Az Utolsó Szamuráj

A szamurájok élete mind az amerikai, mind az európai nézők számára egy "egzotikus", távoli, de éppen ezért érdekes filmalapanyagként jelentkezhet, csak az a nagy kérdés, hogy ez milyen minőségű és szemléletű feldolgozást kap egy adott filmben. Nagyon könnyű félresiklani egy ilyen kevéssé és felületesen ismert történelmi motívum filmes adaptálásával, mert minden második jelenetnél ott állnak lesben a sztereotípiák, a "japán harcosok nyugati szemmel"-féle leegyszerűsített megoldások, hogy lecsapjanak az alkotókra, és végül egy olyan filmet hozzanak létre, amit nyugodt szívvel meg sem mutatnának a japán nézőknek. Nem tudjuk, mi a titkuk a végül tökéletesen sikerült történelmi-háborús eposzoknak, mint amilyen volt az Oscarokkal elhalmozott Gladiátor és a Ryan Közlegény, de az biztos, hogy a forgatókönyvnek egybe kell ötvöznie a történelmi hitelességet és a drámai szálakat, és nem szabad engedményeket tenni az elképzelt célközönség elképzelt befogadóképességének.

Az Utolsó Szamuráj nem tesz semmi ilyet, és az eredmény: egy komoly, megrendítő, és valamiképp felszabadító film, ami az első perctől az utolsóig a markában tartja a nézőt, és nem engedi el egy pillanatra sem. Nem számít, hogy eddig csak durva sztereotípiáink voltak a "vérengző" szamurájokról, a harakiri és a kíméletlen gyilkolászás világáról, miután megnéztük Edward Zwick filmjét, többé már nem így gondolunk rájuk.

A történet, amit John Logan írt, a rendezővel és Herskovitz producerrel együtt, egy alaposan átgondolt és remekül összefogott történet Japánról, illetve Japán 1860-as, 70-es éveiről, amikor az addig nagyon elszigetelt földrész kapcsolatba lépett a "nyugattal", majd beindult a sokrétű modernizálódás, ami többek között a szamuráj harcosok letűntét is magával hozta. Egy ismeretlen kultúra bemutatásához a legjobb eszköz egy "odatévedt" idegen, akinek a személyes élményein, tapasztalatain keresztül egyenes fordítását kaphatjuk az ottaniak életének. A film nagyon okosan ezt az eszközt használja, és nem mást talál meg ennek az interpretátornak a személyére, hanem egy kiábrándult katonát, aki a "parancsra teljesített" vérengzések között elveszítette a lelkét és a becsületét. Nathan Algren kapitány (Tom Cruise) egy egyszerű profi lehetne a maga szakterületén (a hadviselésben), sőt, még hősként is gondolhatna magára, ha közben nem kísértenék folyton az általa megölt ártatlan emberek alakjai.

A film Algren bemutatásával indul, percek alatt tisztába kerülünk ennek az embernek a tragédiájával, hamar megértjük, miért lett alkoholista, és miután felvillan néhány szörnyű mészárlás emléke is előttünk, amikben Algren aktívan részt vett, nem sok kifutást látunk főhősünk életében. De hamar érkezik egy felkérés, amire a kapitány nem akar nemet mondani, éspedig a japán császári hadsereg betanítása és harcba vezetése a független szamurájok serege ellen.

Azt hinnénk, hogy egy 144 perces filmnél elég sok mindenre van idő, de ezúttal egy karakánul összefogott történettel állunk szemben, úgyhogy például a szamuráj harcosok politikai helyzetét is csak néhány jelenet érinti, mégis pontosan tudjuk, a film mit akar közölni róluk. A császár, aki a filmben történetesen egy tinifiú, úgy érzi, isteni mivolta nem védi meg a mindenfelől érkező idegenektől, és ha nem változtat országa berendezkedésén, félő, hogy a békésebb kereskedelmi kapcsolatok helyett gyarmatosító szándékkal jelennek meg országában a "nyugatiak". A császár tanácsadói hatására szembefordul addigi támaszaival, az évszázadokon keresztül császárhű szamurájokkal, és ellenük fordítja újfajta hadseregét. Algren ennek a drámai helyzetnek a közepébe csöppen, amikor egy elhibázott katonai akció során fogságba esik, és a szamuráj vezér, Katsumoto (Ken Watanabe) túszként elviszi őt falujába. Tulajdonképpen itt kezdődik a tényleges cselekmény, bár ez nem azt jelenti, hogy már eddig is nyugodtan ülhettünk a moziszékünkön.

