szereplőink körül, amik miatt kezd egyre inkább árnyalódni a kezdő-kép, az a felállás, hogy Joe minden idők egyik legjobb veje lett volna, ha nem történik meg a baleset a menyasszonyával.

Joe egy valódi "jófiú"-karakter, akinek nincsenek kiugró megnyilvánulásai, hanem mindig azt teszi, ami másoknak megfelelni látszik. Emiatt a túlzott visszafogottsága és eminens viselkedése miatt jó darabig nem is szimpatizálunk a fő-főszereplőnkkel, miközben a film azt sugallja, hogy valami nagy bűn terheli a lelkét. Aztán a majdnem elküldött esküvői meghívók kapcsán Joe megismerkedik Bertie-vel, a helyi postáslánnyal és pincérnővel, és egy érdekes kapcsolat indul be közöttük. Bertie-t egy általunk eddig még nem ismert bostoni színésznő, Ellen Pompeo játssza, éspedig nagyon jól. Pompeo egy olyan lány-karaktert ábrázol, akihez hasonlót majdnem mindenki ismer az életben, de ezt az elterjedt lánytípust Pompeo képes annyira finoman árnyalni, amitől nemcsak szimpatikus, hanem sejtelmes is lesz.

Tulajdonképpen mindenki annyira jó formában van a filmben, hogy ezek után elő sem fordulhat, hogy a végeredmény nem működik, mint ahogy az sem, hogy nem lenne jó a rendezés.

Ha belegondolunk, nem is maga a történet hat ránk annyira, mint inkább a film jól felépített hangulata (ami a rendező mellett köszönhető még a remek operatőri munkának is), és azon belül pedig a kivételes színészi játékok, és itt főképp Susan Sarandonra, Dustin Hoffmanra (Ben Floss), és Holly Hunterre gondolunk. Dustin Hoffmannak ez a film egyfajta visszatérést jelent, hiszen legutóbb az 1999-es, Besson-féle Jeanne d'Arc-ban láthattuk, azóta pedig semmiben sem. Az egykori Esőember láthatóan komolyan vette a felkérést, és egy minden részletében helyénvaló alakítást nyújtott a halott lány apjának a szerepében. És akkor még nem beszéltünk Holly Hunterről, aki szerintünk a valaha legjobb volt ebben a filmben. Egy ügyvédnőt játszott, a Floss család ügyvédjét, aki a lány gyilkosával szemben képviseli a családot. Nehéz lenne leírni, mi miatt lett annyira jó a játéka, mindenesetre tényleg emlékezetes perceket szerzett nekünk, és ezzel sikerült visszalopnia magát a szívünkbe (ahonnan Az Élet Sója és a Csók miatt került ki).

Nehéz eldönteni, hogy mennyire szomorú film a Holdfényév, mert miközben egy tragédia áll a középpontjában, a gyász közben zajló lelki és tényleges folyamatok végül derűsnek és nyugodtnak mutatkoznak, úgyhogy a film végén inkább egy élménnyel gazdagabban, mintsem lehangoltan távozunk a moziból.