Tucatjával Olcsóbb

És Steve Martinnal még nem ért véget a jó szereposztás, mivel "a családanya" szerepében azt a Bonnie Hunt-ot találjuk, akit az Only You c. romantikus vígjáték óta szeretünk. Ott Marisa Tomei legjobb barátnőjét és egyben sógornőjét játszotta, aki gyerekeket nevel, szereti a férjét, és közben nem tud belenyugodni abba, hogy a hétköznapjaiból kihalt a szenvedély. Már azon a '94-es filmen is átütött Hunt személyiségének az a szimpatikus és szeretnivaló kisugárzása, ami miatt, mondjuk nemcsak a saját gyerekeinket bíznánk rá szívesen, hanem rögvest beülnénk egy bármilyen filmre, amiben ő játszik. Nem is kellett sokáig várnunk, egy újabb romantikus vígjáték terepén lépett újra színre (ha a '96-os Jerry Maguire-beli nővér-szerepét kihagyjuk), a Szívedbe Zárva c. filmben ismét barátnő (ezúttal Minnie Driveré) és családanya volt, James Belushi virgonc felesége, és nem mellesleg a film rendezőnője is.

Miss Hunt tehát többször bizonyított már, mint ahogy a Tucatjával..-ban is csodás természetességgel mozgott, mint 12-szeres anya és vidám feleség. Egyébként nemcsak ő van jó hangulatban, hanem maga a film is igyekszik végig fenntartani a "családi vígjáték" nevű műfaj humoros hangulatát, és ezért az alkotók mindent bevetnek, ha kell, még egy szó szerinti csilláron való lógást, vagy reggelizőasztalon való egy béka-üldözést is.

Ez a film nem a meglepetések filmje, ha képbe kerültünk a műfajjal kapcsolatban, ezután már nyugodtan hátradőlhetünk, pontosan azt fogjuk kapni a pénzünkért cserébe, amit egy valódi családi komédia nyújtani tud. Vagyis: vicces helyzetekben magát ötletesen feltaláló családapát (Tom Baker/Steve Martin), elnéző és jófej, mellesleg látens karrierista anyát, plusz 12 kölyköt, minden évjáratból és stílusból egyet-egyet. A gyerekek közül csak a 2 legidősebbet, Piper Perabo-t és Tom Wellinget ismerjük látásból, az elsőt a Coyote Ugly főszerepéből, a másodikat pedig a Smallville c. tv-sorozatból. A többi, nem elhanyagolható számú kölyök új arc számunkra, bár az is igaz, hogy miután a filmben percenként csinálnak valami galibát, hamar meg tudjuk őket különböztetni egymástól, illetve más, normális, vagyis nem-Baker kölyköktől. A film javára kell írnunk, hogy ezt a "12 gyerek egy családban"-jelenséget próbálja megmagyarázni, persze, ezt is humorosan, de így legalább kapunk egy kis reflexiót a forgatókönyvírótól, hogy nem véletlenül, mintegy "nagyotmondásból" ötlött ki épp 12 gyereket.

Szóval adott a nagyon nagy család, természetesen demokratikus és szabad szellemben nevelt kölykökkel, és adott a két szülő későn jött karriervágya, ami mindent kizökkent a normálisan őrült kerékvágásából. Baker papa foci-edző, Baker mama írónő (mi más is lehetne főállású háztartásbeli anyaként? talán még ingatlanügynök..), és mit ad az ég, mindkettőjükhöz egyszerre érkezik egy olyan munka-felkérés, amit nem utasíthatnak vissza. Már ebből is látható, hogy a forgatókönyv nem vitte túlzásba az ötletességet és újító szellemet, megelégedett egy alap-konfliktushelyzettel (a családnak el kell költöznie egy új városba), és onnantól a rosszcsont kölykökre bízta a nézők szórakoztatását. Akik tényleg kitettek magukért: első számú közellenségként szadizták nővérük, Nora modell-pasiját (akit Ashton Kutcher játszott, elég viccesen), tönkretették a szomszéd család szülinapi partiját, és hasonlók.

Akárhogyan is, a film egyszerű humorforrásokkal operál, és ezekből sem hozza ki a maximumot, hogy enyhén fogalmazzunk. Ugyanez áll a nem vicces, de konfliktusgyanús helyzetekre is, mint amilyen például a legidősebb fiúgyerek, Charlie (Tom Welling) új iskolai kudarcai, nem-beilleszkedése, "nagymenő-összetűzései" a helyi srácokkal, ami végül nem kap semmilyen kifutást, vagy éppen megoldást a film végén, mint ahogy a bombázó Lorraine (Hilary Duff) vonalán is kimarad egy esedékes szerelmi szál, és az sem derül ki, hogy fordulhat elő, hogy a 12 gyerek közül egyet minden ok nélkül kitaszítanak a családi közösségből, hogy aztán a film legvégére már ő legyen a Baker-szupersztár.

Ahogy jól belegondolunk, több hiányérzetünk van a filmmel kapcsolatban, mint elégedettség-érzetünk, de közben az is tény, hogy a moziban remekül szórakoztunk, szinte végig az egész film alatt. Nem kellett volna sok hozzá, hogy egy igazán jó vígjáték (oké, rendben, családi vígjáték) legyen belőle, talán ha a forgatókönyvírók kicsit talpraesettebben dolgozták volna fel a Gilbreth-testvérek - saját életükből merített, valóban 12 gyerekes családi életükről szóló-regényét, és betűzdeltek volna még egy-két plusz poént, sokkal jobb lett volna a végeredmény.

Persze így is jól szórakoztunk rajta, a gyerekek a sok rosszaságukkal együtt is aranyosak voltak, Steve Martin ha nem is csúcs-, de jó formáját nyújtotta, Bonnie Hunt pedig kis szerepe ellenére is remek volt, mint mindig. Szóval jó társaságban tölthetjük el a vasárnapi matinénkat, ha összeszedjük a családi vígjátékokra beindult rokonainkat és barátainkat, és így együtt éppen a Tucatjával..-ra ülünk be.