Az a csatajelenet, ami Algren első találkozását jelenti a szamurájokkal, annyira tele van feszültséggel, mindenhol jelenlevő izgalommal, hogy az ember úgy érzi, ő is ott van a császári hadsereg katonái között, és lélegzetvisszafojtva várja, mikor bukkan elő a kékesszürke hajnali fényben egy talpig páncélozott, ijesztő szamuráj, hogy egyetlen mozdulattal lekaszabolja. Leginkább a Gladiátor jut eszünkbe erről a sokrétű profizmusról, ami nemcsak látványban, de hangban és trükkökben is annyira "a toppon van", hogy a nézőnek tényleg nincs más választása, minthogy kövesse a filmet az alkotók által megadott úton: vagyis amikor kell (tehát legalább minden harmadik percben), izguljon és féljen, amikor lehet, lélegezzen fel kicsit, és haladjon az érzelmi szálak mentén, amúgy pedig barátkozzon meg a gondolattal, hogy már rég nem egy moziban üldögél, hanem ő is Japán gyönyörű hegyei között küzd a becsületéért, a többi szamuráj barátja oldalán. A hatás tökéletes, a film tényleg azt csinál velünk, amit akar, és ezt bizony elég kevés alkotás mondhatja el magáról.

Amikor a Gladiátorhoz, vagy más hasonló "nagy" filmekhez hasonlítjuk Az Utolsó Szamurájt, nem is megyünk túl messzire, már csak azért sem, mert az alkotói gárda éppen ilyen filmeken edződött profikból tevődött össze. A feltűnően kifejező és érzelemdús zenét Hans Zimmer szerezte, aki egyben A Gladiátor zeneszerzője is volt. A látványtervező annak idején az Angyalok Városában, és a Zwick-féle Szenvedélyek Viharában tevékenykedett (amelyek inkább voltak látványosak, mintsem jók), az operatőr a Rettenthetetlenért és a Szenvedélyek Viharában-ért kapott Oscarokat, a fantasztikus jelmezeket a Gyűrűk Ura-trilógiából érkezett Ngila Dickson tervezte, és a forgatókönyvíró Logan-nek köszönhetjük a Gladiátor Oscar-jelölt forgatókönyvét is. Szó mi szó, a filmen szépen tükröződik a profik lelkes közreműködése, az, hogy a stábban mindenki a csúcsformáját nyújtotta, és az is sejthető, hogy ezúttal hihetünk a werkfilm interjúinak, és tényleg mindenki büszkén dolgozott ebben a filmben.

Ha már itt tartunk, a szereposztás is remekül működött, kezdve Tom Cruise főszereplésével, aki egy nagyon komoly Nathan Algren alakítást nyújtott. Nem telt el hiába az a két év, amit Cruise a szerepre való felkészüléssel töltött, mivel nemcsak érzelmi síkon volt meggyőző, hanem fizikailag, vagyis harcművészetileg is. Rajta kívül még 2 amerikai színész játszott jelentősebb szerepben (Timothy Spall, az Intimitásból volt a pufi tolmács, Tony Goldwyn pedig a Ghost után ismét egy negatív szerepben tündökölt, Bagley ezredesként), rajtuk kívül viszont már csak japán színészek szerepeltek, úgy mint Ken Watanabe, aki hibátlan Katsumoto volt, Hiroyuki Sanada, aki az életben is képzett harcos, a filmben pedig remek Ujio volt, de mellettük a kisebb szerepekben játsszó japán színészek is igazán rendben voltak.

Az Utolsó Szamuráj több dolgot is tud egyszerre: megidéz egy kort, egy országot és egy kultúrát (szerintünk meglehetős történelmi hűséggel), olyan izgalmas és látványos csatajeleneteket mutat be, amelyek páratlanok még a nagy költségvetésű háborús filmek körében is, árnyalt jellemeket ábrázol, egy igazi jellemfejlődéssel együtt, és mindezt valódi minőségi körülmények között.

Mivel egy szamurájfilm nem is lehet más, mint véres, ezt a filmet sem ajánlanánk érzékeny lelkűeknek (vagy nagyon fiataloknak), de ha ezt az erőszak/vér-vonalat leszámítjuk, mindent megkapunk ettől a filmtől, amit csak várhatunk.

Az Utolsó Szamuráj méltán csatlakozhat a nagy filmelődökhöz, a Galdiátorhoz, a Ryan Közlegényhez, hiszen egy elképesztő hatású történelmi drámát tisztelhetünk benne, egy felejthetetlen filmélményt, egy kitűnő filmet, kalandvágyó nézők számára.